tag:blogger.com,1999:blog-12351668131195306762024-02-20T12:18:34.191-08:00Last moments [Louis Tomlinson ff] ~ Befejezett.Bri.http://www.blogger.com/profile/10240921275671463907noreply@blogger.comBlogger35125tag:blogger.com,1999:blog-1235166813119530676.post-84412485760364200142013-04-25T07:46:00.000-07:002015-09-06T05:14:01.915-07:00Köszönöm<div style="text-align: center;">
Sziasztok!</div>
<div style="text-align: justify;">
Ezen a blogon nagyon régen jelentkeztem, hiszen nem volt semmi, amiért írtam volna. Folytatást még mindig nem akarok a történetnek, mert ezt így tartom egésznek, de úgy éreztem már hetek óta, hogy még tartozok egy bejegyzéssel, amire most sort is kerítek.</div>
<div style="text-align: justify;">
Elképesztően köszönöm a rengeteg visszajelzést, melyek máig jönnek néha napján, s amin máig megdöbbenek. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy sikere lesz a blogomnak, s ezt az érzést nem igazán sikerült megszoknom. Remélem nem is fogom, ugyanis isteni érzés tudni, hogy akár egy percre is, de hatással voltak rátok a soraim. Minden ezzel a bloggal töltött igyekezetem megérte, mert csodálatosak vagytok és ezer köszönet és bejegyzés sem adná vissza azt, hogy mennyire hálás vagyok nektek!</div>
<div style="text-align: right;">
<i><span style="font-size: x-large;">Köszönöm!</span></i></div>
<div style="text-align: right;">
Xoxo.Bri.</div>
Bri.http://www.blogger.com/profile/10240921275671463907noreply@blogger.com13tag:blogger.com,1999:blog-1235166813119530676.post-83150939242748225162013-03-10T01:55:00.001-08:002013-03-10T01:55:07.098-08:00<div style="text-align: center;">
<b><span style="font-size: x-large;"><a href="http://www.facebook.com/groups/149625005202801/">Facebook csoport!</a></span></b></div>
Bri.http://www.blogger.com/profile/10240921275671463907noreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-1235166813119530676.post-70375845204244311682013-03-05T07:12:00.001-08:002013-03-05T07:12:09.163-08:00Last Moments Trailer<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<object width="320" height="266" class="BLOGGER-youtube-video" classid="clsid:D27CDB6E-AE6D-11cf-96B8-444553540000" codebase="http://download.macromedia.com/pub/shockwave/cabs/flash/swflash.cab#version=6,0,40,0" data-thumbnail-src="http://i.ytimg.com/vi/wP5bcF_s56s/0.jpg"><param name="movie" value="http://www.youtube.com/v/wP5bcF_s56s?version=3&f=user_uploads&c=google-webdrive-0&app=youtube_gdata" /><param name="bgcolor" value="#FFFFFF" /><param name="allowFullScreen" value="true" /><embed width="320" height="266" src="http://www.youtube.com/v/wP5bcF_s56s?version=3&f=user_uploads&c=google-webdrive-0&app=youtube_gdata" type="application/x-shockwave-flash" allowfullscreen="true"></embed></object></div>
Bri.http://www.blogger.com/profile/10240921275671463907noreply@blogger.com4tag:blogger.com,1999:blog-1235166813119530676.post-70123249345242153132013-02-17T00:56:00.000-08:002015-09-06T05:14:37.829-07:00Gondolatok<br />
<div style="text-align: center;">
Hellóka!</div>
<br />
<div style="text-align: center;">
<b>Kérlek olvasd el!</b></div>
<br />
<div style="text-align: justify;">
Fogalmam sincs, hogy hogyan vagy mivel kezdjek bele. Annyi minden kavarog a fejemben a kezdetektől, a megvalósításon át a nektek szóló háláig, hogy kell egy kis idő, míg begépelem a sorokat és méltóképp "elbúcsúzom" a blogtól.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Ez a történet már hosszú ideje őrlődött bennem, de féltem belekezdeni, hiszen ez nem a minden boldogan végződik és élnek, amíg meg nem halnak sztori volt már a fejemben sem. Mikor ez az egész kipattant a fejemből már tudtam, hogy nem happy end lesz, ez amolyan próba is volt számomra. Érdekelt, hogy mennyire tudok szomorú, gyászos fejezeteket írni, mennyire tudom átadni az érzelmeket és esetleg valami újat adni a ti világról és életről alkotott képetekhez. Egyszerűen valami újat akartam, számomra sikerült, hiszen ez az első történet, amivel teljes mértékig elégedett vagyok, aminek egy sorát sem változtatnám meg, de hogy a történet számotokra milyen eredménnyel volt azt döntsétek el ti, s ha gondoljátok osszátok meg velem, mert természetesen minden gondolatotok érdekel a történetről.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Amúgy alig tudom elhinni a majdnem 90 olvasót, a több, mint 32.000 ide tévedőt, a rengeteg "lájkot" és a kommenteket, amikkel minden fejezet alatt megajándékoztatok. Kétségtelenül eddig ez a legsikeresebb blogom, s erre büszke vagyok, ahogyan rátok is. Elvégre nélkületek sehol sem tartana a blog.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Sajnálom, hogy néha sikerült megsiratnom benneteket, főleg így a vége felé, higgyétek el nem célom embereket ríkatni, de ez is amolyan visszajelzés volt számomra, hogy sikerült átadnom az érzelmeket és köszönöm, hogy ezt megírtátok nekem, hogy sokatoknak mindig volt pár szavuk hozzám. <3</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
A történetnek nem lesz folytatása. Egy időben gondolkodtam rajta, de aztán abban maradtam, hogy ezt nem akarom tovább ragozni. Ez számomra jó úgy, ahogyan van.</div>
<div style="text-align: justify;">
Egyelőre nem tervezek új blogot, bár ez nálam természetesen mindig változhat, mindenesetre, ha új blogot nyitok arról tudni fogtok.(:</div>
<div style="text-align: justify;">
Addig is pedig itt van a nem régiben kezdett <a href="http://www.bri-iwantfly.blogspot.com/">www.bri-iwantfly.blogspot.com</a></div>
<br />
<b>Az utolsó fejezet eme bejegyzés alatt található, kérlek még utoljára vagy éppen legelőször osszátok meg velem a történetről a véleményeteket! <3</b><br />
<div>
<br /></div>
<div style="text-align: right;">
Köszönöm, hogy eddig kitartottatok mellettem!</div>
<div style="text-align: right;">
Xoxo.Bri.</div>
<div style="text-align: left;">
U.i.: Az utószó a Last Moments modulban olvasható!</div>
Bri.http://www.blogger.com/profile/10240921275671463907noreply@blogger.com24tag:blogger.com,1999:blog-1235166813119530676.post-11406045257106558632013-02-17T00:55:00.000-08:002015-09-06T05:15:30.353-07:00Harmincadika.<div style="text-align: right;">
<i>"Ha a halottak visszatérhetnek a Földre, és szeretteik közelében lehetnek, akkor mindig veled leszek a legvidámabb napokon, és a legsötétebb éjszakákon... mindig, mindig, és ha lágy fuvallat simítását érzed az arcodon, az én leheletem lesz az, s ha hűs szellő legyezi lüktető halántékod, az én lelkem lesz az."</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<br />
<a name='more'></a><br /></div>
<table cellpadding="0" cellspacing="0" class="tr-caption-container" style="float: left; margin-right: 1em; text-align: left;"><tbody>
<tr><td style="text-align: center;"><a href="http://data.whicdn.com/images/38076868/tumblr_m7uqtp7EiA1rba94fo4_500_large.gif" imageanchor="1" style="clear: left; margin-bottom: 1em; margin-left: auto; margin-right: auto;"><img border="0" src="http://data.whicdn.com/images/38076868/tumblr_m7uqtp7EiA1rba94fo4_500_large.gif" height="111" width="200" /></a></td></tr>
<tr><td class="tr-caption" style="text-align: center;"><a href="http://www.youtube.com/watch?NR=1&v=bgrSMVG0bW8&feature=endscreen">[Zene]</a></td></tr>
</tbody></table>
<div style="text-align: justify;">
<i>Louis.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
Fogalmam sem volt róla, hogy mennyi idő telhetett el bizonyos dolgok között. Valahányszor tekintetem az órára függesztettem képtelen voltam értelmezni az óra mutatók állását, egyszerűen nem tudta befogadni az agyam információkat, csak azzal tudtam törődni, hogy Kim a karjaimban van. Szorosan öleltem vékony, törékenynek tűnő testét mintha csak az életem múlott volna rajta, mintha bármelyik pillanatban kitéphették volna az ölelésemből. Éreztem testemnek simulva egyenletes, lassú lélegzetvételét, hallgattam halk szuszogását, miközben karját simogattam, s arcom homlokának támasztottam. Magamba szívtam samponjának barackos illatát, szorosan lehunyt szemekkel képzeltem magam elé arcának boldog mosolygását, barna szemeinek vidám csillogását, szinte már gyakoroltam arra, hogy magam elé tudjam őt képzelni a későbbiekben. Úgy szorítottam őt, mint kisgyerek a plüss játékát abban reménykedve, hogy az majd megvédi őt a sötétség gonoszságaitól.</div>
<div style="text-align: justify;">
Tekintetem leginkább az ablakon pihent, üveges, semmibe meredő szemekkel meredtem ki a külvilágra, ami egyszeriben most olyan távolinak és elérhetetlennek tűnt. Mintha soha nem is érezhettem volna, s nem is érezhetem többé a világ zajos pörgését, magát az életet.</div>
<div style="text-align: justify;">
Felrémlett előttem az első találkozásunk, hogy mennyire megdöbbentem soványságán, mennyire sápadtnak találtam, s mennyire tetszett ezek ellenére is vidám, néha némi erőltetettséget mutató mosolya, s csillogó, barna szemei. Szinte hallottam felcsengeni őszinte nevetését, mikor vevő volt a poénjaimra és a csínyjeimre. Még azt is tisztán feltudtam idézni magamban, hogy mennyire féltékeny voltam, mikor azt hittem, hogy Harryvel került közelebbi kapcsolatba, s mennyire megnyugodtam, mikor tévedtem, s bűntudat nélkül megcsókolhattam.</div>
<div style="text-align: justify;">
Viszont azt akkor sem tudtam volna megmondani, ha kínoztak volna sem, hogy mit éreztem, mikor teljesen nyilvánvalóvá vált számomra, hogy gyógyíthatatlan beteg. Sajnáltam, féltettem, aggódtam érte, mégis magamnak akartam őt és csodálatossá akartam tenni a hátralévő idejét. És ez sikerült. Ha fele annyira jól érezte magát a társaságomban, mint én az övében akkor már megérte minden törekvésem, veszekedésem a menedzserünkkel és vitatkozásom a srácokkal.</div>
<div style="text-align: justify;">
Féltettek. Bandatársaim és egyben legjobb barátaim legalább annyira aggódtak értem, mint Kim.</div>
<div style="text-align: justify;">
Hitetlenkedve felhorkantottam,de vigyáztam, hogy ezzel ne ébresszem őt fel.</div>
<div style="text-align: justify;">
Halálos beteg volt, minden oka meg lett volna, hogy kiakadjon időnként, hogy sírjon, törjön-zúzzon a sorsa ellen, mégsem tette. Miattam aggódott, hogy mi lesz velem utána, s családját féltette a gyász keserű, nehezen eresztő karmaitól.</div>
<div style="text-align: justify;">
Rengeteg felejthetetlen, szívemhez nőtt emlék tört fel belőlem, a szívem felmelegedett, a mellkasom jólesően megtelítődött a fejemben forgó gondolatokra, melyek pár pillanatra elfeledtették velem a keserű tényeket.</div>
<div style="text-align: justify;">
Aztán egész testemben megremegtem, a mellkasomban elterülő jóérzés teljesen eltűnt. Csak az a fájó szúrást éreztem, mikor lélegzetem visszatartottam és újra minden figyelmem a karjaimba fekvő lánynak szenteltem.</div>
<div style="text-align: justify;">
Karjaim már nem mozdultak lélegzetvételétől, szuszogása némaságától idegesítő csend lett úrrá a helyiségen, szinte belefájdult a fülem. Majd a felismeréstől egyenesen a szívem.</div>
<div style="text-align: justify;">
Szorosan öleltem őt, jobban, mint valaha, miközben könnyeim újra megindultak, ahogy arcom az ő még meleg arcához nyomtam.</div>
<div style="text-align: justify;">
Nem tudom mennyi idő kellett, amíg rávettem magam, hogy elmozduljak immár élettelen teste mellől. Rá kellett erőszakolnom magam, hogy mozduljak, s kimenjek a kórház folyosójára.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Valaki? – leheltem rekedten. Mindenem remegett a visszafojtott indulatoktól, noha felfogni a dogokat még nem volt erőm. – Valaki! – szóltam hangosabban, s szavaim hallatán az egyik kórteremből meg is jelent egy kérdő arcú ápolónő.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Valami gond van? – kérdezte. Legszívesebben ráordítottam volna, üvöltöttem volna a mellkasomat emésztő fájdalomtól, hogy igen, rohadt nagy baj van, de néma maradtam. Egy szó sem tudott volna kijönni a torkomon, miközben az ápolónőnek úgy kellett arrébb löknie az útból, hogy betudjon menni a szobába.</div>
<div style="text-align: justify;">
Nem mentem utána. Képtelen lettem volna mozgásra bírni a tagjaim, csak vártam a bent motoszkáló asszony ítéletét, miközben szorosan összehunytam a szemem és próbáltam megszüntetni a világ forgását körülöttem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Részvétem – törte meg végül a csendet az asszony, mikor pár pillanatra megállt mellettem, s látva, hogy nem reagálok tovább indult egy orvosért.</div>
<div style="text-align: justify;">
Hosszú percek kellettek, míg tudatosítottam magamban, hogy még mindig a testemben vagyok, még mindig tudok mozogni és járni. Hát megindultam. Gondolkodás nélkül hagytam ott mindent, csak egyik lépést tettem a másik után, míg végül kiértem a hideg, éjszakai levegőre, s egyenesen a parkba tartottam.</div>
<div style="text-align: justify;">
Az esti fények már koránt sem tűntek olyan szépnek, élettelennek hatott minden, fakónak és elnyúzottnak. A hó csillogását nem tartottam elragadónak, ahogy az utcai lámpák vényei rávilágítottak a havas utakra, a fák kopasz, ég felé magasodó ágai semmilyen érzelmet nem váltottak ki belőlem. Minden efféle gyermekded csodálatot elnyomott a harag és a fájdalom. Dühösen, ökölbe szorított kezekkel torpantam meg a tegnap készített hóembernél. Idegesített élettelen kavics szeme, s gúnyosnak tűnő mosolya, mintha csak azt mondta volna; ezt a távolságot köztetek még te sem tudod legyőzni! Idegesen fújtattam egyet, majd nem bírva tovább a késztetéssel öklöm egyenesen a hóember fejébe trafált, ami megadóan engedve erőmnek leesett, s addig nem nyugodott, amíg én le nem álltam a püföléssel. Végül az alig megmaradt hóemberben térdelve tekintetem a mellette elterülő, már alig látható három hóangyalra siklott. Pár pillanatra elém vetül vékony, nevető alakja, mikor elterült a hóban. Fülemben szólt nevetése, hangja és mindent kritizáló szava, amivel másik két barátom művét illette.</div>
<div style="text-align: justify;">
Egyik, továbbra is remegő kezemmel, amivel már nem támaszkodtam a zsebembe nyúltam, hogy előkerítsem a telefonom. Az érintőképernyős készülék alig akart engedelmeskedni hideg érintésemnek, miközben a telefonkönyvben kerestem ki Harry nevét. A fiút végül megtaláltam, s tárcsázva a számát vártam, hogy felvegye. Fogalmam sem volt róla, hogy hány óra lehetett, de úgy gondoltam, ez most lényegtelen, szükségem volt valakire.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hmm? Igen? – hallottam meg a vonal másik végéről Harry álmos, rekedt hangját. Szinte láttam magam előtt, ahogy elterülve az ágyon próbál magához térni. – Louis? – kérdezte.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Én vagyok az – feleltem, mikor megtaláltam a hangom. – Kim... – motyogtam, de képtelen voltam befejezni szavaimat. Nem, egyszerűen képtelen lettem volna kimondani.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Louis?! Mi van Kimmel?! – kérdezte éberebben, már-már követelőzően.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ne akard, hogy ki kelljen mondanom... – suttogtam megtörten, továbbra is a hóban térdelve. A nadrágom már átázott, ahogy a pulcsim is kezdte megadni magát a hideg, ködös levegőnek, de egyszerűen nem éreztem, hogy fázok. Nem éreztem semmit a külvilágból.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hol vagy? – kérdezte, hallottam ahogy mocorog, kiszállt az ágyból és nagyobb lendülettel, mint kellett volna elkezdett a fiókjaiban és a szekrényeiben kotorászni ruha után. – Hol vagy? – kérdezte újra, mikor nem válaszoltam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- A parkban – feleltem végül.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Oda megyek! – szögezte le. – Maradj ott! – tette még hozzá, s választ sem várva kinyomta a telefont.</div>
<div style="text-align: justify;">
Fejemben percről percre az vert visszhangot, hogy ő már nincs, hogy Kim már nincs köztünk, de felfogni nem tudtam a szavak jelentését. Nem tudtam még magamban sem kimondani, hogy meghalt, hogy már nem él. Nem, ez az információ ilyen velősen és könyörtelenül képtelen volt áthatolni az engem beborító, védelmező, mégis gyötrő burkon.</div>
<div style="text-align: justify;">
Még hosszú percekig térdeltem a hóban, míg rá nem bírtam magam venni a mozgásra, s el nem botorkáltam a legközelebbi padhoz. A hideg fa teljesen megfagyott az éjszaka folyamán, de nem érdekelt. Esetlenül ültem le, s térdeimen a megtámaszkodva, teljesen előregörnyedve túrtam bele tarkómnál a hajamba.</div>
<div style="text-align: justify;">
Semmibe meredő tekintettel bámultam magam elé, miközben teljesen a gondolataimba merülve idéződött fel bennem Kim arcának minden vonása és hangjának minden dallamos csengése.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ahogy szétvertem a hóembert minden dühöm és indulatom elszállt, annyira kétségbeejtően nem éreztem semmit, hogy erőltetnem kellett magam valamilyen fájdalom iránt, ami nem igazán akart sikerülni.</div>
<div style="text-align: justify;">
Hát ettől féltett volna mindenki? Ez alatt értették azt, hogy saját magamat is elveszítem Kimmel együtt? Ilyen lenne lelkileg belehalni a másik elvesztésébe? Vajon van ebből kiút? Van erre gyógyír? Az idő? Azaz idő, ami olyan keveset adott magából nekünk?</div>
<div style="text-align: justify;">
Gondolataimból pár pillanatra egy kar érintése zavart meg a hátamon, suta mozdulatokkal engedtem el a hajam, s néztem fel a mellém leült Harryre. Zöld szemeibe némi piros szín vegyült, ajkai vékony vonallá préselődve konyultak lefele, ahogy az én reakciómat figyelte.</div>
<table cellpadding="0" cellspacing="0" class="tr-caption-container" style="float: right; margin-left: 1em; text-align: right;"><tbody>
<tr><td style="text-align: center;"><a href="http://data.whicdn.com/images/47048650/A-16tltCYAEYYfZ_large.png_large" imageanchor="1" style="clear: right; margin-bottom: 1em; margin-left: auto; margin-right: auto;"><img border="0" src="http://data.whicdn.com/images/47048650/A-16tltCYAEYYfZ_large.png_large" height="200" width="193" /></a></td></tr>
<tr><td class="tr-caption" style="text-align: center;"><a href="http://www.youtube.com/watch?feature=endscreen&v=L040C5Js7ak&NR=1">[Zene]</a></td></tr>
</tbody></table>
<div style="text-align: justify;">
- Sajnálom – suttogta. Koncentrálnom kellett, ha megakartam hallani halk szavát még akkor is, ha ez nehezemre esett, ráadásul akkor sem voltam biztos benne, hogy egyáltalán mondott valamit. Inkább csak szemeinek rengeteg érzelméből sejtettem, hogy megszólalt az éjszaka csendjében, ami éppen elegendő volt arra, hogy mellkasom ismét felszakítsa az érzéketlenséget, s én tehetetlenül hagytam, hogy kitörjön belőlem a szomorúság és a szűnni nem akaró fájdalom.</div>
<div style="text-align: justify;">
A könnyek ismét utat találtak maguknak az arcomon, miközben tehetetlenül a hajamba túrtam és hagytam, hogy barátom megölelve próbáljon némi vigaszt nyújtani azon az éjszakán.</div>
<div style="text-align: justify;">
Az utóbbi időben olyan fontossá vált az idő, hiszen tudtam, hogy ez a szerelem korlátozva van számunkra, minden nap vagy óra ajándéknak tűnt számomra, noha ezek olykor olyannyira összeolvadtak Kim társaságában mintha nem is léteztek volna percek. Mintha minden megállt volna, mikor vele voltam vagy rágondoltam, s most teljes erejéből vágtak vissza az elfeledett percek, erős markukkal vágtak bele mellkasomba mutatva azt, hogy igenis ott voltak minden pillanatban.</div>
<div style="text-align: justify;">
Egyszerre tűnt úgy, hogy csak percekig ültünk a padon, miközben minden olyan fárasztóan végtelennek hatott, mintha évek óta ott ültünk volna egymás rendíthetetlen barátságában keresve a vigaszt vagy valamit, ami megnyugvást, enyhítést jelenthet azokban az órákban.</div>
<div style="text-align: justify;">
Kora hajnali órákban vettük észre újra a város erősödő, rohanó zajait, miközben a magas épületek között lassan kikacsintgatott a narancssárga, halvány nap pár sugara, ami átküzdötte magát a szürke felhőkön, majd kezdett el úszni a lassan felszálló ködben.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tessék? – kérdeztem, mikor előhalászva telefonom a zsebemből felvettem a készüléket. – Tessék? - ismételtem némi torokköszörülés után, mikor rájöttem, hogy előző szavamból semmit sem hallhatott a másik fél. Hangom idegennek csengett, akaratlanul is megrázkódtam tőle.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Louis? – hallottam meg Lana hangját. – Bejönnél kérlek a kórházba? – kérdezte. Az életvidám, mosolygós lány szavai most fájdalmasan csengtek, rekedt volt és fakó. Ezek szerint mindenki megkapta a hírt...</div>
<div style="text-align: justify;">
- Öt perc – feleltem, majd kinyomva a telefont nehézkes mozdulatokkal feltápászkodtam a padról megvárva, hogy Harry is követve mozdulataimat megindulhassunk az épület felé.</div>
<div style="text-align: justify;">
Amíg be nem léptem a meleg épületbe fel sem tűnt, hogy mennyire átfagytam az éjszaka folyamán, bár most sem érdekelt ez különösebben. Monoton, egyhangú lépésekkel igyekeztem Kim egykori kórterme felé, ahol benyitva az ágy már üresen tátongott mellette Lana vékony, alacsony alakjával.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ezt...neked szánta – nyújtott át egy kissé gyűrött, megviselt papírt, mikor észrevett minket, s mély levegőt véve újra beszédre kényszerítette magát.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kösz – biccentettem, mire a lány viszonozta gesztusom, s pár pillanatnyi tanácstalan ácsorgás után végül végig simítva a karomon magamra hagyott Harryvel együtt, akit végül Niallék hívtak fel afelől érdeklődve, hogy merre vagyunk.</div>
<div style="text-align: justify;">
Hosszú ideig csak bámultam az üres ágyat, ahol nem is olyan rég még Kim feküdt a karjaimban. Élve, s holtan, mert mindig mellette voltam, mindig vele voltam az utolsó pillanatokban is.</div>
<div style="text-align: justify;">
Végül aztán leültem az ágy szélére, ami megadóan süppedt be alattam, miközben újabb pillanatokig csak ujjaim között forgattam a lapot, amíg rá nem vettem magam, hogy szétnyitva azt elolvassam.</div>
<div style="text-align: justify;">
A gyöngybetűk szép, sorban sorakozták egymás mellett az ő kézírásával, s szavaival. Azokkal a gondolatokkal, amiket velem akart még megosztani, s amiken keresztül pár pillanatra újra magam előtt láthattam vékony alakját, ajkainak mozgását, miközben beszélt, s hangjának olykor közelségemtől zavart rekedtségét és dallamát. Akaratlanul is elmosolyodtam az emlékre. A tüdőm pár pillanatra megtelítődött barackos illatának képzetével.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Drága Louis!</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Most van huszonnegyedikre. Egy hónap múlva karácsony, s nagyon erősen kételkedem benne, hogy még négy hét megadatik nekünk együtt. Pedig már elkezdtem gondolkodni, hogy mit vennék neked vagy a fiúknak, aztán rá kellett döbbennem, hogy nem lenne azaz ajándék, amivel kitudnám eléggé fejezni a hálámat értetek. Rengeteg tűnődés után rájöttem, hogy nincs semmi, ami elég lenne ahhoz, hogy kimutassam mennyire szeretlek és hálás vagyok neked az elmúlt hetekért, azért, amiért az utolsó pillanataimat is szebbé akarod varázsolni annak ellenére is, hogy én tisztán látom rajtad mennyire félsz a jövendőtől. Legalább annyira megakarlak óvni téged, mint te engem, s megőrjít a tudat, hogy tehetetlen vagyok, nem tudok melletted lenni, mikor a legnagyobb szükséged lenne rám. Legalábbis nem úgy, ahogyan azt te szeretnéd vagy ahogyan én szeretném. Mindenesetre tudnod kell, hogy melletted vagyok! Mindig melletted leszek akár látsz vagy érzel engem akár nem.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Köszönettel tartozom, amiért az utolsó heteimet ennyire csodálatossá tetted, illetve tettétek. Elfeledtettétek velem a betegségem, mellettetek valóban éltem, s nem csak léteztem. Egyszerűen megmutattátok, hogy mennyire fontos egy nap, mennyi lehetőség rejlik egy reggelben és boldogság egy éjszakában. Köszönöm, hogy megtanítottatok újra élni!</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Az utóbbi napokban beszélgettem mind a négy fiúval, a minap rákérdeztem Niallnél, hogy mit gondol, mi vár rám a másik oldalon. Azt felelte, hogy egy kihallgató szobának gondolja az egészet, ahol az élők ugyan nem látnak ki, de a másik oldalon várakozók figyelemmel követhetik szeretteik életét. Úgy gondoltam, mikor ezt megosztotta velem, hogy teljesen igaza van, s noha nincs rá bizonyítékom, de bizton állíthatom, hogy minden rendben lesz velem. Miattad aggódom. Kérlek ne hagyd el önmagad, azt a srácot, akibe szerelmes vagyok, akibe még sokan mások szerelmesek lehetnek! Te voltál az én személyes csodám, arra kérlek, hogy nem foglalkozva velem találd meg a te saját csodádat, aki boldoggá teheti a hátralévő időt legalább annyira, mint amennyire te tetted az én heteimet.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>A fiúknak üzenem, hogy egytől egyig a szívemhez nőttek, s bárhova is kerüljek sosem fogom elfeledni őket sem, s azt, hogy mennyi mindent tettek értem csak azért, hogy jól érezzem magam velük. Mondd meg nekik, hogy soha, egy percre se hallgassanak a rossz indulatú véleményekre, mert valahányszor elgondolkodtam az utóbbi időben, hogy milyen is a másvilág az volt az egyik reményem, hogy olyan hangjuk van az angyaloknak, mint nektek!</i></div>
<div style="text-align: right;">
<i>Vigyázzatok magatokra és egymásra!</i></div>
<div style="text-align: right;">
<i>Szeretlek Louis!</i></div>
<div style="text-align: right;">
<i>Kimberly</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Már fel sem tűnt, mikor a könnyeim ismét útnak eredtek az arcomon, majd megapadtak, mikor a levél végére értem. Csak szorítottam a papír két szélét és hosszan bámultam a betűkre még azután is, hogy befejeztem az olvasást.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hát ez maradt... – leheltem megtörten. Hangom alig volt több suttogásnál, ami azonnal egybe is olvadt a szoba néma, nyomasztó csendjével, amit végül egy ismerős rezgés zavart meg. Tekintetemmel végig futtattam a fehér szobán, a már semmit sem jelentő órán, végül megállapodtam a párnán, ami alatt ott rezgett a Kim ott felejtett mobilja.</div>
<div style="text-align: justify;">
Óvatosan vettem kezembe a készüléket, mintha bármelyik pillanatban összetörhettem volna azt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tessék? Louis Tomlinson vagyok – vettem fel végül a készüléket, mikor megköszörülve torkom megtaláltam a hangom.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kimberly, barátja, ugye? – kérdezte bizonytalanul a férfi. Kim papája.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igen – feleltem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kim? – kérdezte.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Sajnálom – sóhajtottam megremegő hanggal. – Kimberly az este folyamán...elhunyt – nyögtem ki. A szó égette a számat, végig marta a torkom és eltiporta a mellkasom, miközben hallgattam a másik vonalról áradó megrettent csendet.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Értem – mondta végül a férfi, bármennyire is próbált erősnek mutatkozni hangja megremegett, sokkal halkabb volt, mintha nem is a beszélgetésre koncentrált volna. – Köszönöm, fiam – mondta, majd választ sem várva lerakta a telefont. Hosszú pillanatokig hallgattam a mobil csengését a fülemben, miközben a papája szavait emésztettem magamban. Megtörtnek hangzott, mégis hálásnak, mintha csak Kim szájából, hanglejtésével hallottam volna. Hálásnak tűnt, s nem azért, mert elmondtam neki ezt a keserű hírt, hanem amiért Kimberly is hálás volt nekem, noha fölöslegesen, mert csak azt tettem, amit tenni tudtam érte; szerettem az utolsó pillanatokban is.</div>
<div style="text-align: justify;">
Erőltetett mozdulatokkal álltam fel az ágyról kezemben a levéllel és a telefonnal, miközben kiléptem a folyosóra, ahol már mind a négy bandatársam várt rám.</div>
<div style="text-align: justify;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjBb8EDs_xx9qKR9xcz5ZGHEw4sLyD-HzM2Lvn4KmUDeuZJVSF29QJ3KVYkIBxeJYr7bf-oqW5-WykxicAlpRMREWdM9A639C89ZHZ9VqdYa3i6UDKbVqqCrYRqaHnwNalv5OsltM_nl74/s1600/tumblr_mcvcpnexp81qliq41o1_1280.jpg" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="200" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjBb8EDs_xx9qKR9xcz5ZGHEw4sLyD-HzM2Lvn4KmUDeuZJVSF29QJ3KVYkIBxeJYr7bf-oqW5-WykxicAlpRMREWdM9A639C89ZHZ9VqdYa3i6UDKbVqqCrYRqaHnwNalv5OsltM_nl74/s200/tumblr_mcvcpnexp81qliq41o1_1280.jpg" width="197" /></a>Zayn idegesen ajkaiba harapva bámult rám, majd a padlóra. Szemei még jobban csillogtak a könnyektől, mint máskor. Harry arca érzelemmentessé vált, mintha csak ezzel akarta volna könnyíteni az én dolgom, hogy ne lássam az ő bánatát, ami Niall sírástól piros arcára és Liam pirosas szemeibe is megmutatkozott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Menjünk haza – kértem végül, mire a fiúk két oldalamra sorakozva kitámogattak az autóig, amivel aztán egyenes utunk vezetett a közös lakásunkhoz.</div>
<div style="text-align: justify;">
Valahányszor ránéztem a naptárra vagy az órára az idő jelentéktelennek tűnt, sokkal jobban, mint bármikor máskor, elvégre a jelen elmosódott Kimmel töltött utolsó pillanataim emlékével.</div>
Bri.http://www.blogger.com/profile/10240921275671463907noreply@blogger.com49tag:blogger.com,1999:blog-1235166813119530676.post-57259401948115516352013-02-16T01:56:00.000-08:002015-09-06T05:17:49.655-07:00Huszonkilencedike.<div style="text-align: center;">
Sziasztok!</div>
<div style="text-align: center;">
Egyelőre nem mondok semmit, majd holnap jövök a "beszédemmel" az utolsó fejezettel együtt!</div>
<div style="text-align: right;">
Xoxo.Bri.</div>
<br />
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: right;">
<i>"A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog... valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába. Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk egymásnak egymás életében, ez mit sem változott. Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is beszéltél. Ne változtass a hangszíneden. Nevess ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken. Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel a nevem nap mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést. Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt, hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj."</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<br />
<a name='more'></a><br /></div>
<table cellpadding="0" cellspacing="0" class="tr-caption-container" style="float: left; margin-right: 1em; text-align: left;"><tbody>
<tr><td style="text-align: center;"><a href="http://data.whicdn.com/images/50805691/tumblr_mdjnysg1xY1qi4jjno1_400_large.jpg" imageanchor="1" style="clear: left; margin-bottom: 1em; margin-left: auto; margin-right: auto;"><img border="0" src="http://data.whicdn.com/images/50805691/tumblr_mdjnysg1xY1qi4jjno1_400_large.jpg" height="132" width="200" /></a></td></tr>
<tr><td class="tr-caption" style="text-align: center;"><a href="http://www.youtube.com/watch?v=UzYbowHGP54">[Zene]</a></td></tr>
</tbody></table>
<div style="text-align: justify;">
Lassan egy hónapja. Lassan egy hónapja ismertem meg Louis Tomlinsont, aki az egész életemet megváltoztatta, noha sorsomon bármennyire is szeretett volna, nem tudott változtatni. Mosolygós ajkai és mindig vidám természete túl kevés volt a halálhoz, bár az én szívemet gond nélkül ellopta és folyton-folyvást a legnagyobb óvatossággal és szeretettel tartotta a markába. Kívánhattam volna többet az utolsó heteimre? Nem hiszem.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ezer szó sem lett volna elég ahhoz, hogy kifejezzem magam; mennyire szeretem őt mennyire hálás vagyok neki, illetve a fiúknak, hogy hagytak élni. Mert mellettük tényleg élőnek éreztem magam, olyannak aki előtt még hosszú évek álltak, s azt napokra képesek voltak elfeledtetni velem, hogy mi vár rám. Mintha azokra az időkre eltörölték volna emlékezetemből ezt a részt, a halált.</div>
<div style="text-align: justify;">
De az éjszaka mintha azok a napok, melyeket gond nélkül töltöttem lecsaptak volna rám teljes erejükből. Az este folyamán, s reggel is képtelen voltam túl tenni magam tagjaim remegésén, a halántékomon folyó verejtékcseppeken és azon a borzalmas érzésen, amelyet semmihez sem tudtam volna hasonlítani. Talán mintha méreg folydogált volna az ereimben, mely átszivárgott a húsomon és kiégette a csontjaimat. Utáltam az érzést, legszívesebben kitéptem volna magam a bőrömből, le akartam magamról cibálni a húsom, véget vetni az égő, el nem múló fájdalomnak, ami elől nem tudtam elmenekülni egy percre sem. </div>
<div style="text-align: justify;">
Nem akartam, hogy bárki is bejöjjön ma. Nem akartam, hogy így lássanak, de persze ahogyan annyi minden ez sem az én uralmam alatt zajlott. A kora reggeli órákban anyu és apu is bejött mielőtt dolgozni indultak volna. Megrendülve figyelték leromlott állapotom, amit bármennyire is próbáltam takarni előlük könnyen észrevehető volt és nem hagyta nyugodni őket. Hogyan is hagyhatta volna őket nyugodtan a gondolat, hogy a saját lányuk talán nem éri meg a nap végét? Mert tudtam, láttam anyám könnyektől csillogó szeméből, apám anyu derekát szorongató kezéből, hogy mindketten ezen tűnődnek. Azaz aprócska remény is kiszállt belőlük, amit eddig olyan nagy hévvel és erőlködéssel szorongattak maguknál.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Vettél már be gyógyszert? – kérdezte anyu aggodalmasan. Hangja remegett a visszafojtott indulatoktól, ahogy egyik kezem szorította. Alig éreztem érintését csontjaim zsibbadásától. Kezdett hatni a fájdalom csillapító.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Pont mielőtt jöttetek – feleltem kissé kótyagosan, fáradtan. Nyilvánvaló okok miatt képtelen voltam az éjszaka folyamán aludni, s bármennyire is voltam fáradt és kimerült aludni még mindig nem tudtam volna.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jobb? – kérdezte apu aggodalmasan, kezét a homlokomra téve, ami még mindig égett a láztól.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Fogjuk rá – motyogtam. – Ne aggódjatok miattam! – kértem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hogy mondhatsz ilyet?! – akadt ki anyu véglegesen. Néhány kósza könnycsepp csordult végig az arcán, vállai alig észrevehetően megrázkódtak, ahogy a tekintetemet kereste.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Az élet sokkal nehezebb, mint a halál – mondtam. – Velem minden rendben lesz – nyugtattam meg őt. Elképesztő volt vigasztalni őket, noha az utóbbi időben gyakran csináltam ezt. Míg anno ők nyugtattak meg, ha elestem, ha rossz jegyet kaptam vagy bármi rossz történt velem, mikor megtudtam a hírt betegségemet illetően én lettem a felelősségteljes felnőtt, aki kötelességének érezte, hogy szüleit pátyolgassa, ha erre kötelezte a helyzet.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ne mondj ilyeneket! – szólt rám apu. Szemei halványan vöröslöttek, de nem hagyta el magát, mint a mellettem zokogó anyukám. – Ez nem jelent semmit! – utalt a fájdalmamra. – Ez nem jelent semmit! – ismételte, mintha csak magát akarta volna győzködni. – Holnap jön egy új nap és minden rendben lesz! – mondta. Bármennyire is hangzottak szavai magabiztosan láttam rajta, hogy még ő maga sem hiszi el azt, amit mondd. Láttam rajta, hogy csak egy gondolat kavarog benne, miközben fejét óvatosan félre biccentve viszonozta pillantásom; lesz holnap?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szeretlek benneteket – sóhajtottam végül, hol anyura, hol apura pillantva. Tudtam jól, hogy nem szabadna elkezdenem ezt, nem szabadna búcsúznom tőlük és még nagyobb fájdalmat okozni nekik, de elakartam mondani nekik, amit akartam. – Jobb, szeretőbb szülőket nem is kaphattam volna tőletek, és soha ne hibáztassátok magatokat emiatt! Erről senki sem tehet, sem én, sem ti!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jaj, kincsem – sírta el magát anyu, miközben óvatosan rám borulva megölelt és én magamba szívhattam finom parfümjének kellemes illatát. Pár pillanatra megtelítődött vele mellkasom, újra gyereknek éreztem magam, s minden fájdalmam megszűnt. De ez csak pár pillanat volt, még abban is kételkedtem, hogy megtörtént, s nem csak képzeltem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mi is szeretünk – sóhajtotta végül apu, miközben sűrűn pislogva igyekezte visszatartani könnyeit. Szinte éreztem, ahogy megszakad a szívem a látványukra. Borzalmas volt őket így látni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem kell mennetek? – kérdeztem végül, mikor tekintetem pár pillanatra az órára siklott. Fél kilenc volt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tényleg indulnunk kell, ha nem akarunk késni – mondta apu, miközben lassan felállva próbálta arrébb noszogatni zokogó feleségét.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ha elmész jobb lesz – simítottam végig gyengéden anyu kipirosodott arcán. Tudtam, hogy itt akarnak maradni, hogy legszívesebben nem mozdulnának mellőlem, de azzal is tisztában voltam, hogy a főnökeik ezt nem hagynák, gond nélkül kirúgnák őket, ráadásul úgy voltam vele, hogy ha dolgoznak, elterelik a figyelmüket könnyebben átvészelik ezt a napot, s az ezt követő időszakot. Immár nélkülem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szeretlek, kicsim – ölelt meg apu búcsúzóul, hosszú pillanatokig temetkezve a nyakamba, mélyet, akadozót lélegezve.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Én is, apu – viszonoztam gesztusát. – Mindkettőtöket – néztem anyura, majd csendben figyeltem, ahogy ügyetlen, megtört mozdulatokkal elhagyták a szobát.</div>
<div style="text-align: justify;">
A helyiségre hosszú ideig néma csend ereszkedett, figyelnem kellett, ha hallani akartam a lélegzetem, míg azon tűnődtem, hogy miért nem fáj a búcsúzás. Minden irántuk való hiányom elnyomott az értük való aggodalom. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mi lesz velük ezek után, hogyan fogják ezt átvészelni?</div>
<div style="text-align: justify;">
Nem sokáig volt alkalmam ezen gondolkodni, ugyanis alig telhetett el fél óra az ajtó ismét kinyílt és nővérem ajándékozott meg társaságával. Ajkain halvány, meg-meg remegő mosoly ült, szemei kissé vöröslöttek, ami arra engedett következtetni, hogy már beszélt szüleinkkel. Értesült mindenről.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hogy vagy? – kérdezte leülve mellém az egyik műanyag székre.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jól – mondtam. – Elviselhető – tettem még hozzá, hiszen a jó azért túlzás lett volna állapotom jellemzésére. – Veled mi újság? – kérdeztem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igazából van egy bejelenteni valóm – sóhajtotta, ajkai megremegtek, de mosolya sokkal őszintébbnek tűnt. Nem kerülte el a figyelmem, ahogy nem az én kezem szorongató keze a hasára csúszik, miközben kissé kihúzta magát. – Jeremyvel babát várunk – mondta végül, mire pár pillanatra még a levegő is bennem rekedt. Hitetlenkedve pillantottam boldog, mégis szenvedő arcára, s éreztem, ahogy ajkaim fáradt, de kétségtelenül boldog mosolyra húzódtak. Tudtam, hogy nővérem és Jeremy már régóta dolgoztak egy babán, s mindkettejüket eléggé mélyen érintette, hogy úgy tűnt nem igazán fog ez összejönni valamelyikük egészsége miatt. Most mégis sikerült.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Annyira örülök – mosolyogtam. – Anyuék tudják már? – kérdeztem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem, még nem – rázta meg a fejét. – Egyelőre még nem akarom nekik elmondani – mondta, s tudtam jól mire gondol.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Rendben – mondtam – Hagyd őket, hadd...gyászoljanak, de ha úgy érzed, hogy elég, jelentsd be – magyaráztam. Egyre gondoltunk; ez a baba talán elég erőt nyújthat majd nekik ahhoz, hogy tovább lépjenek.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Vigyázni fogok rájuk – ígérte.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tudom – feleltem magától értetődően. – Szükségük lesz ártok.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ez alatt az egy év alatt egyszer sem gondoltam, hogy majd eljön ez a pillanat – simított végig az arcomon. – Egyszerre vagyok boldog a baba miatt, miközben legszívesebben ordítanék, mert téged leveszítelek – szipogott. Könnyei lassan folytak végig az arcán, miközben kezemet szorongatta.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Sose veszítesz el – ellenkeztem. – Mindig veletek leszek – ígértem, s úgy tűnt ez elég volt számára, hogy áttörjön a gát. Zokogva húzódott közelebb hozzám, ölelt magához, amit én viszonoztam, s nyugtatóan a hátát simogattam. Csak pár percig tartott az egész, hamar megnyugodott, majd visszaülve a helyére ismét beszélgetni kezdtünk. Leginkább nosztalgiáztunk vagy a babáról beszéltünk, mint a régi időkben, mikor valamelyikünknek beszélhetnékje volt és átment a másik szobájába, hogy ott kiadjon magából minden gondolatot.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Vigyázz magadra – szóltam utána. – És sok-sok puszit küldök a babának!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Átfogom adni neki – ígérte, majd egy utolsó ölelés után ő is elment.</div>
<div style="text-align: justify;">
Abban az egy órában, amíg gondolataimba merülve egyedül voltam bevettem a szokásos gyógyszeradagom, s kiélvezve, hogy tudok mozogni rendbe is szedtem magam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szia – köszönt Lana, miközben csendben, bizonytalanul becsukta maga mögött az ajtót és közelebb lépett. Egyik lábáról a másikra támaszkodva ácsorgott mellettem hosszú pillanatokig. Most először láttam rajta bizonytalanságot és tudatlanságot. A mindig talpraesett, korához képest túlságosan is érett unokahúgom most tanácstalannak tűnt, egyszerűen nem tudta hova tenni a helyzetet. Mint egy kisgyerek, aki képtelen rájönni, hogy mitévő legyen egészen addig, amíg lassan felülve ki nem tártam a karom, s ő a nyakamba nem borult.</div>
<div style="text-align: justify;">
Szorosan tartottam vékony testét, beszívtam édes parfümjének illatát, miközben magamon éreztem zokogásának rázkódását. Rengeteg ideig ücsörögtünk így, még azután is, hogy lenyugodott és már nem sírt többet.</div>
<div style="text-align: justify;">
Tudtuk, hogy nem kellenek szavak. Ő volt a legjobb barátom, a legfőbb bizalmasom. Nem kellettek szavak, hogy elmondjam mennyire szeretem őt és mennyire féltem őt a továbbiaktól, ahogyan neki sem kellett mondani, mennyire félt engem, s mennyire fél saját maga a jövőtől.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Randim lesz – nevetett fel zavartan hosszú némaság után.</div>
<div style="text-align: justify;">
- És csak most szólsz? – nevettem. – Ki a szerencsés, akit majd Lukenak el kell vernie? – vigyorogtam gonoszul, amire csak egy szemforgatással válaszolt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Egy évvel jár felettem a gimiben – magyarázta. – Aranyos srác, gitározik.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ez nagyszerű! Mikor találkoztok? – kérdeztem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tíz perc múlva itt a parkban – mondta, miközben elkeseredve az órára pillantott. – De lemondom, ha akarod! – tette még hozzá sietősen.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ne butáskodj! – szóltam rá. – Nyugodtan menj és érezd jól magad! – kívántam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Louis ma is bejön? – kérdezte.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Biztos vagyok benne – feleltem. Minden nap bejött.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Rendben – sóhajtotta. – Akkor megyek – állt fel, majd egy utolsó, szoros öleléssel elbúcsúztunk egymástól.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Vigyázz magadra – kértem, mikor már az ajtóban állt. Halványan mosolyogva, szomorúsággal szemeiben bólintott, majd egy néma elköszönéssel távozott.</div>
<div style="text-align: justify;">
Furcsa volt ez az egész, még mindig nem fájt, hogy sorban búcsúztam el a számomra fontos emberektől, mert már biztos voltam benne; minden látogatásuk, minden üdvözlésük egy elköszönéssel fejeződik be, egy végleges búcsúval. De nem fájt, némi tompa sajgás ugyan egész nap a mellkasomon pihent, de semmi több. Egy csipet érzéketlenség, rengeteg aggodalom irántuk, csontjaim sajgása, arcom égése a láztól és a sajgás a mellkasomon. Ennyi volt az egész, amit éreztem.</div>
<div style="text-align: justify;">
Szórakozottan babráltam a macival. Újra és újra körberajzoltam a mancsaiban szorongatott szívecskét, írtam át az I love you feliratot, miközben üresen csillogó gömbszemeibe bámultam és magam elé képzeltem Louis arcát. Alig vártam, hogy végre eljöjjön, szinte fizikai fájdalmat jelentett, hogy már az apró plüss sem segített hiányának tompításán.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="http://24.media.tumblr.com/tumblr_m5n5lemM5e1rrsio1o1_500.gif" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" src="http://24.media.tumblr.com/tumblr_m5n5lemM5e1rrsio1o1_500.gif" height="82" width="200" /></a></div>
<div style="text-align: justify;">
- Louis! – mosolyogtam lelkesen, mikor olyan három körül az ajtó kinyílt és barátom lépett be az apró helyiségbe.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szia – köszönt halkan. – Összefutottam Lanával, egy fiúval volt... – motyogta halkan.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Akkor...mondta..? – kérdeztem félve, biztos voltam benne, hogy unokahúgom elkotyogta magát.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Látszott rajta – vont vállat. – Hogy vagy? – kérdezte. – Kérdeztem az egyik ápolónőt, azt mondta rossz éjszakád volt...</div>
<div style="text-align: justify;">
- Voltam már jobban is – feleltem. – Veled mi újság? – kérdeztem, miközben minden mozdulatát figyelemmel kísértem. Fáradt mozdulatokkal ült le mellém, kezét azonnal az enyémre rakva. Jólesett hideg bőrének érintése.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nagyon meleg vagy – állapította meg, majd a következő pillanatban szabad keze már az arcomon simított végig. Engedékenyen simultam bele hideg tenyerébe, félig lehunyt szemekkel élveztem érintését. Szinte éreztem, ahogy bőröm pár pillanatra megnyugszik, mint ahogyan a lelkem is.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jól vagyok – mondtam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Képzelem... – horkantott. Láttam rajta a visszafojtott érzelmeket, azt a dühöt, amit tehetetlensége váltott ki magából. Rossz volt így látni. Kék szemei, melyek máskor életet leheltek belém most csak fájdalmat növeltek bennem, szomorú volt, kétségbeesett.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Louis, kérlek... – sóhajtottam. – Ne légy ilyen.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Milyen lehetnék?! – kérdezte hitetlenkedve, már-már felháborodottan.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Olyan, mint eddig, mert még élek, remélem feltűnt! – vágtam vissza. Egyszerűen nem tudtam máshogy vele megértetni, hogy fáj, ha így viselkedik.</div>
<div style="text-align: justify;">
- De ha már most nehéz? – kérdezte, de nem várt választ. Elterelte a témát. – A srácok beakarnak jönni hozzád...</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ne! – ellenkeztem azonnal. – Mondd meg nekik, hogy majd holnap... – kértem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kim? – értetlenkedett zavartan, elvégre legalább annyira érezte azt, amit én; nem lesz holnap.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem akarom, hogy így lássanak – magyaráztam. – Azt akarom, hogy a tegnapi napra emlékezzenek velem kapcsolatban.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Biztos? – kérdezte. – Bántani fogja őket, hogy nem tudtak elbúcsúzni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ne aggódj – mondtam. – Én már mindannyiukkal beszéltem a héten – vallottam be.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tessék?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Volt egy fajta érzésem, ami miatt szükségesnek éreztem, hogy beszéljek velük.</div>
<div style="text-align: justify;">
- És nekem erről miét nem beszéltél? Miért tegnap kellett megtudnom az egyik ápolónőtől, hogy mostanában romlott az állapotod?! – kérdezte haragosan.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem akartam, hogy emiatt aggodalmaskodj, így is láttam rajtad, hogy emészt a dolog – magyaráztam bűntudatosan, noha még mindig biztos voltam benne, hogy helyesen döntöttem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kim! Mégis mit vársz? Milyen legyek, miközben a lány akit szeretek megfog halni? – akadt ki. – Csak tegyek úgy mintha minden rendben lenne?! Szerinted ez olyan könnyű lenne? – kérdezte.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem erről van szó! – ellenkeztem. – Csak megakartalak óvni, te nem így tettél volna fordított helyzetben? – kérdeztem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Fordított helyzetben te is így viselkednél! – érvelt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Fölösleges erről veszekednünk! – állapítottam meg még mindig hevesen.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nagyon! – felelte ugyanolyan hangsúllyal, mint eddig, de aztán pár másodperc múlva akaratlanul is felnevetett, mint ahogyan én is tettem. – Még veszekedni sem tudunk – közölte.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Még szerencse – mosolyogtam. Örültem, hogy Louis kicsit megnyugodott, noha szemei nem csillogtak a boldogságtól, de legalább csillogtak, s ajkai szegletében is ott bujkált egy igazán apró mosoly, amit ha nem figyelek eléggé talán észre sem veszek.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szeretlek – mondta.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Én is téged – feleltem, majd megnyugodva észleltem ajkait az enyémeken. Csókja gyengéd volt és lágy, minden mozdulatából éreztem az irántam való aggodalmat. – Félek – tört ki belőlem csókunk végeztével. Apró gesztusa, csókja átszakított bennem valamit. Azaz ismeretlen szorítás a mellkasomon eltűnt, szabad utat kapott mindenembe. Az egész napos búcsúzkodás kitört belőlem, a fájdalmak, melyeknek eddig nyoma sem volt most kitörtek. Teljes erejükből csaptak le rám.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Veled vagyok – biztosított. – Mindig itt vagyok melletted!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tudom, de mi lesz, ha ott ahova megyek már nem leszel?! – kérdeztem. – Mi van, ha senki sem lesz ott, akit szeretek?!</div>
<div style="text-align: justify;">
- De ott leszünk – ígérte. – Mindig melletted leszek, ahogyan te is mellettem! Ezt sose feledd!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem akarom ezt! – szipogtam, mire óvatosan arrébb noszogatva befeküdt mellém és szorosan a mellkasára vont. Ajkait éreztem a homlokomon, karjait körülöttem és egész lényét magamon. Ugyan megnyugtatott, de továbbra is fájt az elkerülhetetlen.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Én sem, Kim, én sem! – lehelte. Hangja rekedt volt, olykor megremegett, s kezeinek szorításából tudtam, hogy sír. – Annyira fogsz hiányozni, annyira nem tudom, hogy mi lesz velem nélküled...</div>
<div style="text-align: justify;">
- Minden rendben lesz – ígértem most most én. – Neked tovább kell élned, vigyáznod a többiekre...élned kell! – osztottam meg vele legnagyobb félelmem. Rettegtem attól, hogy elveszíti önmagát, hogy már nem lesz az a mosolygós, életvidám srác. Attól tartottam, hogy tönkretettem őt. – Csak egy hónap volt... – leheltem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nevezz önzőnek, de életed utolsó hónapja volt az én legszebb hónapom – vallotta be.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Eddigi életed, legszebb hónapja – javítottam ki, miközben feljebb kúszva hozzá rálátást kaptam sírástól piros, továbbra is hihetetlenül kék szemeire, könnyektől kipirult arcára, lassan lefolyó könnyeire.</div>
<div style="text-align: justify;">
Hosszú percekig csak feküdtünk egymás karjaiban, miközben a másik arcát vizsgáltuk. Igyekeztem minden vonását megjegyezni, retinámba vésni jóképű, kissé még kisfiús vonásait. Ahogyan észrevettem ő is ezt tette, csak nézett, s úgy tűnt teljesen megfeledkezett a külvilágról.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Emlékszem, amikor behoztak téged a kórházba, az első vagy a második napon volt, már nem tudom... Lana azt mondta a betegségemet illetően, hogy csodák még vannak, hogy meggyógyulhatok. Noha helyeseltem úgy véltem, hogy téved, hogy nincs olyan csoda, ami segíthetne rajtam. Tévedtem. Nem gyógyultam meg, de az élet akkor is megajándékozott egy csodával. Te vagy az én személyes csodám, Louis – ismertem be. Tudtam, hogy normális esetben elnevetnénk magunkat, hogy mennyire nyálasak vagyunk, de most nem ez történt. Most egyetlen egy szó, egyetlen egy vallomás sem lett volna túldramatizált, csöpögős.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szeretlek – lehelte. – Szeretlek, szeretlek, szeretlek – kántálta egészen addig, míg újra ajkaimra nem hajolt. Csókja most sokkal erősebb volt, szinte tépte ajkaim, s először bármennyire is tűntek mozdulatai szenvedélyesnek hamar rá kellett jönnöm, hogy ez a kétségbeesés. Az a kétségbeesése, amivel aztán én is viszonoztam ajkainak becézését.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ahogyan annyi minden ezt is az emlékezetembe akartam vésni, hogy mennyire vadul és szeretettel tudott csókolni, mennyire óvatos volt velem az utolsó pillanatokig, s mennyi biztonságot nyújtott számomra a legsötétebb percekben is.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Louis? – leheltem kissé kábán, álmosan. Az egész éjszakai ébrenlét utáni fáradtság kezdett magába kebelezni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tessék, Kim? – kérdezte ugyanolyan halkan. Olyan gyengéden ejtette ki a nevem, hogy majdnem teljesen elfelejtettem, hogy mit akartam mondani.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Álmos vagyok – motyogtam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Aludj – kérte.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Itt maradsz velem? – kérdeztem. Szemhéjaim lassan lecsukódtak, s már csak a közelségére igyekeztem koncentrálni. – Itt leszel, mikor felkelek?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mindig itt leszel velem – felelte. – De most aludj, nagyon fáradt lehetsz... – hangja elcsuklott, remegett, de már nem volt elég erőm megnyugtatni őt. – Kim? – ejtette ki újra halkan a nevem, mintha megakart volna győződni afelől, hogy még ébren vagyok.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tessék, Louis? – kérdeztem. – Louis...Louis... – motyogtam el a nevét párszor. Úgy éreztem most először ejtem ki a nevét, noha tudtam, hogy ez nem így van.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szeretlek! Szép álmokat!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Én is téged! Majd találkozunk, rendben?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ebben biztos vagyok, de most már aludj, szükséged van a pihenésre.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Neked is szép álmokat, Louis – leheltem, majd végleg elnyelt a fájdalommentes, nyugodt sötétség, amin keresztül még éreztem ölelő karjait, nekem simuló testét. Az én személyes csodámat.</div>
Bri.http://www.blogger.com/profile/10240921275671463907noreply@blogger.com12tag:blogger.com,1999:blog-1235166813119530676.post-36202521797570464872013-02-14T02:04:00.000-08:002015-09-06T05:18:05.570-07:00Huszonnyolcadika.<div style="text-align: justify;">
<div style="text-align: right;">
<i>"A végzet (...) olyan volt, mint az idő múlása; megváltoztathatatlan, kérlelhetetlen és tökéletesen közönyös az élők személyes igényeivel szemben."</i></div>
<br />
<a name='more'></a><br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<a href="http://data.whicdn.com/images/50388710/tumblr_mgilnjGsnt1s1l0z5o1_500_large.gif" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="http://data.whicdn.com/images/50388710/tumblr_mgilnjGsnt1s1l0z5o1_500_large.gif" height="97" width="200" /></a>Mindig is utáltam idegenhelyen aludni. Nem is igazán tudtam akkor sem, ha nagy ritkán bármelyik barátnőmnél töltöttem az éjszakát, s kénytelenek voltunk olyan éjjel kettő-három körül elaludni. Egyszerűen nem tudtam. Az esetek nagy részében órákon át csak forgolódtam az oldalamon, s vártam, hogy a nap végre felbukkanjon és barátnőm is magához térjen. Aztán kezdtem ezt az egészet megszokni. Egyre többet kellett kórházba járnom, ott aludnom akár hetekig, így muszáj volt megszoknom az idegen környezetet, ami aztán végül nem is volt olyan idegen. Néha, mikor nagy ritkán haza engedtek napok kellettek míg megszoktam a szobám, bár aludni se otthon, se a kórházban nem igazán tudtam. Nem is tudtam volna megmondani, hogy mikor aludtam egy olyan kiadósat, ami után a nap is teljesen máshogy kezdődött el.</div>
<div style="text-align: justify;">
De ez az éjszaka más volt.</div>
<div style="text-align: justify;">
Reggel hosszú percekbe tellett felfognom a körülöttem történő, vagyis inkább alvó dolgokat, miközben nyakamban éreztem Louis halk szuszogását és meleg leheletét.</div>
<div style="text-align: justify;">
Félig-meddig fekvő helyzetben pihentünk az ágyon, miközben karjai még mindig körém voltak fonódva, a nyakamba bújva.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ahogyan felfogtam a helyzetet ajkaimra akaratlanul is mosoly költözött, míg pár percre lehunytam a szemem és élveztem a közelségét, azt a védelmet és melegséget, ami átjárta az egész testem ölelésétől.</div>
<div style="text-align: justify;">
Kábulatomból aztán a telefonom rezgése ébresztett fel, mire értetlenül nyúltam a paplan alá, hogy kihúzzam onnan a készüléket. Az utóbbi időben nem szoktak keresni, csak a papa napi hívásaira számíthattam, amik leginkább délután voltak várhatóak és nem reggel nyolckor. Mások hívatlanul állítottak be, már nem vesződtek a telefonálgatással.</div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Nézz ki az ablakon!</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Niall</i></div>
<div style="text-align: justify;">
Pár percig csak a mobil kijelzőjét szuggeráltam, majd rávéve magam az ablak felé fordítottam a tekintetem. Összehúzott szemekkel koncentráltam a hatalmas, fehér pelyhekre, melyek ide-oda ringatózva takarták el a fehérbe öltözött park kilátását. A köd még nem tűnt el teljesen az utcákról, s az úttesten is még fehéren díszelgett a felgyülemlett hó. Hó. Havazott!</div>
<div style="text-align: justify;">
Elakadó lélegzettel bámultam az ablakra, majd teljesen felpörögve kezdtem el lökdösni Louis mellkasát, aki noszogatásomra ijedten összerezzent, majd elkezdett magához térni. Kótyagosan pislogott párat, hogy szemei hozzá szokjanak a fényhez, miközben engem méregetett. Látszólag neki sem rémlett, hogy itt aludt el mellettem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Havazik! – sipítottam továbbra is lelkesen, s meg sem várva reagálását már ki is pattantam az ágyból, hogy jobban szemügyre vehessem a fehérbe öltözött várost.</div>
<div style="text-align: justify;">
Az emberek sietősen, de jól láthatóan sokkal óvatosabban közlekedtek a reggeli forgalomban a csúszós, havas utakon. A park szinte elvakított pár pillanatra, ahogy némi napfény vetült az egyelőre még tiszta, havas részekre. Gyönyörű volt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Neked is jó reggelt – mormolta végül durcásan Louis, mikor feltűnt neki, hogy percek óta nagyobb figyelmet fordítok az időjárásra, mint rá.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szeretlek – pislogtam rá bűntudatos szemekkel, lebiggyesztett ajkakkal, amik láttán hamar megenyhült, s csak felnevetve mögém lépett, míg karjait derekam köré fonva húzott egészen a mellkasáig.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Haza kellene mennem átöltözni – mormolta. Reggeli rekedt hangja hallatán jólesően megborzongtam, ami nem kerülte el figyelmét, s ajkai még inkább a fülemhez közelítette. Lehelete perzselte a bőröm, hosszú másodpercekre teljesen megfagytam a karjaiban, s minden idegzetemmel rá koncentráltam. – Szeretem, mikor ilyen hatással vagyok rád – sóhajtotta elégedetten.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Csak el ne szállj – vágtam vissza. – Amúgy Niallék nem sokára itt lesznek, előbb küldött SMS-t – tettem még hozzá, mire arcán pár pillanatra értetlenség ült ki, ami el is tűnt, miközben egy pontra koncentrált az utcán. Követve tekintetét meg is találom a négy, ajtóhoz lépdelő fiút. Harry göndör fürtjei még a sötétzöld sapka ellenére is látszottak, míg Zayn inkább megóvta tökéletesen beállított frizuráját a fejfedőtől.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Lemegyünk? – kérdeztem vigyorogva, megfordulva fiúm karjaiba.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Biztos? – bizonytalankodott. – És ha megfázol? – harapta be alsó ajkát, tekintetével a mögöttem elterülő fehérséget figyelve.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jaj, ne légy ilyen! – kérleltem. – Felöltözök! – bizonygattam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Még szép – horkantott. – Különben el sem engedlek az ágyból – tette még hozzá, majd szavait jobban átgondolva kaján fény csillant kék szemeiben, miközben az enyémbe nézett.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Miből gondolod, hogy elakarnék menni? – incselkedtem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ne feszegesd a határaim – sóhajtotta végül elégedetlenül, mire csak felnevettem és közelebb hajolva hozzá apró csókot leheltem ajkaira, melyek azonnal viszonozták gesztusom.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Megjöttünk! – vigyorogta Niall kinyitva az ajtót, gond nélkül beljebb engedve magát az apró helyiségbe a többiekkel együtt, könnyedén szétpukkasztva Louissal való meghitt pillanatom.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Akkor öltözök – vigyorogtam, s meg sem várva a többiek reakcióját megragadtam néhány szükséges ruha darabot, majd félre vonulva a mosdóba könnyedén átöltöztem és rendbe szedtem magam.</div>
<div style="text-align: justify;">
Az apró helyiségbe tompán beszűrődött beszélgetésük, miközben a hajam próbáltam rendezett tincsekbe igazítani.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Pedig azt hittem el kell rabolnunk tőled, hogy ki vihessük – mormolta kissé gúnyosan, viccelődve Niall.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nagyon humoros vagy, de ha megfázik valamelyikőtöket megverhetem – vágott vissza barátom, s bár hangja viccelődős és kedves volt éreztem a szavak mögött megbújó aggodalmat irántam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ne aggódj, nem fog – mondta nyugtatóan Liam.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mintha ajtó csapódást hallottam volna, a fiúk elhallgattak és egy vékony, női hang hatolt át a csenden.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kim? – kérdezte.</div>
<div style="text-align: justify;">
- A mosdóban – felelte Louis készségesen. Nem is értem, hogy miért nem mentem ki. Ki kellett volna mennem...</div>
<div style="text-align: justify;">
- Készültök valahova? – kérdezte az ápolónő.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Csak le a parkba, mint minden nap – vette át a szót Niall. Hangjából érezhető volt a kíváncsiság, hogy mégis mit akarhat az ápolónő.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nagyon vigyázzatok rá, rendben? – kérte az asszony. – Ha látjátok, hogy valami nem stimmel akár egy kicsit is hozzátok vissza.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Valami baj van? – kérdezte Louis rosszat sejtve. Akaratlanul is nagyot nyeltem, de mozdulni még mindig nem bírtam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Az utóbbi időben nagyon fáradékony, alig tud aludni...nagyon vigyázzatok rá! – kérte újra. Tekintetem ijedten vetettem a tükörképemre, miközben Louisék válaszát vártam. A halvány lámpafényben bőröm még elviselhetetlenebbül fakónak és fehérnek tűnt, a szemem alatti halvány karikák kialvatlanságról árulkodtak. Elfintorodtam a látványomra.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Rendben – felelte végül barátom magabiztosan, némi indulattal a hangjában. Alig mertem kimenni a mosdóból, miután az ápolónő elhagyta a szobát ráhagyva a fiúkra, hogy majd szóljanak a gyógyszereimet illetően.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mindjárt kész vagyok – mondtam végül, miután kiléptem az ajtó takarásából. Mintha semmit sem hallottam volna, igyekeztem arcomon tartani a mosolyom, s ugyanolyan lelkesnek tűnni, mint eddig.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Az ápolónő küldi a gyógyszereket – bökött egy apró, műanyag pohárra, amiben három fehér pirula is pihent. Kék szemeiből láttam, hogy kissé haragszik rám, s nem fogja annyiban hagyni ezt a témát, míg a többiek aggódó figyelemmel kísérték végig mozdulataim, miközben bevettem a gyógyszereket és felöltöztem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mehetünk? – kérdeztem, mikor az utolsó simításokat is elvégeztem a fehér sapkámon, majd kérdőn pillantottam az öt, ágyamon ücsörgő fiúra.</div>
<div style="text-align: justify;">
Nem akartam azzal tölteni a napot, hogy minden mozdulatom figyelik, mintha csak azt várták volna, hogy mikor esek össze. Noha nem voltam olyan energikus, mint anno, de abban biztos voltam, hogy fáradékonyságom ellenére sem vagyok hajlandó kihagyni egy ilyen napot. Elvégre kitudja, hogy mikor lesz alkalmam élvezni a tél szépségeit.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Induljunk – csapta végül össze a kezét Niall élettel teli mosolyt csalva arcára, mikor megérthette néma kérlelésem feléjük.</div>
<div style="text-align: justify;">
A hideg levegőtől egyből kipirult az arcom, élvezettel szívtam magamban a friss, kora reggeli, kissé szmogos illatokat, miközben ügyelve lépéseimre megindultunk a park felé.</div>
<div style="text-align: justify;">
Úgy meredtem a fénytől olykor csillogó hóra, mintha most látnék ilyet először, s talán utoljára. Szórakozottan gyűrögettem markomban hógolyókat, amiket pár perc múlva visszaejtettem a földre, ahogy az öt fiúval sétálva az oldalamon hallgattam beszélgetésüket.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hé! – horkantott Niall, mikor oldalon trafáltam egy ügyetlenül összemorzsolt hógolyóval. Kék szemeiben szórakozott fény csillant, miközben kérdőn felvonta a szemöldökét. – Ez kihívás akart lenni? – kérdezte izgatottan.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ha nem félsz, hogy hóembert csinálok belőled – vontam vállat fölényesen, mire csak felnevetett és már le is hajolt, hogy ő maga adja vissza az előbbit.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Niall...! – szólt rá barátom az ír srácra, de ő csak leintette Louist.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem lesz semmi baja egy kis szórakozástól! – érvelt, amit egy hálás pillantással viszonoztam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Rendben! – zárta le ezt a beszélgetést Liam. – Én és Zayn Kimmel leszünk – vigyorogta.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Harry, Louis, gyertek! – intett Niall másik két haverjának, miközben távolabb trappolt tőlünk a hóban és alig várta, hogy végre kezdetét vegye egy jó kis hócsata.</div>
<div style="text-align: justify;">
Élvezettel markoltam bele a hóba, noha egy idő után a kesztyűm kezdett átázni, de képtelen lettem volna leállni a fiúk dobásai miatt. Egyre többször voltam kénytelen fa vagy bokor mögé menekülni, hogy már másodpercre kipihenhessem magam, miközben rejtekemből figyeltem a körülöttem szórakozó srácokat.</div>
<div style="text-align: justify;">
Eddig nem is tűnt fel ennyire világosan, hogy mennyire fáradékony lettem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Minden rendben? – kérdezte Louis, miközben teljes testével hozzám simult, ahogy rám talált az egyik fatörzsben kapaszkodva bujkálni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Persze – nyugtattam meg őt egy apró mosollyal. – Csak nem felakarjátok adni? – hecceltem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mi soha! – makacskodott élvezve a kihívást, ám mikor jobban körülnéztünk már nyoma sem volt a másik négy dobálózó srácnak. – Hát ezek? – értetlenkedett barátom.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ott! – böktem kicsit messzebb tőlünk, ahol könnyedén felismertük Zayn fekete bőrdzsekijét, Harry sapkáját és Niall havas, szőke tincseit. – Hóember! – kacagtam fel, mikor felismertem azt a kissé szétesett alsó testet, amit próbáltak összekreálni pár perc alatt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Vagyis valami olyasmi... – húzta el a száját Louis, tudva, hogy ezzel piszkálhatja barátait.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mutasd, ha jobbat tudsz! – vágta rá Zayn felháborodva.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Félre, kezdők... – adta a fölényest barátom, s meg sem álltunk addig, amíg nem építettünk egy elfogadható, hóembernek mondható alakot.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szerintem király lett – állapította meg elégedetten Zayn, miközben az utolsó simításokat végezte hóemberünk haján, ami inkább emlékeztetett egy piramisra, mintsem hajra.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Miért raktál a fejére hóból, kutyakakit? – értetlenkedett Niall, ami miatt akaratlanul is kitört belőlem a nevetés.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nagyon vicces vagy – morgolódott Zayn. – De még ő is magasabb nálad – vágott vissza ír barátjának, aki csak vállat vont és átkarolva engem büszkén kihúzta magát.</div>
<div style="text-align: justify;">
- De ő nem – bökött felém a fejével.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hé! – horkantottam szavait hallva, miközben meglökve őt vele zuhantam a hóba.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem vagytok normálisak! – állapítottam meg Harry, miközben figyelte béna kísérletünket egy hóangyal készítésére, de bármennyire is próbált ellen állni végül ő is lefeküdt mellénk.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Niall, a tiéd olyan, mint egy paca! – mondtam eltűnődve, miközben a három művet igyekeztem összehasonlítani.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Egy ír paca – javított ki. – Harryé is olyan! – tette még hozzá.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ez egy szexi...angyal! – makacskodott göndörke.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Eléggé elbaltázott angyal – feleltem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- A tiédről ne is beszéljünk, a tiédre még szavak sincsenek! – mormolta durcásan a fiú, mire halkan felnevetve bocsánatkérően felé pillantottam. – Most az egyszer megbocsájtok – sóhajtotta feladóan.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Most már menjünk be – kérte Louis. – Lassan sötétedik – húzta el a száját, majd óvatosan átkarolva elkezdett a kórház felé noszogatni.</div>
<div style="text-align: justify;">
Értetlenkedve néztem körül az utcákon. Ahol a nap átsütött a szürke felhőkön narancssárga sugarak vetültek az utcákra és a hóba. Fel sem tűnt, hogy így elment az idő... Nem csak ez a nap, hanem ez a tizenhét és fél év is.</div>
Bri.http://www.blogger.com/profile/10240921275671463907noreply@blogger.com7tag:blogger.com,1999:blog-1235166813119530676.post-44269127979730436192013-02-11T05:41:00.000-08:002015-09-06T05:18:46.315-07:00Huszonhetedike.<div style="text-align: center;">
Sziasztok!</div>
<div style="text-align: center;">
Mondhatni kevesebb, mint egy hét van vissza a történetből, hiszen vasárnap hozom az utolsó fejezetet is. Remélem mindenki velem tart még ebben a pár részben, ahol fény derül Louis és Kim sorsára is.</div>
<div style="text-align: center;">
Köszönöm szépen a véleményeket, imádlak benneteket!</div>
<div style="text-align: right;">
Xoxo.Bri.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br />
<div style="text-align: right;">
<i>"Ha csak egy részedként élhetek tovább, nekem az maga a mennyország."</i></div>
<br />
<a name='more'></a><br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="http://data.whicdn.com/images/50801689/tumblr_inline_mhfw1xAVvc1qf3v5h_large.gif" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="http://data.whicdn.com/images/50801689/tumblr_inline_mhfw1xAVvc1qf3v5h_large.gif" height="110" width="200" /></a></div>
Igazából féltem Niall látogatásától. Aggódtam, hogy esetleg újra elsírja magát, hogy fájdalmat okozok neki pusztán a jelenlétemmel, miközben tagadhatatlanul vártam a látogatását. Kétségtelenül megszerettem a fiút, mintha csak az öcsém lett volna, bár nem voltam benne teljesen biztos, hogy idősebb vagyok nála. A kor nem is számított, csak az, hogy mennyire megszerettem a fiút, mennyire beszökött a szívembe, s mennyire nem értettem, hogy néhány rajongójuk nem képes őt elfogadni. Nem értettem! Hogy nem szerethetik őt? Pont őt?! Ő volt a legkedvesebb és nagyszívűbb ember, akihez szerencsém volt életem során, s emiatt tudtam, hogy nagyon érzékeny is, mint ahogyan az a minap, vallomásom idején ki is derült.</div>
<div style="text-align: justify;">
Rossz volt kipirosodott, elkeseredett arcát látni, nem akartam soha többé újra átélni azt, hogy miattam sírt.</div>
<div style="text-align: justify;">
Miután letusoltam, s melegítő nadrágot farmerre cseréltem, magamba erőszakoltam némi ételt és lenyeltem a gyógyszereket készen is álltam Niall érkezésére. El akartam vele menni sétálni, kicsit beszélgetni és jól érezni magam, meg akartam neki mutatni, hogy betegségem semmit sem jelent. Kész voltam minden erőmet bevetni arra, hogy ha egyszer eszébe jutok majd évek múltán ne a kórház jusson eszébe rólam, hanem az, hogy mennyire életteli telki voltam a társaságában is, az utolsó napokban is...</div>
<div style="text-align: justify;">
El kapott egy bizonyos érzés, határozottan éreztem az eljövendőt, s bármennyire is ellenkeztem volna ellene nem tettem semmit. Nem győzködtem magam, ahogyan senkinek sem beszéltem eme új keletű érzelmeimről. Senkit nem akartam megijeszteni vagy elkeseríteni, épp elég volt hallgatni nagybácsikáim béna poénjait, hogy oldják a hangulatot, nénikéim panaszait, amik igazából nem is panaszok voltak, inkább rejtekhelyek az igazi gondok elől, miközben Lana aggodalmas, féltő tekintetét is állnom kellett, s nővérem, sem szüleim sem hanyagolhattam el. Olykor úgy éreztem kiszívták minden erőm, de nem bántam, ezer örömmel fordítottam rájuk minden erőm. Megérdemelték.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kim! – mosolygott köszönésképpen Niall, mikor az ajtót hatalmas robajjal kinyitotta, majd becsukta maga után, miközben öles léptekkel mellém sétált és szorosan megölelgetett. – Sajnálom, hogy eddig nem jöttem – húzta el a száját bűntudatosan, mire jókedvűen mosolyogva legyintettem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Megértem – zártam le a témát. Jelenléte hatalmas életkedvvel és boldogsággal töltött el, energikusnak és erősnek éreztem magam, noha csontjaim dél óta tompán sajogtak. – Nem megyünk el sétálni? – kérdeztem vigyorogva.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Biztos jó ötlet? – kérdezte kelletlenül, miközben aggodalmasan végig nézett rajtam. – Hideg van kint – figyelmeztetett továbbra is helytelenítően.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Felöltözök – makacskodtam, mire feladóan felsóhajtott, s leülve az ágy szélére hosszú percekig csendben figyelte, ahogy magamra aggattam a ruháim, s indulásra kész állapotba készítettem magam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Még mindig nem tartom jó ötletnek – mondta gondterhelten, miközben figyelmesen végig nézett rajtam, hogy még véletlenül se legyen rajtam olyan pont, ahol fázhatok.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Az mindegy – legyintettem le, s inkább megragadva a kezét magammal húztam egészen a kijáratig, ahol aztán ujjaim a kabátom zsebébe gyűrtem és élveztem az arcomba csapó hideg levegőt. Mélyet szívtam a nyirkos időből, miközben körbe pillantottam a körülöttünk forgolódó embereken és autókon. Pár pillanatra újra elárasztott az élet, élvezettel szívtam magamba a színeket, zajokat és mindent, ami a külvilághoz kapcsolódott, míg Niallel megindultunk a park felé.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Amúgy hogy vagy? – kérdezte végül a fiú, miközben mellettem baktatva a cipője orrát tanulmányozta.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Remekül – mondtam. – Mondjuk kicsit nyomasztó egész nap a négy fal között lenni... – húztam el a szám. Még véletlenül sem akartam a betegségemről beszélni előtte, nem akartam, hogy szomorú legyen, noha tisztán láttam arcán és kék szemein, hogy hallgatásomtól sem veti szét a boldogság.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Azt képzelem – bólintott. – De hát látogatnak nem? – kérdezte.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Persze, ez miatt alig van időm unatkozni, de mégis csak jobb az ég alatt – magyaráztam. – A kórház olyan...elzárt, mintha azt az épületet elkerülné az élet.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mégis mit vársz? Bohócokat? – kérdezte ajkai szegletében apró mosollyal.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem! – vágtam rá azonnal. – Félek a bohócoktól – tettem még hozzá magyarázólag, mire csak felnevetett és bólintott. Akaratlanul is megmosolyogtam a nevetését. Pont azt, ami legelőször megfogott az ír fiúban, s ami miatt a másik embernek is hihetetlenül jókedve támadt ezt a hangot hallva. Olyan őszintén és gondtalanul tudott nevetni, hogy azt képtelenség lett volna nem viszonozni. S pontosan ez kellett, hogy a hangulat nyomott érzete elszálljon és együtt tudjunk tölteni pár vidám órát.</div>
<div style="text-align: justify;">
Bármiben is hittem az élet utáni világban abban mindenféleképpen reménykedtem, hogy hallani fogom még a nevetését, s olyan sokszor amilyen sokszor csak lehetséges, mint ahogyan a többiek boldog kacagására is vágytam. Azt akartam, hogy boldog és hosszú életük legyen, amit végig tudok kísérni egy kilátóból, óvni tudom őket a rossztól, s olykor-olykor leülni melléjük, ha szomorúak és láthatatlan erőt küldeni nekik a nehézségek ellen.</div>
<div style="text-align: justify;">
Sok kívánságom volt, reményem az ismeretlenben, de megrémített a gondolat, hogy tévedtem, hogy nem lesz semmi és én végleg elszakadok azoktól, akiket szeretek. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Min gondolkodsz? – kérdezte kíváncsian a kék szemű, miközben leültünk az egyik pad támlájára. Fázósan összébb húztam magam, s bár eme mozdulatom végig figyelemmel kísérte már nem is próbálkozott berángatni a meleg épületbe. Inkább fáztam kint a hideg levegőn, mintsem bent legyek a melegben és az elzártságban. Úgysem volt sok időnk vissza, elvégre neki hamarosan mennie kellett, hogy Louis válthassa fel társaságát, s barátom nem engedett volna ki a szobából attól félve, hogy valami bajom esik.</div>
<div style="text-align: justify;">
Louis az utóbbi időben elképesztően makaccsá vált, s sokkal szigorúbb, felelősségteljesebb énjét is megismerhettem, amit az irántam való aggodalma válthatott ki belőle. Ami miatt olyan boldogtalannak tűnt, fáradtnak. Mintha fokozatosan vesztette volna el önmagát, azt a vidám, életteli teli srácot, akibe teljesen beleszerettem. Miattam. Miattam lett ilyen és fogalmam sem volt róla, hogy miképp tegyek ez ellen.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mindegy – ráztam meg a fejem mosolyt erőltetve arcomra, s visszatérve a jelenbe.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kim, légy velem őszinte – kérte makacsul, teljesen komolyan. – Valami baj van? – kérdezte, mire egy hitetlenkedő pillantással viszonoztam tekintetét. – Igazad van – bólintott. – Hülye kérdés – húzta el a száját.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Én csak azon gondolkodtam, hogy...szóval szerinted mi van a másik oldalon? – kérdeztem akadozva. Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet volt felhozni a témát, de már nem szívhattam vissza a szavaim. Hosszú percekig csak figyeltem eltűnődött arcát, miközben az egyik közeli pocsolyát tanulmányozta.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Én mindig úgy képzeltem ezt, mint a filmekben a rendőrségen a kihallgató szobák. Vannak, akik bent vannak a szobában, akik nem látnak át az üvegfalon, csak sejtenek ezt-azt, miközben élik a saját életüket, s vannak azok, akik a fal másik oldaláról figyelik a szeretteiket. Mindkét fél ott van a másiknak és mégsem – felelte végül még mindig a gondolataiba merülve, többször is átrágva magát a szavak értelmén.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Értem – bólintottam emésztve szavait, s némi reménnyel töltött el ez a gondolat, noha tudtam, hogy Niall is éppen annyit tud erről, mint én.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szerinted? – kérdezte most ő. – Biztosan gondolkodtál már rajta, nem?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Gondolkodtam – bólogattam hevesen pár pillanatra újra átfuttatva agyamon az ötleteimet. – Én is valami ilyenben reménykedem – mondtam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem reménykednél inkább abban, hogy meggyógyulsz? – kérdezte elkeseredetten. Kék szemei teli lettek szomorúsággal, ami miatt képtelen voltam pár másodpercnél tovább viszonozni pillantását. Úgy éreztem, mintha teljes erőből mellkason vágott volna.</div>
<div style="text-align: justify;">
- A remény hal meg utoljára – mosolyodtam el végül, miközben visszatartottam gondolataim. Nem akartam őt még inkább elkeseríteni pesszimista gondolataimmal, az igazsággal.</div>
<div style="text-align: justify;">
- De neked nincs – állapította meg durcásan.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Én másban reménykedem – vontam vállat.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Miben? – kérdezte értetlenül, elvégre miben reménykedhet egy halálos beteg, ha nem a gyógyulásában?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Abban, hogy a szeretteimnek boldog élete lesz – feleltem magától értetődően, mire kedveskedve elmosolyodott, majd lemászva a padról lesegített és pár pillanatra szorosan magához ölelt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Örülök, hogy Louis rád talált – mondta.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Örülök, hogy rám találtatok – feleltem, mire halkan felnevetett, s hagyva, hogy belé karoljak visszaindultunk a kórház falai közé.</div>
<div style="text-align: justify;">
Olyan öt körül az ír fiú végleg elbúcsúzott, mikor Louis megérkezett.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Majd még találkozunk – mosolyogta, miközben magára aggatta a kabátját, s egy gyors ölelés után megindult kifelé a szobából. Bántottam a fülem a hangjából kicsendülő kérdés és reménykedés.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Az biztos! – vigyorogtam felé, mire megnyugodva kifújta a levegőt, ami talán észre sem veszek, ha nem figyelem árgus szemekkel a reakcióját.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hogy vagy? – kérdezte Louis, miközben leült mellém és szorosan karjaiba vont.</div>
<div style="text-align: justify;">
Magamba szívtam finom illatát, szorosan kapaszkodtam pulcsijának puha anyagába, miközben pár pillanatra lehunytam a szemem és csak élveztem védelmet nyújtó közelségét.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kicsit fáradt vagyok – mormoltam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Niall ennyire kifárasztott? – kérdezte nevetve, de azért aggodalmasan.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kicsit – mosolyogtam halványan. – Hiányoztál – mondtam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Te is nekem – felelte, miközben még inkább a mellkasára vont.</div>
<div style="text-align: justify;">
Hosszú percekig csak ücsörögtünk egymás karjaiban, miközben ő hátát az ágytámlájának vetette, s szorosan ölelt magához engem. Behunyt szemekkel, lenyugodott lélegzettel élveztem érintését, majd később felerősödő dúdolását és éneklését. Akaratlanul is elmosolyodtam hangja hallatán, miközben gerincemen jóleső bizsergés futott végig, amit egy halk nevetéssel és magabiztosabb énekléssel nyugtázott.</div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Your life, your voice, your reason to be...</i></div>
Bri.http://www.blogger.com/profile/10240921275671463907noreply@blogger.com9tag:blogger.com,1999:blog-1235166813119530676.post-23618200465941997742013-02-09T00:02:00.000-08:002015-09-06T05:19:15.136-07:00Huszonhatodika.<div style="text-align: center;">
Sziasztok!</div>
<div style="text-align: center;">
Gondoltam már a reggeli órákban felrakom a huszonhatodik fejezetet, mert miért is ne?! Szóval jó olvasást és köszönöm szépen a visszajelzéseket, szó nincs rá, hogy mennyire örülök minden kommenteteknek! <3(:</div>
<div style="text-align: right;">
Xoxo.Bri.</div>
<br />
<div style="text-align: justify;">
<div style="text-align: right;">
<i>"Az ember azért hisz, amiért levegőt vesz: mert életben akar maradni."</i></div>
<br />
<a name='more'></a><br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiMpSGghjfTWot5mKXudYOzE2aIwREZIrCxMZr2_LHNNLYl09HZWoVljHMDzwqQGEPELBBxrxLOtB04MeRlCpnfe_BQ4UPykGn3y6n04l_yB8Brydv3bvqZgts2MoU3Sb6A6vTaRlrPlzU/s1600/tumblr_mgjjzolLQZ1s0u9qho1_500.gif" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="103" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiMpSGghjfTWot5mKXudYOzE2aIwREZIrCxMZr2_LHNNLYl09HZWoVljHMDzwqQGEPELBBxrxLOtB04MeRlCpnfe_BQ4UPykGn3y6n04l_yB8Brydv3bvqZgts2MoU3Sb6A6vTaRlrPlzU/s200/tumblr_mgjjzolLQZ1s0u9qho1_500.gif" width="200" /></a></div>
Mindig rossz gyerek voltam. Fára másztam, illetve mindenre, amire esélyt láttam, hogy feljutok a tetejére. Alig lehetett bírni velem, hiszen folyton futkároztam, s képes voltam egyik pillanatban szem előtt lenni, majd a másikban frászt hoztam szüleimre hajmeresztő mutatványaimmal vagy bújócskázásommal. Noha én ezeket mindig élveztem szüleimet kikészítettem, s olykor-olykor én is megszenvedtem csintalanságom következményeit. Törtem már el karom, lában, vertem be a fejem, ütöttem ki tejfogam, s még sorolhatnám. Mind fájtak, bár a idő múlásával egy masszává olvadtak, így nem tudtam volna elmondani, hogy melyik miatt szenvedtem a legtöbbet, de tudtam, emlékeztem rá, hogy elképesztően kellemetlen volt az összes balesetem, ahogyan az lenni szokott a baleseteknél. De ha azt hittem, hogy azok fájdalmasak akkor hatalmasat tévedtem.</div>
<div style="text-align: justify;">
A láz, mely egész éjszaka rázott, s csontjaim égése, mely szinte felemésztette az izmaim elviselhetetlennek tűnt. Úgy éreztem soha többé nem fogok tudni felkelni az ágyból, s legszívesebben eszméletemet vesztve zuhantam volna az öntudatlanság sötét, fájdalommentes karjaiba.</div>
<div style="text-align: justify;">
Reggel fáradtan és teljesen legyengülve meredtem az óra lassúnak tűnő mutatójára, s rettegtem, hogy akár a legkisebb mozdulattól is minden kezdődik előröl. Ujjaim elfehéredve szorongatták az apró plüsst, melyet egész éjszaka a mellkasomhoz szorítva tartottam magamnál abban reménykedve, hogy segít. Noha nem segített, mert majd' megőrültem az engem szorító fájdalomtól, de nem éreztem magam egyedül akkor sem, mikor az ápolónők elhagyták a szobám, miután megnézték ramaty állapotom.</div>
<div style="text-align: justify;">
Szívből reméltem, hogy a délelőtt folyamán senki sem jön be hozzám, pihenni akartam kicsit, összeszedni magam, hogy aztán újult erővel nyugtathassak meg mindenkit, miszerint minden rendben van velem és fölösleges az aggodalmuk.</div>
<div style="text-align: justify;">
Fogalmam sem volt az idő múlásáról, üveges tekintettel bámultam ki órákon át a fejemből, miközben próbáltam nem foglalkozni arcomra száradt könnyeimmel és vészjósló gondolataimmal. Elakartam aludni. Csak egy picit elmenekülni a világ elől, de képtelen voltam lehunyni a szemem huzamosabb időre. Folyton felriadtam akár a legkisebb zajra is, ami egyáltalán nem segített a pihenésben.</div>
<div style="text-align: justify;">
Hosszas forgolódás és óvatos mozdulat után végül felhúztam magam ülőhelyzetbe és hátam támlának vetve elkezdtem olvasgatni Danielle által hozott pletykalapokat, s bár arra voltam legkevésbé kíváncsi, hogy mi van Justin Bieberrel és Selena Gomezzel, mégis örültem, mert elterelték a gondolataim. Egy kis időre kikapcsolódtam, s sorok közé menekültem, a hazug állításokba, a találgatásokba és a világban történt eseményekbe legyenek igazak vagy sem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Meglepetés! – toppant be az ajtón olyan kettő körül Zayn borostásan, lezserül öltözködve, ahogyan lányok ezrei őrültek meg érte.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szia! – mosolyogtam lelkesen. Látva őszinte, kedves vigyorát a kedvem megemelkedett és hanyagul raktam vissza kezemben szorongatott újságot a többi közé.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Na, mi újság, kislány? – kérdezte kedvesen, miközben közelebb húzta az egyik műanyag széket, s leült mellém. – Ki szöktesselek? – vigyorogta kajánul, mire újra felnevettem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Légy szíves – kérleltem. – Amúgy semmi sem, veled? – érdeklődtem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- A szokásos – vont vállat, mint aki magasról tesz, hogy vele mi történt, s újra rám terelte a szót; – Fáradtnak tűnsz – állapította meg azzal a kérdő hangsúllyal, amitől tudtam, hogy folytatást vár tőlem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem ez volt életem legjobb éjszakája – ismertem be. – De már minden rendben – nyugtattam meg. </div>
<div style="text-align: justify;">
- De már jól vagy? – kérdezte bizonytalanul, aggodalommal a hangjában.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Minden rendben, csak fáradt vagyok. Ennyi az egész! – hárítottam el aggodalmát, ami noha nem tűnt el teljesen, mint ahogyan senkinél sem szokott, aki meglátogatott, de beszélgetésünk immár más mederbe folyt és sokkal kellemesebben elcsevegtünk, mint bármikor máskor megismerkedésünk alatt.</div>
<div style="text-align: justify;">
Zayn számomra mindig az a titokzatos srác volt, akiért ezerek rajongtak és igyekeztek minél többet megtudni róla, noha ő minden számára fontos titkot ügyesen tudott tartani. Valahogy alig sikerült leolvasnom az arcáról, hogy mit gondol, minden mondata meglepetésként ért, s talán ő volt az első srác, akin képtelen voltam kiigazodni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Holnap Niall bejön hozzád – mondta. – Az üzeni, hogy ne haragudj rá, amiért az utóbbi pár napban nem keresett.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Dehogy is haragszom – ellenkeztem azonnal. Elképzelni sem tudtam, hogy az ír srácra valahogy haragudni lehetne bármiért.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tudod, ő a legérzékenyebb ötünk közül, nehezen emésztette meg ezt a hírt a minap, kell neki egy kis idő – magyarázta, de minden szava teljesen fölösleges volt. Cseppnyi harag vagy ítélkezés sem volt bennem Niall iránt, teljesen megértettem őt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ne magyarázkodj – kértem. – Teljesen megértem és nem haragszom, dehogyis haragszom! – horkantottam. Még a gondolat is röhejes volt, hogy én haragudni merjek bármelyikükre is!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Rendben, csak ezt mindenképp tisztázni akartam – magyarázta kissé feszülten, miközben egyik kezével idegesen a hajába túrt. Világosbarna szemeiből tisztán kiolvastam, hogy valami nem hagyja nyugodni, hogy valamit mondana, de nem mer.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mi a baj? – kérdeztem végül bátorítóan felé mosolyogva, ami bár kicsit megnyugtatta, feszültségét nem tüntette el teljesen.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Én csak...azt akarom kérdezni, hogy...szóval tényleg nincs semmilyen remény? – kérdezte Zayn akadozva, mint aki nem tudja, hogy illik-e ilyet kérdezni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szerinted, ha lenne ilyen nyugodt lennék? – nevettem fel mindenféle boldogság nélkül, amit csak egy értetlen pillantással nyugtázott, míg várta válaszom. – Ha egy kicsi reményt is látnék arra, hogy meggyógyulok nem lennék ilyen nyugodt, nem tűrném el, hogy mindenki már most gyászol, miközben még élek, ha tudnám, mutatná a szervezetem, hogy még nem adta fel én magam is harcolnék, mindent megtennék annak érdekében, hogy meggyógyuljak!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tehát beletörődtél? – kérdezte döbbenten, úgy tűnt, nehezére esik ezt elfogadni, lehetetlennek.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igen – sóhajtottam végül pár másodpercnyi gondolkodás után. – Persze ez nem azt jelenti, hogy örülök a helyzetnek és nem örülnék valami kiútnak, de igen, összességében már régóta belenyugodtam abba, ami rám vár.</div>
<div style="text-align: justify;">
- És Louis? Rá nem gondolsz? – kérdezte vádlón, s noha rosszul estek szavai tudtam, hogy csak a tehetetlensége haragítja fel annyira, hogy ne gondolkodjon el jelen helyzetben a szavain.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Dehogynem gondolok! – feleltem. – De mit tegyek? Ígérjem meg neki, hogy nem halok meg?! Hitessem el mindenkivel, hogy minden rendben lesz, olyan mint hónapokkal ezelőtt?! Nem tehetem! Jobb, ha a szeretteim minél előbb megbékélnek a gondolattal, mert bármennyire is szeretném megóvni őket nem tudom, nem tudok mit tenni! Pont olyan tehetetlen vagyok, mint te! És belefáradtam már, hogy úgy tegyek, mint aki harcol, ezt a kis időt önző mód úgy akarom eltölteni, ahogy akarom és nem úgy ahogyan mások elvárják – mondtam teljesen őszintén, kicsit élesebben is, mint ahogyan azt eleinte terveztem, s ez látszólag észhez térítette a fiút. Nyugtatóan kezét az enyémre tette, miközben bocsánatkérően rám nézett és feladóan sóhajtott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Sajnálom – mondta. – Tudod, hogy nem akarlak bántani...</div>
<div style="text-align: justify;">
- Persze – mosolyogtam újra. – Ahogyan nektek is tudnotok kell, hogy én sem akarlak benneteket bántani.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Sokkal könnyebb lenne, ha nem ismertünk volna meg – nevetett fel Zayn elkínzottan. – De igazából sokkal rosszabb is... – tűnődött el.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hogy érted? – értetlenkedtem. Ez az én fejemben is megfordult már számtalanszor. Hogy mennyivel könnyebb lenne számukra, ha nem ismertek volna meg, ha Louist nem mellém rakják be a kórterembe... Persze az részlet kérdés volt, hogy sokkal kevesebbnek is érezném magam nélkülük, ki tudja, talán nem is bírtam volna ideáig nélkülük..</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem szeretem elveszíteni azokat, akiket szeretek – mondta őszintén. – És attól is félek, hogy ha te elmész Louist is elveszítjük – harapta be alsó ajkát szavai végére.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Liamet és Harryt is megkértem, téged is megfoglak arra, hogy ne ezt ne hagyd – mondtam. – Hagyjátok, hogy egy kicsit maga legyen, adjatok neki időt, de ha úgy gondoljátok, hogy nem javul semmi rángassátok magatokkal, csináljatok neki programokat és...legyetek vele – kértem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Rád lesz szüksége – figyelmeztetett Zayn.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Vele leszek – ígértem, mire halványan elmosolyodott, s bólintott szavaimra.</div>
<div style="text-align: justify;">
Rengetegszer megfordult a fejemben, hogy mégis mi vár rám a másik oldalon. Rengeteget böngésztem az élet utáni lét után az interneten és könyvekben, de mindenhol mást mondtak, míg végül rájöttem, hogy ez csak a hiten múlik. Az ember nem tudhatja a halált, s ezért hagyatkoznia kell a hitre. Ez világossá vált számomra, csupán azt nem tudtam, hogy én miben hiszek. Egészen addig, amíg Louist meg nem ismertem. Ahogyan jobban belegondoltam az elmúlt napokban rájöttem, hogy én miben hiszek. Az emlékekben. Ott leszek a szívükben, olykor-olykor a gondolataikban és az emlékezetükben egészen addig, amíg el nem akarnak feledni vagy meg nem halnak. Ezt akartam én, ott lenni az emberekkel, vigyázni rájuk valahonnan, s örökké az emlékükben élni. Elvégre kívánhattam volna szebb életet a szeretteim lelkében?</div>
Bri.http://www.blogger.com/profile/10240921275671463907noreply@blogger.com10tag:blogger.com,1999:blog-1235166813119530676.post-10422766700002048822013-02-06T03:44:00.000-08:002015-09-06T05:20:26.151-07:00Huszonötödike.<div style="text-align: center;">
<br /></div>
<div style="text-align: right;">
<i>"Amikor a baj elér egy bizonyos szintet, már nem lehet javítani vagy változtatni rajta, mert egyre csak rosszabb lesz minden."</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<br />
<a name='more'></a><br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="http://data.whicdn.com/images/48504133/tumblr_mg6ox6nzSr1ruqv7xo1_500_large.png" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="http://data.whicdn.com/images/48504133/tumblr_mg6ox6nzSr1ruqv7xo1_500_large.png" height="200" width="161" /></a></div>
<div style="text-align: justify;">
Égett az arcom, s legszívesebben meg sem mozdultam volna egész nap. Ha rajtam múlott volna biztosan átaludtam volna az egész napot bármilyen bűntudat vagy rossz érzés nélkül. Így is csak akkor voltam hajlandó felébredni, mikor a vendégeim kirángattak az édes öntudatlanságból, s nyugalmat tettetve igyekezték eltüntetni hangjukból és vonásaikból az irántam való aggodalmat. A negyedik „jól vagyok” után már nem is számoltam tovább az efféle válaszokat, melyeket akár többször is el kellett ismételnem a szüleimnek, nővéremnek vagy akár Lanának. Az egész reflexszerűen jött, magától értetődően.</div>
<div style="text-align: justify;">
Olyan kettő körül magamba erőltettem egy szendvicset, majd lenyeltem a láz és fájdalom csillapítókat is, miközben elbúcsúztunk egymástól Lanával, s igyekeztem nem foglalkozni néma kétségbeesésével.</div>
<div style="text-align: justify;">
Éreztem, hogy félt, hogy aggódik, hogy egy beszélgetésünk az utolsó beszélgetésünk lesz, s megrémített, hogy ezt az arcáról, sem a hangjából nem tudta eltüntetni. Ez tőle felért egy hangos kiáltással, miszerint hamarosan meghalok, hogy nincs remény. Szinte fájt tőle a fülem, de ha az nem is, a mellkasom biztosan.</div>
<div style="text-align: justify;">
Nem tudtam mit kezdeni magammal, s emiatt különösen hálás voltam, hogy az egész napot átaludhattam a takaróba tekeredve, teljesen öntudatlanul. Különben folyton az érzéseimen járt volna az agyam. A rossz előérzeten, ami a csontomig itta magát, s furcsa, hányingert keltő görcsbe rángatta a gyomrom. Valahányszor ez átfutott az gondolataimon émelyegni kezdtem, s próbáltam elterelni a gondolataimat. Elmélkedtem a fehér fal repedésein, az óra ketyegésén, az ablakon kint elterülő világon. Bármin csak ne gondolkodjak a megérzéseimen!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Álomszuszék – hallottam meg egy ismerős hangot jobbomon, miközben az illető végig simított a karomon, hogy ébredésre bírjon. – Szia – mosolyogta kedvesen Liam, mikor laposakat pislogva kezdtem magamhoz térni. – Egész idáig aludtál? – kérdezte meglepetten, pár pillanatra az órára függesztve tekintetét, ami lassan négyet mutatott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kisebb szünetekkel – ingattam a fejem, majd életet lehelve a tagjaimba nagy nehezen feljebb tornáztam magam az ágyon, s mosolyt varázsolva arcomra köszöntöttem a fiút. – Mi újság? – kérdeztem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Semmi sem – vont vállat. – Danie is eljött, csak elment vázáért – mondta, s valami végszóként az ajtó ki nyitódott, majd becsukódott Danielle társaságában. A lány barna haja kivasalva keretezte szép arcát, ajkain mosoly pihent, miközben az ágyam végén lévő asztalnál elhelyezte a csokorvirágot, s másik oldalamra lépve üdvözölt egy öleléssel.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Annyira jó látni téged – mondta. – Hogy vagy? – kérdezte, s megkerülve az ágyat leült Liam mellé a másik műanyag székre, miközben kérdőn Liamre néztem, aki csak bűntudatosan lehajtotta a fejét, s magyarázkodni kezdett.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mindig kiszedi belőlem, amit tudni akar – mentegetőzött, de fölöslegesen. Nem haragudtam rá.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem baj, ne butáskodj! – nyugtattam meg halkan felnevetve. – Amúgy köszönöm, jól vagyok – válaszoltam Daniellenek is.</div>
<div style="text-align: justify;">
- És most komolyan, Kim – kérte halkan, komolyan Liam. Persze, tudhattam volna, hogy ő átlát rajtam, bár fogalmam sem volt, hogy miért. Talán mert figyelt az emberekre olyannyira, hogy feltűnt neki a másik nem oda illő mimikája is.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hát a mai nap nem igazán voltam a toppon – húztam el a szám beismerően. – Láz, csontfájás, fáradékonyság...az orvosok szerint csak rosszabb lesz – sütöttem le a szemem. Utáltam hazudni nekik, s még jobban utáltam igazat mondani nekik, ha az igazság szomorú. – Ne mondjátok el Louisnak – kértem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kérdezni fogja és észreveszi, ha nem mondasz neki igazat – figyelmeztetett Liam, de látva tekintetem megenyhülten kifújta a levegőt és rábólintott. – De ahogy akarod, ez nem a mi dolgunk.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Köszönöm – biccentettem hálásan.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hogy értik az orvosok, hogy ez csak rosszabb lesz? – kérdezte bizonytalanul Danielle, tekintetében némi aggodalommal.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Így is elég ritkaság, hogy nem amortizált le teljesen a betegség, de mostanában egyre nehezebb...kezdődött a fáradékonysággal, tegnap a csontjaimmal, ma pedig egész nap lázam volt, azt mondják, hogy ez csak rosszabb lesz – magyaráztam. Előre féltem a fájdalomtól, mely a jövőben várt rám.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Értem – bólintott a lány, mikor nem igazán tudott mit hozzá fűzni szavaimhoz, s én ezt teljesen megértettem. – Amúgy hoztam újságokat, egy csomó pletykalap meg rejtvény, gondoltam a fiúknak úgy sincs ilyen az eszükben – szólalt meg újra elővéve táskájából pár újságot.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szuper vagy! – nevettem fel hálásan, az újságokat elhelyezve a mellettem lévő éjjeliszekrényre. Tényleg őrültem nekik, legalább tudtam, mit fogok csinálni, ha nagyon unatkozom, s nem tudok aludni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Louis fél ötkor jön be, addigra szabadul a menedzserünktől – magyarázta Liam megtörve a pár másodpercre beállt csendet.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Rendben – mosolyogtam. – Harry? – kérdeztem, s látszólag nem értette, hogy miért a göndörkét kérdezem. - Tegnap hirtelen ment el, remélem nem azért, mert valami baj történt... – osztottam meg vele aggodalmam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem – nyugtatott meg mosolyogva a fiú. – Csak Zayn és Niall majdnem felgyújtották a konyhát – húzta el a száját nevetgélve.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Értem – bólintottam felnevetve szavain. Igen, ez rájuk vallott. – És egyben van a lakás? – kérdeztem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hát nem rajtuk múlott – felelte, s bármennyire is volt megrovó a hangja ajkai szegletében bujkáló mosolya jelezte, hogy cseppet sem haragszik barátaira.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Bocsánat – mosolygott rám bűntudatosan Danie, mikor beszélgetésünk a telefon zavarta meg, amit fel is vett, miközben kiment a szobából.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Vigyázz a fiúkra – kértem komolyabban Liamet, noha tudtam, hogy fölösleges kérnem. Tudtam, hogy vigyázni fog rájuk akár mondom, akár nem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem mondj ilyeneket, olyan mintha búcsúznál – rázta meg a fejét elégedetlenül Liam, mire elnézően elmosolyodtam, de nem tettem eleget szavainak.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem búcsúzom – nyugtattam meg. – Csak kihasználom az időt, amíg beszélhetek veletek – magyaráztam. – Szerencsések vagytok a fiúkkal, hogy vagytok egymásnak, hogy vigyáztok egymásra – mondtam. – Kérlek vigyázz majd Louisra, nem akarom, hogy bármi ökörséget is csináljon és ezt Harrynek is mondd meg – kértem őt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Megmondom – sóhajtotta végül, mikor rájött, hogy ez a beszélgetés elkerülhetetlen lesz kettőnk között, míg egyik kezét biztatóan az enyémre rakta. – Nagyon nehéz lesz neki, ahogyan mindannyiunknak!</div>
<div style="text-align: justify;">
- És ezért örülök, hogy vagytok egymásnak – mondtam. – Kérlek ne hagyd, hogy Louis elhagyja magát, hogy bármit is veszítsen abból a fiúból, akibe beleszerettem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igyekszem – ígérte, s tudtam, hogy igazat mond. Láttam barna szemeiben, hogy lelkére vette kérésem és nem fog cserben hagyni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Liam, azt hiszem mennünk kell – lépett be a szobába Danie. – Próbára kell mennem – húzta el a száját, miközben felém pillantott. Úgy tűnt valóban bánja, hogy itt kel hagyniuk ilyen hamar. – Majd még jövünk, rendben? – kérdezte.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Csak nyugodtan – öleltem vissza búcsúzásképpen, majd Liamtől is elköszönve hagytam, hogy hadd menjenek a dolgukra, míg én egy negyed órára ismét egyedül maradtam, noha aludni most nem tudtam.</div>
<div style="text-align: justify;">
Igaza volt Liamnek, mintha búcsúznék, pedig nem akartam. Nem akartam még menni, s ezt a szervezetem is tudta, egyszerűen éreztem, ahogy percről percre küzdöttem a láz és fájdalom ellen, legalább még csak annyi időre, míg Louis megjött, hogy ne kelljen miattam aggódnia.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Meglepetés! – rikkantotta halkan Louis kirángatva gondolataimból, miközben becsukva maga után az ajtót ölembe nyomott egy halványsárga plüss mackót egy aprócska szívvel a kezében.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Louis! – nevettem fel a meglepetés láttán. Beletúrtam a plüss puha szőrébe, miközben tekintetem alig bírtam levenni a szív szövegéről; I love you. – Én is szeretlek! – vallottam be, s közelebb hajolva hozzá hosszú csókot nyomtam ajkaira. A lapockám reszketett és fájt, ahogy karomra támaszkodtam...</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hogy vagy? – kérdezte kedvesen, a lehető legközelebb húzva hozzám a műanyag széket, amire leült.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jól – mosolyogtam, majd nem hagyva neki időt mérlegelni, hogy mennyi lehet igaz szavaimból folytattam; – Danielle és Liam nem rég mentek el – újságoltam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tudom, mondták, hogy bejönnek – bólintott a fiú. – Holnap Zayn akar mindenféleképpen bejönni – figyelmeztetett.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Annak örülök – mosolyogtam. Tényleg örültem, hogy bejönnek hozzám, hiszen kiakartam használni, amíg velük lehetek, amíg beszélgethetek velük. – És köszönöm – pillantottam újra a kezemben szorongatott macira. – Nagyon aranyos!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Most már akkor is veled leszek, ha nem is vagyok itt – mondta büszkén, majd pár pillanatra halványan, viccelődve elfintorodott. – Túl nyálas volt? – kérdezte.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kicsit – nevettem fel. – De csak neked elnézem – vigyorogtam továbbra is, mire pimaszul tekintetét az enyémbe mélyesztve közelebb hajolt egy újabb gyengéd, szerelmes csókra.</div>
<div style="text-align: justify;">
Soha semmit nem szorítottam annyira, mint azon az éjszakán a plüss mackót...</div>
Bri.http://www.blogger.com/profile/10240921275671463907noreply@blogger.com6tag:blogger.com,1999:blog-1235166813119530676.post-31054586127775551592013-02-01T23:58:00.002-08:002015-09-06T05:20:47.942-07:00Huszonnegyedike.<div style="text-align: center;">
Sziasztok!</div>
<div style="text-align: center;">
Elképesztően imádlak benneteket! Hihetetlen, hogy ennyi kommentet kaptam, nagyon szép köszönöm, ahogyan az egyre gyarapodó feliratkozókat is! Nincs szó, amivel ki fejezhetném, hogy mennyire hálás vagyok! (:</div>
<div style="text-align: right;">
Jó olvasást és kellemes hétvégét!</div>
<div style="text-align: right;">
Xoxo.Bri.</div>
<br />
<div style="text-align: right;">
<i>"Mások rólad alkotott véleménye nem kell, hogy a te valóságoddá váljon!"</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<br />
<a name='more'></a><br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgsMLNKR_imWvBMrDwSozdgFDpixWJiUcjxXQB3e2EJIdRVo-egw3Dm1OPGjHRPXCdvR7Iyb-fcQdKI-9qpdH5KoyszdOUzs219JNeaxjuY7c0oweD8-ke2E3k58hztmbJr3-_PaJWZClg/s1600/tumblr_meqvldukJY1rrc8qdo4_250.gif" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="146" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgsMLNKR_imWvBMrDwSozdgFDpixWJiUcjxXQB3e2EJIdRVo-egw3Dm1OPGjHRPXCdvR7Iyb-fcQdKI-9qpdH5KoyszdOUzs219JNeaxjuY7c0oweD8-ke2E3k58hztmbJr3-_PaJWZClg/s200/tumblr_meqvldukJY1rrc8qdo4_250.gif" width="200" /></a>Mintha egész éjszaka nem aludtam volna. A tagjaim izomlázasan sajogtak, miközben szorosan lehunyt szemekkel gyötrődtem az álmok és az ébrenlét között. Úgy éreztem magam, mint aki egész este futkározott, s mostanra akkora izomláza lett, hogy teljesen megbénult. Mondjuk én tudtam mozogni, de még az is hosszú erőveszítésembe került, míg hátamra fordulva tekintetem a falon függő órára szegeztem. Fél tíz. Legszívesebben vissza aludtam volna, hogy pihenjek, de ha percekre is behunyhattam a szemem, az álmok nem értek utol, s én nem menekülhettem újra öntudatlanságba. Csak hosszú perceken át feküdtem a hátamon, majd mikor meguntam a tehetetlenséget inkább felültem az ágyon, hátam a támlának vetettem és az ablakon kezdtem el kibámulni.</div>
<div style="text-align: justify;">
Hallgattam az autók motorját, az emberek zsivaját, ahogyan munkába siettek, s élték a minden napjaikat. Az egész egy masszává kezdett összeolvadni, mikor kevésbé figyeltem, az egész egységes zajjá alakult, ahogy figyeltem az égen gyülemlő szürke esőfelhőket. A bukóra nyitott ablakon át is éreztem az eső kellemes illatát. Pár pillanatra még a kórház fertőtlenítő, maró szagáról is megfeledkeztem, mikor hosszú másodpercekre behunytam a szemem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Meglepetés! – vigyorogta Harry, mikor beosonva a szobámba megzavarta pillanatnyi nyugalmam és rám hozta a frászt. – Reméltem, hogy már ébren vagy.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Rám hozod a szívbajt! – motyogtam panaszosan, azért vigyorogva, mire ő csak felnevetett és leülve mellém kérdőn bámult bele egyenesen a szemeimbe.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hogy vagy? – kérdezte.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jól – mosolyogtam nyugtatóan. Legszívesebben azt akartam volna mondani, hogy fáradtan, de inkább hallgattam. Nem akartam panaszkodni, ráadásul ez nem tűnt olyan nagy gondnak. Csak arra fogtam, hogy napok óta nem mozdultam ki rendesen, s ellustultam. – De te? – kérdeztem értetlenül. – Nem éppen a sztárok életét kellene élned? – folytattam utalva sűrű programjaira, elvégre megszoktam, hogy délutánonként jöttek be.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Zayn még nagyban alszik, Louis valamilyen interjún van, Niallel és Liam stúdiózik – magyarázta a göndörke. – Én meg gondoltam bejövök boldogítani téged – dőlt hátra elégedetten. Mint aki valóban meg van elégedve zseniális ötletével.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jól tetted – mosolyogtam. Tényleg örültem a társaságnak, főleg ha olyan mosolygós volt az illető, mint Harry. – Menjünk sétálni! – kértem, vagyis inkább követeltem tőle. Mozogni akartam hátha akkor elmúlik csontjaim, s izmaim zavaró tompasága. Ki akartam nyújtóztatni magam, s friss levegőt venni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mindjárt leszakad az ég – ellenkezett volna a fiú, de ellenben Louissal való civakodásokkal ebből győztesen jöttem ki. Se perc alatt magamra vettem egy pulóvert, kabátot, s Harry kedvéért sálat, sapkát is. – Most már mehetünk! – vigyorogta elégedetten, örülve, hogy hallgatok rá, miközben megindultunk kifelé az épületből.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ahogy kiléptünk az épület ajtaján egyből megcsapott a már télbe forduló hűvös levegő. Leheletem fehér pamacsokban oszlott szét a levegőben, miközben jobban felhúztam arcomhoz a sálam, s a parkhoz igyekezve mélyeket szívtam a nyirkos levegőből. Az esőt ígérő illatok betöltötték az orrom, amik megnyugtatták idegeimet, noha a fájdalom csontjaimban egyáltalán nem akart megszűnni. Legszívesebben leültem volna pihenni, de nem akartam pár perc mozgás után már fáradtságra hivatkozva frászt hozni a mellettem lépkedő fiúra.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Valami baj van? – kérdeztem percek múltán, mikor felpillantottam eltűnődött, kissé szomorú arcára.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nincs – rázta meg a fejét, majd mikor rájött, hogy ez még számára is hamisan csengett egy mély levegő után belekezdett; – Csak tegnap megint unatkoztam és olvasgattam magunkról véleményeket... – mondta.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Miért érdekel téged annyira, hogy mit gondolnak rólatok mások? – kérdeztem értetlenül, elvégre hallottam erről a tulajdonságáról, s arról, hogy mennyire rosszul esnek neki a gyűlölködő megjegyzések.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mert nem tudom megérteni őket – mondta. – Mármint persze, nem kell mindenkinek szeretnie minket, ezt nem is várom el, de akkor miért veszik arra a fáradtságot, hogy minden melegnek és hímringyónak elmondjanak? – kérdezte, bár nem várt választ. – Ez miért jó nekik? Mit akarnak ezzel elérni?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Pont ezt – mondtam. – Azt, hogy rosszul érezd magad, de neked nem szabad engedned. Ne érjék el, hogy megbántsanak, mert nincs igazuk! Meleg vagy? Ugyan miért? Mert benne vagy egy fiúbandába? Mert tehetséges vagy? Vagy hímringyónak neveznek mert minden nőt megkaphatsz, míg ők nem?! Tudod mit? Örülj nekik, mert amíg piszkálnak valamit rohadt jól csinálsz, amiért féltékenyek!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Köszönöm – mosolyogta hálásan, miközben pár pillanatra magához ölelt, míg homlokomra apró, hálás puszit nyomott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ez az igazság – vontam vállat. – Az emberek hajlamosak ok nélkül ítélkezni, s olyan könnyedén bántanak meg másokat, mintha ők tökéletesek lennének – horkantottam elégedetlenül.</div>
<div style="text-align: justify;">
Az emberi kegyetlenség határtalannak bizonyult, elég volt ha jobba körül néztem a hétköznapokban, s már minden árnyalatát felleltem a zsarolásokon keresztül, a testi bántalmazásig. Sosem értettem, hogy ez az embereknek miért jó, miért érzik ettől nagyobbnak magukat.</div>
<div style="text-align: justify;">
Csúnya vágások a csuklón, s emosnak van elkönyvelve, valami rinyáló, beteg tinédzsernek titulálják, de abba senki sem gondol bele, hogy komoly okai is lehetnek arra, hogy saját magát bántja.</div>
<div style="text-align: justify;">
Teltebb, s azt mondják dagadt, vékonyabb, s csontkollekciónak nevezik. De mi van, ha ez betegség? Ha nem tud ellene tenni?</div>
<div style="text-align: justify;">
Miért kell az embert még inkább földbe döngölni? Mert könnyebb, mint felsegíteni? Volt egy olyan érzésem, hogy sosem fogom megtudni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Louis nagyon szerencsés veled – mosolyogta. Tényleg örült, hogy barátja rám akadt, noha ezt sem értettem soha. Nem voltam se szép, se különleges, hogy Louis szerencsésnek mondhassa magát velem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Képzelem – horkantottam a nyilvánvalóra utalva. Ráakad valakire akit szeret, s akit hamarosan el is veszít, ez miért szerencsés dolog?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Komolyan beszélek, Kim – makacskodott Harry teljes meggyőződéssel. – Hidd el, én látom Loun a változást, sokkal boldogabb és felszabadultabb mióta megismert téged.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ezt úgy mondod mintha te sose találnál valakit, aki mellett teljesen boldog lehetsz – kötekedtem továbbra is némi hitetlenkedéssel a hangomban.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szerinted fogok? – kérdezte.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mind az öten csodálatosak vagytok, túl jók ahhoz, hogy ne találjatok majd valakit – érveltem. – Ha nem is most vagy holnap, de majd valamikor biztosan jön valaki! Váoh, milyen bölcs énem van – képedtem el szavaim végére elnevetve magam, amit ő is visszaterelt a szórakozottabb énjéhez.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Bolond vagy – állapította meg mosolyogva, fejcsóválva, mire én csak helyeslően bólintottam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem tagadom, sokat edzettem rá – fölényeskedtem, miközben a körmeimet nézegettem, akár a filmekben. – Vissza megyünk? – kérdeztem kissé félve, hogy egyből rosszra gondol.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Fázol? – kérdezte azonnal aggodalmasan, jobban megnézve a hideg levegőtől kipirosodott arcom.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Csak elfáradtam – ismertem be végül. Láttam résnyire nyílt ajkain, hogy visszakérdezne, hogy már ennyitől elfáradtam, de inkább nem tette. Engedékenyen bólintott és visszaindultunk a kórház falai közé, s bár undorodtam a hirtelen arcon csapó gyógyszerek szagától igazán hálás voltam, mikor visszaülhettem az ágyamra.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Még időben – motyogta a fiú, miközben tekintetét az ablakon tartva hallgattuk az eső vad kopogását az ablakon. Alig lehetett kilátni a zuhogó esőtől, s a szobát még inkább megtöltötte a friss, eső illat. Élvezettel lélegeztem nagyokat belőle, miközben Harry a telefonja csörgésével lett elfoglalva, majd elnézést kérően rám pillantva kiment pár percre a szobából.</div>
<div style="text-align: justify;">
Továbbra is csendben, félig meddig gondolataimba merülve bámultam ki az ablakon, majd hirtelen ötlettől vezérelve felpattanva az ágyból nem törődve fájó tagjaimmal az ablakhoz léptem, hogy kitárva annak egyik felét kihajoljak a levegőre. Amennyire lehetett az ég felé fordítottam az arcom és élveztem a levegő kissé hideg csípését az arcomon, s a bőrömön végig szántó cseppeket. Ajkaimra akaratlanul is mosoly ült ki, miközben élveztem a szakadó esőt és az sem érdekelt komolyabban, hogy a vállaim és a hajam már teljesen elázott alig pár perc alatt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kim! – hallottam meg Louis rosszalló szavait, mire pillanatnyi nyugalmam ijedt madárrajként rebben ezerfelé, miközben megpördülve a tengelyem körül kissé megtántorodva az ablaknak támaszkodtam. A fiú felé néztem ajkaimon azzal a tudom, hogy rosszat tettem, de nem érdekel mosollyal. – Megfázol! – szólt rám.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Dehogyis! – ellenkeztem automatikusan, noha tudtam, hogy igaza van. Figyelnem kellene magamra, de annyira jó volt kicsit elfeledkezni mindenről. Mindig is szerettem az esőt, s tudtam, hogy most esélyem sem lenne kimenni az utcára az ápolónők miatt. – Harry? – kérdeztem téma terelésképp, miután becsukva az ablakot Louis elé lépdelve hosszú csókot váltottunk egymással.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Louis vagyok – motyogta, mire csak felnevetve aprót löktem rajta, amin vigyorgott, s válaszolt; – El kellett mennie, mondta, hogy legközelebb kétszer is elköszön tőled.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Be is hajtom rajta! – bólintottam, majd törölközőt ragadva nagyjából áttöröltem a hajam, s felkötve csapzott tincseim visszaültem a helyemre Louis mellé. – Amúgy mi újság? – kérdeztem kedvesen, szabad kezemmel végig simítva kissé borostás arcán. Élvezettel figyeltem ajkain elterülő békés mosolyát, kék szemeinek vidám csillogását, mikor megtalálta a tekintetem, kócos hajának összevisszaságát és ajkainak vékony ívét.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hiányoztál – motyogta ajkaimra, mire fel akartam nevetni, s azt mondani, hogy ő is nekem, de nem hagyott rá időt. Ajkai újra az enyémekre találtak, s hosszú percekig néma, apró csókokat váltottunk egymással hol csukott szemmel, hol egymás szemeibe gabalyodva.</div>
<div style="text-align: justify;">
Nem tudtam, hogy honnan jött ez a hirtelen jött nyugalom és szerelem, de elképesztően jólesett. Beborított, melegített, s elmulasztotta csontjaim sajgását.</div>
Bri.http://www.blogger.com/profile/10240921275671463907noreply@blogger.com8tag:blogger.com,1999:blog-1235166813119530676.post-5423623359307304962013-01-30T11:10:00.000-08:002015-09-06T05:21:12.857-07:00Huszonharmadika.<div style="text-align: center;">
</div>
<div style="text-align: center;">
Sziasztok!</div>
<div style="text-align: center;">
Eszméletlenül örülök, hogy ennyien figyelemmel követitek a blogot! Köszönöm a kommenteket, több mint hetven feliratkozót és a lájkokat! (:</div>
<div style="text-align: center;">
Az elkövetkezendő fejezetek természetesen tartalmazni fognak szomorú jeleneteket, illetve nyomott hangulatot, kérlek írjátok le nekem, hogy áttudom-e adni az érzelmeket nektek.</div>
<br />
<div style="text-align: center;">
</div>
<div style="text-align: right;">
Xoxo.Bri.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: right;">
<i>"Az a szomorú igazság, hogy bizonyos dolgokat nem lehet visszacsinálni. Ha egyszer elkezdődik valami, bármit tehetünk, nem térhetünk vissza a kiindulóponthoz. Ha csak a legkisebb dolog is félresiklik, az örökre úgy marad."</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<br />
<a name='more'></a><br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="http://data.whicdn.com/images/43622184/tumblr_mcnsxynHzz1rhpgabo1_250_large.gif" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="http://data.whicdn.com/images/43622184/tumblr_mcnsxynHzz1rhpgabo1_250_large.gif" height="163" width="200" /></a></div>
<div style="text-align: justify;">
Önző mód féltem, egyenesen rettegtem tőle, hogy vallomásommal minden megváltozik. Nem akartam elveszíteni azt a három fiút, akik miatt úgy éreztem még az utóbbi napokban is, hogy élek, ők voltak az egyetlenek, akik nem néztek rám aggódva, mintha csak azt várnák mikor ájulok el, mikor veszítem el az eszméletem, s töröm össze magam darabokra. Őket befedte a jótékony tudatlanság, amire néha én is vágytam. Kívántam azt, hogy ne tudjak a betegségemről, ne tudjak semmit, ne kelljen amiatt aggódnom, hogy vajon melyik lesz ama bizonyos utolsó nap. Viszont bizonyos tekintetben örültem is neki, már amennyire egy ilyennek örülni lehet. Tudtam mi vár rám, így fel is tudtam rá készülni. Értékelni tudtam a pillanatokat és az embereket. Magát az életet, s most féltem, hogy a maradék kapcsolatom is megszakad azzal, hogy élőnek érezzem magam a fiúk mellett. Nem akartam, hogy aggódjanak miattam, hogy minden mozdulatom lessék és féltsenek. Csak arra vágytam, hogy minden olyan legyen, mint nem rég, önfeledt és gondtalan... Túl sokra vágytam volna?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kincsem! – hallottam meg nagypapám hangját a vonal másik végéről, mikor nagy nehezen ráakadtam a telefonomra és feltudtam venni mielőtt még kinyomta volna.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szia – mosolyodtam el halványan. – Mi újság? – kérdeztem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Csak a szokásos, ami ilyenkor szokott – mondta. – Most vagyok Párizsban, gyönyörű város, képtelenség megunni!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Azt elhiszem – nevettem fel lelkes hangja hallatán. Szinte láttam magam előtt Párizs gyönyörű fényeit, az Eiffel tornyot, a jellegzetes erkélyes épületeket... Ott akartam lenni vele.</div>
<div style="text-align: justify;">
- És veled minden rendben? – kérdezte aggodalmasabbra véve a dolgot. – Nagyi mesélte, hogy megint kórházban vagy.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igen, megint, de jól vagyok – nyugtattam meg. – Minden kezdődik előröl – mondtam, majd pár másodpercig vacillálva úgy éreztem, hogy ki kell mondanom. Valakinek el kell mondanom. – Papa? Mondhatok valamit? De ne mond el senkinek – kértem bizonytalanul, azzal a régi kislányos kérleléssel, mikor mindig valami óriásinak tűnő titkot akartam megosztani vele.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Számon lakat! – ígérte. Bármennyire is próbált továbbra is vidám lenni éreztem hangjában a pillanatnyi megremegést, mikor felkészült a legrosszabbra.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Van egy...szóval van egy olyan érzésem, hogy már nem is jutok ki – sóhajtottam végül lemondóan, elrebegve félelmem bizalmasan.</div>
<div style="text-align: justify;">
Noha nem foglalkoztam ezzel az érzésemmel sokat valami belül azt súgta, hogy nincs minden rendben, hogy abszolút soha többé nem lesz semmi sem rendben.</div>
<div style="text-align: justify;">
- A nővérem is megérezte ezt annak idején – sóhajtotta gondterhelten, félig a múlton merengve. – Elvileg az ember ezt érzi, ha eljött az idő...</div>
<div style="text-align: justify;">
- Az én megérzéseim mindig rosszak – próbáltam elviccelni a dolgot, jobb kedvre deríteni a férfit, mire ő mindenféle boldogság nélkül felnevetett. Tudtam, hogy hibát követtem el azzal, hogy elmondtam neki, nem kellett volna, lakatott kellett volna raknom a számra, de mégis olyan jólesett. Valakinek egyszerűen el kellett mondanom, muszáj volt!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Majd még hívlak, rendben? – kérdezte búcsúzóul.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Bármikor – feleltem, majd végleg elköszönve nagypapámtól bontottam a vonalat és a készüléket visszaraktam a helyére.</div>
<div style="text-align: justify;">
Túl sok időm volt gondolkodni. Mindenen. Az ég világon minden eszembe jutott, s majd' megőrültem a bennem kavargó érzelmektől, gondolatfoszlányoktól és emlékektől.</div>
<div style="text-align: justify;">
Percenként bámultam az órára, a kattogása szinte eggyé vált a szívdobbanásaimmal, miközben hol a takarómon doboltam, hol a telefonomon babráltam, s változtattam meg a hátteret és a csengőhangot is legalább tízszer. Esetleg többször, hat után már nem számoltam.</div>
<div style="text-align: justify;">
Végül aztán bármennyire is féltem a mai látogatásuktól örültem, hogy jöttek, így megmentve engem az unalomtól megőrüléstől. Borzasztó volt, de cseppet sem annyira, mint az érkezésük utáni hosszú, idegőrlő percek.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hogy vagy? – kérdezte Harry leülve bal oldalamra Louis mellé, a másik három fiú a jobb oldalamon ült le egy-egy műanyag székre.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Remekül – mosolyogtam nyugtatóan. – Mondjuk borzasztóan unatkoztam – panaszoltam. Mintha csak húzni akartam volna az időt, pedig Zayn, Liam és Niall kíváncsi tekintete szinte lyukat égetett belém.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Az orvos volt bent? – kérdezte végül Zayn, majd mikor látta bizonytalan bólintásom kissé összevont szemöldökkel rá kérdezett; – És mit mondott?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Rendben – vettem mély levegőt, majd összeszedve a szavakat, s azok értelmét belekezdtem. Minden kitervelt mondat, jól betanult szöveg elfelejtődött, miközben a három aggódó szempárba pillantottam felváltva. – Az a helyzet fiúk, hogy nem voltam teljesen őszinte veletek – ismertem be.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hogy érted? – kérdezte Zayn türelmetlenül, látszólag nem nagyon értette, hogy mire gondolok, ahogyan ír haverja sem. Csak Liam barna szemeiben látszott némi derengés, mintha kezdenének összeállni benne a puzzle darabkák.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mikor kérdezted, hogy miért voltam kórházban hazudtam – sóhajtottam bűntudatosan. – Nem csak némi rutin vizsgálat miatt voltam benn, hanem...úgyis mondhatnánk, hogy már itt élek – magyaráztam. Minden szó nehezen jött fel a torkomon, s kellett a fiúk noszogatása, hogy beszéljek.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Akkor miért? – kérdezte Niall. Hangjában némi félelem volt felismerhető, ami kék szemeiben is felcsillant, mikor észrevette, hogy Louis keze biztatóan az enyémre siklik.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mert beteg vagyok – feleltem újabb és újabb mély levegőket véve. – Rákos vagyok – sóhajtottam végül, tekintetem inkább az ágy takarójára szegezve, miközben vártam a reakcióikat. Nem mertem felnézni rájuk, figyelni az arcukra kiülő felismerést.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Az mit jelent? – szedte össze a gondolatait Liam, úgy tűnt ő tud egyelőre a legértelmesebben viszonyulni a dolgokhoz.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Meg fogok halni – motyogtam. A szavak szinte égették a számat, rossz szájízt hagytak maguk után, s szinte hallottam, ahogy mindhármuk lélegzete elakadt pár pillanatra.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Louis! – csattant fel Zayn ingerülten, mire ijedten összenéztem, s értetlenül néztem a székből pattant fiú magas, ideges alakjára, majd Louisra, akinek arcán egyszerre volt sajnálat és értetlenség, ahogy barátjára nézett. – Ez nem jó vicc! Álljatok le!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem viccelnék ilyennel, Zayn, ezt te is tudod! – ellenkezett Louis teljesen komolyan, s ezt a másik is teljesen jól tudta. Ez csak amolyan védekezés lehetett, valami lehetséges útvonal, hogy ez az egész hazugság.</div>
<div style="text-align: justify;">
- De biztos lehet tenni ellene! – makacskodott Liam. Nyugodt volt, összeszedett, csak barna szemeiből tudtam kiolvasni, hogy mekkora káosz uralkodik benne igazából. Ahogyan sejtettem, s vártam is egyből tenni akart valamit, segíteni. – Valamilyen gyógymód...megszoktak gyógyulni, vannak olyanok.. – makacskodott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem rég azt mondták, hogy egy hónapom lehet hátra – újságoltam. – A lehetőségekhez képest elég jól tartom magam, szóval nem tudom...az orvosok sem tudnak jósolni. De ez történt majdnem egy hónapja – mondtam. – Meg mondták, vannak csodák, de... ennyi – mondtam végül. Értetlenül hangzottak szavaim, mikor visszagondoltam, de mind a hárman értették, hogy mit akartam mondani, miközben másik oldalamon Harry és Louis ücsörgött némaságba burkolózva. A szemem sarkából láttam, ahogy inkább gondolataikba merülnek, miközben Louis szinte elszorította a kezemben a vérkeringést, ami noha kissé kellemetlen volt, de cseppet sem zavart. Legalább éreztem őt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem! – ellenkezett Zayn. – Nem! Biztosan van valami, valamilyen orvos! Kell lennie egy jó orvosnak!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kim! – Liam kusza gondolataiból és Zayn tehetetlen dühéből csak Niall szipogó hangja tudott kirántani mindenkit. Mire felé fordítottam volna a pillantásom ő már mellettem csücsült az ágyon, miközben szorosan megölelt és arcát a nyakamba fúrta. Éreztem bőrömön meleg könnyeit, miközben halkan szipogva szorított és a nevemet ismételgette. Karjaim pár pillanat döbbenet után maguktól fonódtak a fiú köré, miközben mélyen beszívtam kölnijének illatát.</div>
<div style="text-align: justify;">
Borzasztó volt hallgatni a sírását, érezni kezem alatt rázkódását.. Összeszorult tőle a torkom, s hirtelen megbántam, hogy elmondtam nekik az igazat. Talán jobb lett volna hallgatni, s nem ekkora bánatot okozni Niallnek és a többieknek.</div>
<div style="text-align: justify;">
Tekintetem Zayn csalódott, szomorú arcára siklott, miközben hol engem, hol karjaimban lévő fiút figyelte, majd át siklottam Liam nyugodtabb, ám szomorú vonásaira.</div>
<div style="text-align: justify;">
Hosszú percekre néma csend ereszkedett a szobára, miközben Niall légzése lassan egyenletessé vált, s elhúzódva tőlem zavartan elfordította sírástól kipirosodott tekintetét.</div>
<div style="text-align: justify;">
Halványan elmosolyodva nyúltam álla alá, hogy magam felé fordítsam könnyektől nedves arcát, miközben próbáltam minden vidámságom összeszedni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ne merj emiatt szomorkodni! – kértem – Egyikőtök sem! – néztem végig mind az öt fiún. – Ezért nem mondtam el, nem akartam ilyen arcokat látni, nem akartam ezzel elrontani azt a kevés időt, ami megadatott veletek – magyaráztam. – És sajnálom, hogy hazudtam, nem akartam, de nem volt más...pontosan ezért – néztem újra Niall kipirosodott arcára. – Nem kell! Jól vagyok, rendben? Amíg én nem esek kétségbe addig ti sem tehetitek! – kötöttem ki. – Most pedig... – csaptam össze a tenyerem. – Menjünk le sétálni, egész nap itt bent henyéltem, kell egy kis friss levegő! – mondtam, s választ sem várva már másztam is le az ágyról.</div>
<div style="text-align: justify;">
Kényszeresen próbáltam más felé terelni a témát, kicsit felvidítani a légkört vagy kiszabadulni a négy fal fogságából, hogy a szomorúság ne fojtogasson annyira.</div>
<div style="text-align: justify;">
Megtörtént amitől rettegtem; elkezdtek gyászolni engem.</div>
Bri.http://www.blogger.com/profile/10240921275671463907noreply@blogger.com13tag:blogger.com,1999:blog-1235166813119530676.post-28909474973872451892013-01-26T01:42:00.000-08:002015-09-06T05:22:29.191-07:00Huszonkettedike.<div style="text-align: right;">
<i>"Akárhová mész, bármit látsz, mindig melletted leszek."</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<br />
<a name='more'></a><br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="http://data.whicdn.com/images/48734454/freddie-kaya-scodelario-couple-eff-Favim.com-604094_large.jpg" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="http://data.whicdn.com/images/48734454/freddie-kaya-scodelario-couple-eff-Favim.com-604094_large.jpg" height="200" width="159" /></a></div>
<div style="text-align: justify;">
Miután eldöntöttem, hogy előbb-utóbb kénytelen leszek elmondani a fiúknak a velem kapcsolatos tényeket az agyam folyamatosan ezen kattogott. Képtelen voltam leállni, s kiszellőztetni a fejem még akkor sem, mikor nővérem jött be hozzám, hogy elmenjünk a parkba kicsit sétálni és beszélgetni. Rengeteg mindenről számoltam be neki kezdve Lanával töltött estéken át, Louis elképesztő gesztusait, melyekkel annyira magába bolondított, hogy azt már realista fejjel fel sem lehetett volna fogni. Hiányzott minden percben, mikor nem volt velem, s noha nővérem megmosolyogta elakadó szavaim, mikor a megfelelő kifejezéseken gondolkodtam, hogy elmondjam az érzéseim barátom iránt szemeiben láttam a meg-meg csillanó aggodalmat és félelmet. Bármennyire is voltam boldog még csak Louis gondolatától is tudtam jól, hogy mire gondol. Mi lesz velünk? Mióta visszakerültem a kórházba ezerszer és egyszer fordult meg ez a fejemben, a kétség, a félelem, hogy mi lesz velem és Louissal. Hogyan óvhatnám őt meg? Mit csináljak, hogy neki könnyebb legyen majd? Üldözzem el magam mellől? Használjam ki a maradék időd és szeressem szívem minden szerelmével? Mit tegyek?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Úgy örültem mindig, mikor fiúkkal kapcsolatos kérdésekkel jöttél hozzám, hogy tanácsot adtam, olyankor úgy éreztem, hogy tényleg a segítségedre vagyok, olyankor mindig közelebb éreztelek magamhoz – magyarázta. – És most itt van életed talán legfontosabb kérdése, amiben az én tanácsomat várod és nem tudok segíteni – hajtotta le a fejét csalódottan. – Elképzelésem sincs, hogy mi lehet ilyenkor a megoldás, mi lenne jó mindkettőtöknek – ismerte be tanácstalanul.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Már azért hálás vagyok, hogy meghallgatsz – mosolyogtam vigasztalóan, kezem az övére rakva, mire halványan, kissé szomorkásan elmosolyodott. Tényleg nem hibáztattam emiatt, hogyan is tehettem volna? Nem lett volna jogom bárkit is okolni emiatt, hülyeség lett volna! Ráadásul nem őt, hiszen tudtam jól, láttam rajta, hogy segíteni akar nekem, mint ahogyan mindig is tette. Bármikor fordulhattam hozzá bármivel, mert mindig mellettem volt, hogy ki húzzon a bajból és tanácsokat adjon aprócseprő tinédzser gondjaimról. Persze, akkor még milyen könnyű volt minden... A legnagyobb gondom az volt, hogy nem találok a ruhámhoz megfelelő körömlakkot, most meg?! Hónapok óta élet és halál között tengek, mintha csak pengén táncolnék, s képtelen voltam rendesen megtalálni az egyensúlyom, kivéve akkor, mikor Louis velem volt. Akkor megragadta a kezem és segített tovább lépdelni, tartott és nem eresztett el egy pillanatra sem. De mi van, ha egyszer rosszul lépek? Ha nem figyelek és...nos...a penge felszel?</div>
<div style="text-align: justify;">
Mikor visszaértünk az épületbe nővérem elbúcsúzott, s újabb időm maradt azon tűnődni, hogy miként adagoljam be ezt a három fiúnak majd az elkövetkezendő időben. Mondjam ki nyíltan? Vezessem rá őket? Tényleg el kellene mondani nekik? Kinek lenne könnyebb, nekem vagy nekik?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kim! – vigyorogta Niall, mikor elsőként lépett be az ajtón és én kénytelen voltam egy rögtönzött jókedvet varázsolni az arcomra, s próbáltam eloszlatni egész idáig emésztő gondolataimat.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mind az öten bejöttek, aminek elképesztően örültem. Hiányzott azaz önfeledt társaság és jókedv, ami körül vett, mikor velük voltam, s amiből csak Louis és Harry hangulata tűnt számomra hamisnak.</div>
<div style="text-align: justify;">
Nem kerülte el figyelmem, mikor aggódó pillantásokat vetettek felém, mikor sokat mondó, szomorú pillantással összenéztek és látszólag teljesen a gondolataikba merültek, míg én hallgattam a másik három mesélését az elmúlt napjaikról.</div>
<div style="text-align: justify;">
- De miért is hoztak be? – kérdezte Niall végül, mikor úgy látta, hogy senki sem meri feltenni a legkézenfekvőbb kérdést, amire úgy tűnt Harry és Louis nem szolgáltak válasszal számukra.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kicsit rosszul lettem, vagyis eléggé...de holnap megtudom, hogy mi a helyzet – feleltem. A hazugság keserű ízt hagyott a számban, borzasztó érzés volt belehazudni kíváncsian csillogó, kék szemeibe. Ahogy végig futtattam tekintetem Zaynen és Liamen Liam barna szemeibe pár pillanatra elakadtam, úgy tűnt nem teljesen hisz nekem, s ez csak még nagyobb bűntudatra adott okot.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Akkor holnap kiderül – mondta Zayn megtörve a csendet. – Úgyis bejövünk még – mosolyogta, mire hálásan pillantottam rá, s inkább kerültem Liam kutakodó tekintetét. Úgy éreztem, teljesen átlát rajtam, mintha követelné az igazat, s bántaná, hogy hazudok. Engem is bántott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Rendben srácok – mosolyogtam lelkesen, miközben Louis kérdő pillantást vetett rám, amit egy alig látható bólintással viszonoztam. Igen, visszavonhatatlanul eldöntöttem, s bárhogyis tálalom nekik, de elmondom. El kell mondanom.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hogy vagy? – kérdezte komolyan, őszintén Louis, mikor pár percre magunkra maradtunk. Ujjait az enyémekbe fűzte, s egy percre sem eresztette pillantásom.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jól – nyugtattam meg. – Minden a régi kerékvágásban – tettem még hozzá utalva, hogy időm sincs rosszul lenni a folyamatos látogatások miatt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Biztos, hogy elmondod nekik? – kérdezte.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igen, láttam Liam tekintetét, sejt valamit, legalábbis tudja, hogy nem mondok nekik igazat – osztottam meg vele észrevételem, mire egyetértően bólintott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tőlem is kérte, hogy legyek vele őszinte, de nem mertem mondani semmit – magyarázta, miközben szabad kezével kócos hajába túrt. Fáradtnak tűnt, elnyúzottnak.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Holnap én mindent elmondok – mondtam talán már sokadszorra, mintha ezzel esélyt sem adnék magamnak a visszakozásra. Sarokba akartam magam szorítani ebből a szempontból.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Féltem őket – nevetett fel zavartan, elkínzottan. – Nagyon megszerettek téged.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Én is őket – mosolyogtam. A mellkasom jóleső melegség árasztotta el hallva Louis szavait. Örültem, hogy a fiúk tényleg megkedveltek, hogy fontossá váltam számukra legalább annyira, mint ők az én számomra. – Ha elmondom nekik akkor megváltozik ez is, ugye? – kérdeztem félve. Talán ez aggasztott a leginkább, ha önző fejjel gondolkodtam. Hogy az igazságtól ők is gondterheltek lesznek, s eltűnik az a naiv boldogság, amit magukkal hoztak minden alkalommal. Kitől mástól tudtam volna ezt megkérdezni, mint attól a fiútól, aki majdhogynem velük élt és úgy ismerte őket, mint a tenyerét?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Meg fog változni – felelte őszintén. Nem okozott túl nagy meglepetést. Számítottam rá. – Próbálnak majd vidámak lenni és ha nem figyelsz észre sem veszed, de nehéz lesz – szorította meg a kezem, mintha csak biztatni akarna, hogy nem lesz semmi baj. Gesztusára halványan elmosolyodtam, miközben kezeinket figyeltem, s azon tűnődtem, hogy bele-e merjek kezdeni másik gondolatomba, ami szintén egész nap gyötört és ott motoszkált a fejemben minden percben.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Azon gondolkodtam... – kezdtem végül bele, miközben igyekeztem összeszedni a gondolataim, s elkerülni Louis rosszat sejtő pillantását, amivel a tekintetem kereste hasztalanul. – Szóval rengeteget tűnődtem azon, hogy mivel tehetném ezt könnyebbé számodra, számotokra – alig találtam a szavakat, legszívesebben mindent vissza szívtam volna, de már nem volt megállj. – ...és arra jutottam, hogy talán... el kellene felejtenetek még most, ajj, annyira nehéz megfogalmazni! – sóhajtottam arcom két tenyerem közé bújtatva, miközben egész végig magamon éreztem értetlen pillantását, ahogy a mondanivalómmal harcoltam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Várjunk csak! – szólalt fel pár másodperc múlva, mikor épp folytatni akartam. Úgy tűnt összeállt benne a kép, s én inkább lehajtott fejjel a hajam mögé próbáltam bújni ideges, hitetlen pillantása elől. – Te ezt most komolyan gondoltad? Szerinted jobb lenne nekünk, nekem, ha holnaptól úgy tennénk mintha semmi sem történt volna?! – kérdezte, bár nem várt választ. Figyelnie kellett, ha nem akart kiabálni, s bármennyire is tudtam, hogy nem direkt csinálja, mégis megijesztett. A szemem égett, ahogy próbáltam nem el sírni magam, s legszívesebben a föld alá süllyedtem volna a sok hülyeségtől, ami elhagyta a számat az előbb. – Komolyan hittél ebben, hogy ennyivel sikerül elintézned a dolgokat? – kérdezte nem foglalkozva azzal, hogy mennyire fáj így is a hülyeségem. – Kim, gondolkozz már el néha! – csattant fel továbbra is haragosan, némi kétségbeeséssel máskor vidám, dallamos hangjában.</div>
<div style="text-align: justify;">
Szorosan összezárt szemeim mögül csak akkor mertem kinézni, mikor az ajtó csattanása visszhangzott a szobában, s én teljesen egyedül maradtam. A felismerés, hogy talán tényleg sikerült véglegesen magamra haragítanom mellkason vágott, összeszorította a torkom és kiszöktette minden könnyem, miközben lábam magam elé húzva fejem a térdemnek támasztottam, s kétoldalt beletúrva a hajamba megkapaszkodtam tincseimben, ahogy rázni kezdett a zokogás.</div>
<div style="text-align: justify;">
Utána akartam menni, megmondani, hogy hülyeségeket beszéltem, hogy egy idióta vagyok, de meg sem bírtam mozdulni. Teljesen megbénultam a rajtam eluralkodó kétségbeesésen.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ijedten rezzentem össze, mikor éreztem, ahogy az ágy besüpped mellettem és két kar ölel magához szorosan, miközben arcát a hajamba fúrva elkínzottan mormolni kezdett.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hogy juthat ilyen eszedbe? – kérdezte sokkal nyugodtabban, elveszetten. – Tényleg azt hitted, hogy ennyivel el lenne intézve a dolog? Úgy ismertél meg, hogy egy kiadós alvással elfelejthetnélek?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Annyira sajnálom – szipogtam. Hangom rekedt volt a sírástól. – Annyira hülye vagyok – ráztam meg a fejem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Az vagy, ha tényleg azt hitted egy percre is, hogy ez beválhat – helyeselt megrovón. – Szeretlek Kim, teljesen mindegy, hogy mennyi idő van még vissza nekünk nem akarok elvesztegetni egy percet sem!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Én is szeretlek – motyogtam nagyot szívva finom illatából, miközben mind két kezemmel a pólójába kapaszkodtam, mintha csak ettől függene az életem. – Összekönnyezem a pólód – mosolyodtam el halványan, mire halkan felnevetett, s csak annyira tolt el magától, hogy arcom a keze közé vehesse, tekintetét az enyémbe mélyeszthesse.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jegyezd meg ezt meg, mert nem vagyok hajlandó többször erről beszélni – kezdett bele. – Melletted maradok, nem azért, mert így a helyes, ezt diktálja a bűntudatom vagy bármi más, hanem mert szükségünk van egymásra! Veled akarok lenni és veled is leszek bármi történjék, bármilyen hírt is kapjunk vagy bármi jöjjön holnap, holnapután vagy azután, teljesen mindegy, mert én napról napra veled leszek, bejövök hozzád, mert fontos vagy nekem, mert szeretlek! – mondta. Vallomása a végletekig meghatott, amitől újra sírni kezdtem immár a keserédes boldogságtól, miközben ő hüvelykujjával törölte le a cseppeket arcomról.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szeretlek – suttogtam, s bármennyire is akartam többet mondani neki fölöslegesek lettek volna a szavak. Úgy éreztem ebbe az egy szóba minden létező iránta érzett érzelmemet elmondtam, mert halványan elmosolyodva tovább vizsgálta arcom, miközben kissé félrebillentett fejjel ajkaimon simított végig ujjával, amitől szám bizseregni kezdett, s jólesően sóhaj hagyta el őket, mikor végül megcsókolt.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ajkainak becézése lágy volt mégis szenvedélyes, ott és akkor teljesen elhitette velem, hogy jöjjön bármi mi megoldjuk. Együtt.</div>
Bri.http://www.blogger.com/profile/10240921275671463907noreply@blogger.com4tag:blogger.com,1999:blog-1235166813119530676.post-75504453021245242082013-01-23T03:48:00.001-08:002015-09-06T05:23:10.113-07:00Huszonegyedike.<div style="text-align: center;">
Sziasztok!</div>
<div style="text-align: center;">
Egyre többen kitértek arra a tényre, hogy lehet csak egy elseje lesz a történetben, ami nyilvánvaló dolgokra utal. Nem mondok semmit, csak arra buzdítalak benneteket, hogy olvassatok továbbra is és kísérjétek végig Kim és Louis történetét. Csodák vannak, már csak azt kell kivárnunk, hogy az ő életükben ez miként is fog megjelenni.(:</div>
<div style="text-align: center;">
Köszönöm a visszajelzéseket, ennyi fejezet is után is elképesztően örülök és hálása vagyok minden szavatoknak és szerintem ez nem fog változni.</div>
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
<div style="text-align: right;">
Xoxo.Bri.</div>
<div style="text-align: justify;">
<b><br /></b></div>
<div style="text-align: right;">
<i>"Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Azt hittem, elég lesz mosolyognom meg bólogatnom, úgy csinálnom, mintha minden rendben lenne."</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<br />
<a name='more'></a><br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="http://24.media.tumblr.com/tumblr_mdotd7uSt11rnjxboo1_500.gif" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="http://24.media.tumblr.com/tumblr_mdotd7uSt11rnjxboo1_500.gif" height="95" width="200" /></a></div>
<div style="text-align: justify;">
Szinte éreztem ahogy az altató hatása kiszivárog a szervezetemből. Az öntudatom kezdett visszatérni, de még a homályos ködön át is tudtam, hogy hol vagyok, mikor még nem ébredtem fel teljesen. A kórház maró, zavaró szaga az orromba kúszott, fejemben csak a kintről beszűrődő beszélgetések és csoszogások visszhangoztak. Alig ébredtem fel, de már ki akartam menni az épületből. Fel akartam kelni és kisétálni, hogy haza mehessek. Tudtam, biztos voltam benne, hogy erről szó sem lehet, s rettegtem attól, hogy mindenkire frászt hoztam, főleg Louisra.</div>
<div style="text-align: justify;">
Felrémlett előttem a tegnapi nap, az izgatott kíváncsiság, a kellemes meglepetés, majd végül az én rosszul létem, ahogyan mindent elrontok és megijesztem őt. Szinte éreztem hideg kezét forró bőrömön, aggodalmas pillantását az enyémbe fúródva, miközben nekem beszélt, hozzám szólt, s én nem tudtam őt megnyugtatni. Megakartam nyugtatni, fel akartam őt hívni, valahogy elérni őt és bocsánatot kérni azért, amiért tegnap minden elrontottam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kim? – hallottam meg Lana hangját, mikor mocorogni kezdtem, s lassan vissza leheltem az életet a tagjaimba. Mindenem zsibbadt, éreztem, ahogy a vér ismét egészségesen kezd el áramlani bennem, s mintha apró tűkkel szurkálták volt a végtagjaim, amíg nem nyújtózkodtam egy hatalmasat.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jól vagyok – feleltem reflexszerűen, noha unokahúgom száját semmi hasonló kérdés nem hagyta még el. Kicsit megelőztem őt. – Mi történt? – kérdeztem, miközben hunyorogva, igyekeztem hozzá szokni a fehérséghez és tekintetem az ő aggódó szemeibe fúrtam válasz után kutatva.</div>
<div style="text-align: justify;">
Keze szorosan szorította a kezem, úgy éreztem tényleg, igazán aggódik értem, s ez aggasztott. Nem akartam, hogy aggódjon, mert jól éreztem magam. Fáradt voltam ugyan, de semmi bajom nem volt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Rosszul lettél az étteremben, elájultál, aztán Louis hívott mentőt, bejött veled és egész éjszaka itt volt – újságolta. – Pár órája ment el, mikor sikerült őt megnyugtatnom, hogy semmi gond nem lesz.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Fel kell hívnom! – döntöttem el, s egyből a telefonom után kezdtem el kutakodni. – Hány óra?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Lassan dél – felelte, majd átnyúlva a fogasra kihalászta mobilom a kabátomból, hogy oda tudja adni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Köszönöm – mondtam hálásan. Ujjaim fürgén pötyögtek a készüléken, s türelmetlenül vártam, hogy a hívás végre révbe érjen.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Addig iszok egy kávét – mondta Lana, majd utolsót simítva a karomon elhagyta a szobát, hogy a büfé felé menjen némi frissítőért.</div>
<div style="text-align: justify;">
A telefon alig párszor csengett ki, amit aztán Louis sürgető, továbbra is aggódó hangja zavart meg, aminek hallatán furcsa nyugalom és idegesség egyvelege nehezedett rám. Nyugodt voltam, mert hallhattam a hangját, de közben aggasztott is, hogy aggódik értem. Nem akartam terhére lenni, s sűrű programjai közepette az irántam faló féltése csak teher lehetett.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kim? – kérdezte sürgetően.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igen, én vagyok az – mondtam, majd meg sem várva, hogy bármit is mondjon folytattam; – És jól vagyok, ne aggódj miattam! Annyira sajnálom, hogy tönkre tettem a tegnap estét, nem így terveztem – nevettem fel elkeseredetten, bűntudatosan.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ne butáskodj! – szólt rám. – Tényleg jól vagy? Orvos volt már benn nálad? Lana? Biztos minden rendben? – csak úgy záporoztak a kérdései, s én úgy éreztem összeszakadok alatta.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jól vagyok, csak fáradt vagyok – mondtam. – Lana elment pár percre kávéért, az orvos még nem volt benn, gondolom majd szól neki – feleltem. – Ne aggódj, Lou!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Csak annyira rám ijesztettél... – sóhajtotta. – Nem tudtam, mi van vagy hogyan kellene kezelnem a dolgot, elképzelésem sem volt, hogy mi történt veled – hangja meg-meg remegett a félelemtől, hogy a dolog akár komolyabban is végződhetett volna. Persze, tudtam róla, hogy miről beszél, hogyisne tudhattam volna, miközben a torkom összeszorult, s erőlködnöm kellett, hogy az én hangom nyugalmat és magabiztosságot sugározzon számára.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Sajnálom, Louis – mondtam. – Jól vagyok, rendben? Nincs semmi bajom! – tettem még hozzá. – Ne idegeskedj miattam!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Délután bemegyek hozzád – mondta végül, s nekem eszemben sem volt ellenkezni. Biztos voltam benne, hogy nem szabadulok ki a kórházból egyhamar. Egyáltalán kiszabadulok valaha is?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Rendben – mondtam, majd elbúcsúzva tőle a készüléket szokott helyére, a paplan alá csúsztattam vissza.</div>
<div style="text-align: justify;">
Aggasztott, hogy Lanára és Louisra is rá ijesztettem. Nem akartam, hogy aggódjanak értem, hiszen jól voltam. A lehetőségekhez képest nagyon is jól.</div>
<div style="text-align: justify;">
A nap folyamán kiderült, hogy mindenkire sikerült ráijesztenem, s aggodalom szűnni sem akart soha többé. Talán óránként hívtak, s fogalmam sem volt róla, hogy hányszor kellett elmondanom, hogy jól vagyok és minden rendben van. Annyiszor mondogattam, hogy végül teljesen elbizonytalanodtam. Őket akarom ezzel nyugtatni vagy saját magamat? Tényleg minden rendben vagy csak én akarom úgy, hogy valóban minden rendben legyen?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szia – nyitott be Louis késő délután ajkain kissé erőltetett mosollyal, miközben többször is végig futtatta rajtam a tekintetét. Hát igen...képzelem milyen borzalmasan festhettem smink nélkül, sápadtan és elnyúlt ruhákban, noha úgy tűnt ő ezt észre sem vette.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Fáradtnak tűnsz – állapítottam meg bűntudatosan, de csak megrázta a fejét és leülve mellém megcsókolt, majd kezem az övébe helyezte.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Lényegtelen – felelte. – Volt benn az orvos? Mit mondott? – faggatózott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Csak a szokásos – vontam vállat lemondóan. Az orvostudomány már igazán nem tudott többel szolgálni, mint amit eleve tudtam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mikor engednek ki? – kérdezte reménykedve, noha szerintem teljesen tisztában volt a válasszal.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem engednek ki – feleltem, mire az egész helyiségen hatalmas, kínos csend lett úrrá. Szinte bántott a fülem, miközben a fiú arcvonásait figyeltem. Ennyi erővel azt is mondhatták volna, hogy hamarosan tényleg eljön a végem. – A fiúk hogy vannak? – kérdezte téma terelésképpen. Nem akartam erről beszélni, nem akartam, hogy rossz kedve legyen. Azt akartam, hogy minden olyan gondtalan legyen, mint az elmúlt napokba, melyek úgy tűntek soha többé nem jönnek vissza.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Aggódnak érted, főleg Zayn, Liam és Niall, elvégre ők nem tudják mi a helyzet – felelte, mikor megtalálta a hangját és szóra bírta magát. – Be akartak jönni, de Harry lebeszélte őket, majd holnap bejönnek – tette még hozzá.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Rendben – mosolyodtam el. – Mit gondolsz, el kellene mondanom nekik? – kérdeztem bizonytalanul. Ha valamiben ebben egyáltalán nem tudtam dönteni. Helyes lenne elmondani nekik a tényeket? Vagy hagyjam őket kételyek és kérdések között? Nem az volt a fontos, hogy nekem mi lett volna a jó, hanem az, hogy számukra mi lenne a könnyebb.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Fel tudnának készülni, könnyebb lenne nekik – érvelt a fiú, bár éreztem a hangjában, hogy ebben ő sem teljesen biztos. Hiába, ebben a dologban úgy tűnt nincs helyes megoldás.</div>
<div style="text-align: justify;">
- A napokban elmondom nekik, de nem holnap – döntöttem el végül. – Ne aggódj folyton értem – kértem, mikor tekintetem találkozott az ő aggódó, teli félelemmel lévő szemeivel. Szabad kezemmel óvatosan simítottam végig kissé borostás arcán. Érintésemre félig lehunyt szemekkel simult a tenyerembe és élvezte azt a pár perc nyugalmat, ami ránk szállt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szeretlek – suttogta, mire fájdalmasan, de boldogan elmosolyodtam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szeretlek – ismételtem szavát, s úgy tűnt ez őszinte mosolyt varázsolt az arcára az egész napos aggodalom és félelem után.</div>
<div style="text-align: justify;">
Tudtam jól, hogy újabb változások elébe nézek Louissal az oldalamon. Éreztem a levegőben, hogy az önfeledt szerelemet nem engedik be a kórház falai, s én ez ellen nem tehettem semmit. Csak tűrtem, hogy szerelmünk gondtalansága aggodalommá fajuljon egymás iránt. Mindketten a haláltól féltettük egymást, rettegtünk attól, hogy a másikat elkapja a sötétség vasmarka, s nem engedi el többé ujjai közül. Ő a fizikai haláltól féltett, míg én őt a lelki pusztulástól óvtam.</div>
<div style="text-align: justify;">
Újra rengeteg félelem és kétség lett úrrá rajtam. A gondolataim folyamatosan a jövendőn kattogtak, olyan őrült képtelenségeken gondolkodtam, miszerint miként úszhatnám vagy csaphatnám be a halált, a betegségem vagy a sorsom. Mindig csak egy válasz volt; sehogy.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Holnap is bejövök, rendben? – kérdezte Lana, mikor este újra bejött, majd egy óra múlva búcsúzkodni kezdett.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Itt leszek – próbáltam viccelődni, mire ő minden boldogság nélkül felnevetett és bólintott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jó éjszakát, Kim – ölelt meg, majd kezdett el hátrálni az ajtó felé.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Neked is, Lana – mondtam, majd mikor az ajtó becsukódott én papírt és tollat ragadtam.</div>
Bri.http://www.blogger.com/profile/10240921275671463907noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-1235166813119530676.post-50924638379329170352013-01-19T02:01:00.000-08:002015-09-06T05:23:37.108-07:00Huszadika.<div style="text-align: right;">
.<i>"Az igazi szerelem felemel, és mindig többre sarkall. Lángra lobbantja szívünket, és békét teremt az elménkben. Te ezt tetted velem, és remélem, én is ezt tettem veled."</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<br />
<a name='more'></a><br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="http://data.whicdn.com/images/48516801/tumblr_mebrw0w16h1royfseo1_500_large.jpg" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="http://data.whicdn.com/images/48516801/tumblr_mebrw0w16h1royfseo1_500_large.jpg" height="200" width="181" /></a></div>
<div style="text-align: justify;">
Úgy éreztem, hogy ennél boldogabb nem lehetek. Abban a hitben voltam, hogy életemben először képtelen voltam igazán aggódni bármi miatt, mert Louis folyton gondolataimba férkőzött édes mosolyával, s ez miatt aligha engedett gondolkodni rendesen. Ráadásul nem is akartam gondolkodni, kellemesen ellebegtem ebben a rózsaszín öntudatban, miközben figyeltem a körülöttem lévő világot. Mintha csak egy burkon át éltem volna a minden napjaim, s az egyetlen, aki át tudott ezen jutni az Louis volt.</div>
<div style="text-align: justify;">
Rá kellett jönnöm, hogy tévedni emberi dolog, s ebben én nagyon is emberi voltam, ugyanis Louis bebizonyította, hogy hiedelmem, miszerint az elmúlt napokat túlszárnyalni nem lehet megdőlni látszott.</div>
<div style="text-align: justify;">
Lana hosszú órákon át cicomázott, mikor kora reggel rajta kaptam, hogy valamit Louissal beszélt meg nagy hévvel és elragadtatottsággal. Onnantól kezdve majd' felemésztett a kíváncsiság, de bármennyire is próbáltam unokahúgomból kiszedni bármilyen csekély kis információt ő csendben ténykedett körülöttem és figyelte szenvedésem.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ajkai titokzatos mosolyra húzódtak, miközben összeszorította őket és tüntetőleg csak a hajamra volt hajlandó figyelni, miközben én fenn hangon panaszkodtam neki és próbáltam elő venni legdurcásabb arcom. Hasztalanul. Nem mondott semmit.</div>
<div style="text-align: justify;">
Végül aztán fél nyolc körül feladtam, mikor magamra vettem az egyszerű farmer nadrágot és virág mintás váll nélküli topot. Elképzelni sem tudtam, hogy milyen alkalom miatt kellett így felöltöznöm, de ellenkezni már nem is mertem Lanával. Inkább nem kockáztattam, s engedelmesen tettem, amit kért.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ma nagyon megkínoztalak – állapította meg kicsit összevont szemöldökkel, miközben mozdulataim figyelte, ahogy a fekete bőrdzseki alól kihalásztam tincseim és hátra dobtam azokat a kabátra. – Mindenesetre érezd jól magad – ölelt meg kiengesztelésképpen.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hogyan is haragudhatnék rád? – kérdeztem, noha választ nem vártam. Viszonoztam gesztusát, majd végleg elbúcsúzva tőle kiléptem a lehűlt éjszakába.</div>
<div style="text-align: justify;">
Tekintetem egyből megakadt a fiú vidáman csillogó, kék szemein, miközben végig nézett rajtam és vigyorogva elégedetten füttyentett, amíg egyik kezével átölelte a derekam és magához vonva megcsókolt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nehogy azt hidd, hogy ezzel el van intézve! Egész nap majd' megőrültem a kíváncsiságtól – vádoltam meg durcásan lebiggyesztve ajkaim.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Akkor remélhetőleg ma kitudlak engesztelni – mosolyogta engesztelően, kisfiúsan, miközben a kocsijához terelt, s kitárva nekem az ajtót megvárta míg beszállok.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hát ha végre elmondod, hogy mi a terved... – próbálkoztam, mikor beült mellém és elindította az autót. Elnevetett szempilla rebegtetésem semmit sem használt, ő sem mondott semmit.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Eddig kibírtad, most már kibírod – makacskodott, s kezdtem megszokni, hogy a vele való civakodásokban folyton alul maradok.</div>
<div style="text-align: justify;">
Csak bámultam ki a mellettünk elsuhanó tájra, a házakra, az utcai lámpákra, parkokra, s arra a borongós, folyton zajló életre, amit számomra csak London zsivaja nyújthatott, arra amelyikbe csak Louis mellett éreztem magam élőnek.</div>
<div style="text-align: justify;">
Végül aztán a késő esti forgalom után egy félre eső utcán parkoltunk le, nem messze tőlünk hatalmas, színes fényekkel hirdette magát egy pizzéria.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Még mindig nem értem, hogy miért is kellett ezt olyan nagy titokban tartani – mormoltam értetlenül, mikor kezét a derekamra csúsztatva besétált velem az oldalán a barátságosnak tűnő kis étterembe.</div>
<div style="text-align: justify;">
Az egész helyiségben élénk, vidám színek uralkodtak, a levegőt megtöltötték a fűszeres ételek illatai. Az emberek halkan beszélgettek, a zene óvatosan kúszott be az asztalok közé, az egész olyan barátságos volt és hívogató. Akaratlanul is mosolyt varázsolt az arcomra, amit Louis elégedetten nyugtázott, miközben erre az estére lefoglalt, kissé eldugott asztalunkhoz vezetett.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mondtad, hogy minden vágyad eljutni Olaszországba, hát a szüleid minden bizonnyal szívrohamot kapnának, ha tényleg el is rabolnálak oda, szóval Olaszországot akartam elhozni neked. Niall ajánlotta ezt az éttermet, azt mondta itt kapni a legfinomabb olasz kajákat, márpedig, ha ő mondja biztosan így van – felelt végül kételyeimre, mikor a pincér magunkra hagyott egy-egy itallappal. – És ellenkezés helyett megelégszem egy köszönömmel – tette még hozzá, mikor meglátta vonásaimon a halványan felderengő ellenkezést, miszerint nem kell rám folyton ennyi pénzt költenie. – Meg talán egy puszival – mormolta eltűnődve, amivel sikeresen mosolyt csalt az arcomra, miközben áthajolva az aprócska asztalon megcsókoltam őt.</div>
<div style="text-align: justify;">
Az este, mint ahogyan az Louis társaságában lenni szokott csodálatosan sikerült. Rengeteget mesélt a mai napjáról, a bandáról, hiszen úgy tűnt, hogy ebben a témában kifogyhatatlan, de én örömmel hallgattam minden szavát. Élvezettel ittam be az információkat és az érzéseit, amit a rajongók iránt érez, a médiáért és a testvéreivé vált négy bolond srácért.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Sosem mesélsz a múltadról – állapította meg kicsit halkan, mikor a csend hosszú percekre közénk állt. – Sosem beszélsz magadról.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nincs miről – feleltem őszintén, nem gondoltam volna, hogy bármi érdekes is lehet bennem Louis számára. Nem akartam untatni. – Megszülettem, éldegéltem most pedig itt vagyok – zártam tömörre a témát, de gondolhattam volna, hogy ennyivel nem éri be, így hát elkezdtem mesélni.</div>
<div style="text-align: justify;">
Érdektelen, unalmas dolgokról számoltam be a családomat, iskolás éveimet illetően, s ő türelmesen, a kíváncsiság minden szikrájával bámult rám és hallgatta szavaim, mint akit valóban lekötnek ezek a kis apróságok, amik hozzám köthetők.</div>
<div style="text-align: justify;">
Aztán elhallgattam. Egy bizonyos ponton megálltam, s mindketten tudtuk, hogy ez mit jelent; egy évet. Egy évet, ami mindent megváltoztatott, felborította az életem, s nem hagyott más választást.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem akarom ezzel elrontani az estét – ismertem be zavartan.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem akarok erőltetni semmit, csak tudatni akarom, hogy melletted vagyok ebben is – mondta, mikor asztalon pihenő kezemre rakta az övét és biztatóan megszorította azt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tudom – mosolyodtam el hálásan. – Tudom – ismételtem, s teljesen biztos voltam szavaiban.</div>
<div style="text-align: justify;">
Hittem neki, úgy hittem, mint senki másban ezelőtt, s az is meggyőződésem volt, hogy benne nem fogok csalódni, mert minden szava igaz.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Minden rendben? – kérdezte zavartan, mikor tekintete égő arcomra siklott. Éreztem, hogy ég a bőröm, de egyáltalán nem olyan értelemben, mint akkor, mikor perzselő pillantásával tüntet ki. Ez más volt. Ettől émelyegtem és remegtem egyszerre, s noha fokozatosan jött az érzés, amit egész idáig próbáltam eltitkolni most teljesen átvette rajtam az uralmat és nem hagyta magát sarokba szorítani.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igen – motyogtam, bár kételkedtem benne, hogy ebből bármit is hall vagy felfog. Minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy eltüntessem porcikáimból a baljós remegést, miközben keze, ami eddig kezemen nyugodott az arcomra siklott. Jó lesett hideg érintése, hosszú másodpercekig félig lehunyt szemhéjjakkal élveztem ahogy lehűti az arcom.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kim? – kérdezte, s én alig bírtam kinyitni a szemem, hogy nyugtatás ként megeresszek felé egy mosolyt és pillantásom az övébe fúrjam.</div>
<div style="text-align: justify;">
Elképesztően furcsán éreztem magam, émelyegtem, a bőröm égett, úgy éreztem forr a vérem, s alig bírtam uralkodni magamon. Mintha fejbe csaptak volna, s azért harcoltam, hogy eszméletemnél maradjak.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jól vagyok – ismételtem hatalmas lélegzet vételek közepette, miközben kénytelen voltam megtámaszkodni az asztalban. Hosszú, mély lélegzet vételekkel szívtam be az étterem illatát, hátha attól kitisztul a fejem, de nem történt semmi. Homályosan érzékeltem magam körül a világot, s bármennyire is akartam volna valami nyugtatóval szolgálni Louisnak csak még több aggodalomra adtam okot neki, mikor meg sem hallottam szavait.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kim, figyelj rám – kérte, s csak arra kaptam fel a fejem, hogy ott térdepel előttem, két kezébe tartva arcom. – Mi van veled? Hogyan segítsek? – kérdezte. Hangjából csöpögött az aggodalom, kék szemei még összemosódó látásom ellenére is tisztán kapcsolódtak a tekintetembe. – Kim? Kim! – ismételgette a nevem, s hallottam, ahogy a körülöttünk lévők összesúgnak, miközben minden szempár ránk szegeződött, ahogy próbáltam megtartani a fejem, s a maradék öntudatom. – Valaki hívjon egy mentőt! – könyörgött barátom. – Gyerünk már! – csattant dühös kétségbeeséssel, s én bármennyire próbáltam őt lenyugtatni képtelen voltam mozdulni vagy ésszerűen gondolkodni.</div>
Bri.http://www.blogger.com/profile/10240921275671463907noreply@blogger.com5tag:blogger.com,1999:blog-1235166813119530676.post-11232828960968759012013-01-16T03:56:00.000-08:002015-09-06T05:27:23.847-07:00Tizenkilencedike.<div style="text-align: center;">
</div>
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
<div style="text-align: right;">
<i>"Az övé vagyok mindenestül és örökre szólóan őhozzá tartozom."</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<br />
<a name='more'></a><br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="http://data.whicdn.com/images/40294881/tumblr_mc0dq28BLy1rra5vzo1_500_large.gif" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="http://data.whicdn.com/images/40294881/tumblr_mc0dq28BLy1rra5vzo1_500_large.gif" height="143" width="200" /></a></div>
<div style="text-align: justify;">
Louis minden csókja úgy hatott rám, mint a legelső. Ugyanazzal a hévvel marcangolta a mellkasom, bizsergette minden porcikám és kábított el minden egyes csodálatos, lehengerlő alkalommal. Valahányszor visszaemlékeztem gyengéd, törődő érintésére még csak a halovány árnyékát sem tudtam felidézni annak, amikor ténylegesen csókolt és ölelt magához olyannyira, hogy még a levegő sem lett volna képes áthatolni kettőnk között.</div>
<div style="text-align: justify;">
A képen mi voltunk. A London Eye aljában és az autójában is tökéletesen letudták őt fényképezni, csupán én maradtam titok az emberek számára, azaz eddig nem látott lány voltam, akivel a díjátadón jelent meg majd egy romantikus éjszakát töltött el. Minden újságban ez állt, néhol már a nevemet is megtudták, találgatások folytak, hogy kije is lehetek, honnan is ismerhetem őt, ám mivel a közösségi oldalakon egyáltalán nem voltam már fenn nagyon is megnehezítettem a média dolgát.</div>
<div style="text-align: justify;">
Olyan ötletek kaptak szárnyra, miszerint csak látszat a kialakuló, kitudja mióta tartó kapcsolatunk, hogy végre eloszlathassák a One Direction menedzserei Eleanor emlékképét. Az egészet badarságnak tartottam, elképzelni sem tudtam, hogy miként találhattak ki ilyet az emberek, de igazából nem érdekelt. Ha jobban belegondoltam tényleg nem érdekelt ez az egész felhajtás, abban a rózsaszín ködbe, amibe megbújtam a világ elől cseppet sem tudott izgatni, hogy ki és mit gondolom rólam.</div>
<div style="text-align: justify;">
Lana persze teljesen oda és vissza volt, már csak azért is, mert hajlandó voltam elmesélni neki a történteket, azt az elképesztő, csodálatos estét, amivel megajándékozott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Olyan jó ilyen boldognak látni – ölelt meg szorosan. Orromba kúszott vattacukros parfümjének édes, finom illata.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem is tudom, hogy voltam-e valaha is ilyen boldog – ismertem el halkan suttogva a szavakat, mintha attól tartanék, hogyha ezt bárki meghallja unokahúgomon kívül rögtön jön és tönkreteszi örömöm és lelki nyugalmam, elvégre tudtam jól, hogy ez mind mulandó, hogy bármikor történhet valami, ami tönkre tesz mindent. S rettegtem, hogy ez a rossz hamarosan be is következik.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nézd! – kapta fel a fejét, mikor reggeli készítése közben bekapcsolta a rádiót, s a műsorvezető megemlítette a jól ismert fiúbanda nevét. – Vagyis inkább hallgasd! – mosolyodott el, miközben kijavította magát és felhangosította a készüléket.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Újra stúdiónkban tudhatjuk a One Direction mind az öt tagját ezen a reggelen – újságolta a férfi kellemesen csengő, gyakorlott hangja. – Rengeteg kérdést kaptunk a rajongóktól twitteren, s igyekszünk mindegyikre válasszal is szolgálni, ha a fiúk segítségünkre lesznek?!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Természetesen, örülünk, hogy itt lehetünk – vette át a szót Liam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem jobban, mint mi, de csapjunk a dolgok közepébe, srácok! A napokban jelent meg rengeteg fotó egy újabb díjátadásról, ahonnan természetesen nem üres kézzel tértetek haza. Milyen érzés ez? Gondoltátok volna, hogy ekkora nagy sikeretek lesz az X faktor után?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mindannyiunk reménykedett benne, hogy vár majd még ránk valami a tehetségkutató után, elvégre biztosak voltunk benne, hogy a One Direction továbbra is fenn marad, ha kiesünk, ha nem – felelte teljes meggyőződéssel Zayn. – Mégis furcsa még mindig ez a nagy őrület, ami a napjainkat övezi. Természetesen mindig élmény, ha díjat kapunk, hatalmas elismerés ez számunkra, de azt is tudjuk, hogy ez a rajongóinknak is köszönhető. Nélkülük sehol sem lennénk.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Még mindig nem teher ez számotokra? Nem ijeszt meg benneteket olykor az a hatalmas hisztéria körülöttetek?</div>
<div style="text-align: justify;">
- De! – vágta rá nevetve Niall. – Néha tényleg képtelenségnek tűnik az egész, hátborzongatónak, de ez egyáltalán nem teher. Sosem teher érezni, hogy szeretnek minket és azt, amit csinálunk.</div>
<div style="text-align: justify;">
- A nem régiben megjelent Little Things klipetek is hatalmas sikernek örvend, miközben felvettétek a dalt gondoltatok valakire?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem kimondottan – szólalt meg végül Harry azzal a jól ismert rekedtes, lassú hangjával. – Vagyis hát a lányokra, de nem kimondottan egyre, hiszen mind csodálatosak és tökéletesek a maguk módján, ez többször kellene hallaniuk és nem csak tőlünk, úgy gondoltuk, hogy ezzel a dallal minden rajongónknak bókolhatunk.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Zayn? Liam? Hosszú ideje vagytok már együtt a párjaitokkal, ők mit szóltak ehhez a dalhoz?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Alig vártuk, hogy megmutathassuk nekik, de nem csak a dalszöveg miatt, ők a legfőbb kritikusaink is egyben, érdekelt a véleményük – magyarázta Liam, majd Zayn vette át a szót;</div>
<div style="text-align: justify;">
- De sikerült őket elkápráztatnunk. Reméljük, hogy az összes minket hallgató lány arcán azaz öröm sugárzott, ami Perrieről volt leolvasható, mikor először mutattam neki a dal még kiforratlan változatát.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Na és te Louis? A napokban tűnt fel melletted egy titokzatos hölgyemény, talán ezzel a dallal sikerül elkápráztatni? – kérdezte a műsorvezető némi szórakozott, kíváncsi éllel a hangjában. Akaratlanul is elmosolyodtam, miközben a választ vártam, a szívem hevesebben kezdett el dobogni, mikor a fiú végre megszólalt. A rádióban is ugyanolyan dallamos és könnyed volt a hangja, mint élőben.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igazából elképzelésem sincs, hogy miként sikerült őt megfognom – ismerte be Louis.</div>
<div style="text-align: justify;">
- A hangom, biztos vagyok benne, hogy az én hangom miatt – vágott közbe Harry elnevetve szavai végét, amit a többiek is utánoztak.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Remélem nem – nevetett Louis. – Mindenesetre gondolom nem hiába hoztad fel Kimet...</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szóval Kim – mormolta a férfi, mintha csak a nevemet ízlelgetné. -. Napok óta találgatások folynak, hogy ki is ő, milyen kapcsolat van köztetek, hol ismertétek meg egymást és még sorolhatnám..</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem rég ismerkedtem meg vele és elég hamar az ujja köré csavart.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ha jól tudom, Kimet legelőször Harryvel kapták lencsevégre... – vágott közbe a férfi, várva, hogy ezt is megmagyarázzák.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Valóban, de Kim csak egy barátom, csak beültünk egy kávézóba beszélgetni, semmi több! – felelte magabiztosan Harry, majd Louis folytatta;</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szerencsémre az egész banda megkedvelte Kimet, így nem kell attól tartanom, hogy bármelyikőjük is ellenzi a kapcsolatom.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szóval hivatalosan is, a média számára is együtt vagytok?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igen.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ez az egy szó hatalmas örömmel árasztott el, noha tudtam, hogy ez nem most vált világossá. Nem is tudnám megmagyarázni sem magamnak, sem másnak, hogy miért is örültem ennek, elvégre ettől nem lett szorosabb a kapcsolatunk, igazából kételkedtem benne, hogy ennél szorosabb még lehet. Egyszerűen csak melegséggel telítődtem meg, a tudattal, hogy az övé vagyok legalább annyira, mint amennyire ő az enyém.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem félted őt a rajongóktól és a médiától?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Egyáltalán nem, természetesen mindent megteszek, hogy ezekből a lehető legkevesebbet kapjon, mert nem akarom, hogy ez az életem teljes uralmat kapjon a magánéletemben, de lényegében nem tartok attól, hogy emiatt bármi feszültség jelenne meg köztünk az elkövetkezendő időkben. Erős lány, ebben biztos vagyok, ahogyan abban is, hogy ilyenekkel nem lehet őt eltántorítani.</div>
<div style="text-align: justify;">
- A szavaid nagyon komolynak hangzanak ahhoz képest, hogy elmondásod szerint nem rég találtatok egymásra, valóban mindketten ennyire komolyan gondoljátok?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Száz százalékig!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ugyan én örömmel hallom ezt, de gondolom rajongók szíve szakad meg ezekben a pillanatokban. Miként kezelitek ezt? – tért vissza a férfi a többiek faggatására, s úgy tűnt, hogy több mondatot nem akar kihúzni Louisból velem kapcsolatban, ami kicsit megnyugtatott.</div>
<div style="text-align: justify;">
Miközben tovább hallgattam a fiúk szavait furcsa keserédes érzés lett úrrá rajtam. Örültem, elképesztően örültem, mintha csak most tudatosult volna bennem teljesen, hogy ez valóság, s nem csak álmodom. Viszont ahogyan az nálam lenni szokott egyből úrrá lettek rajtam a kétségekkel teli, pesszimista gondolatok. Meddig fog ez a határtalan boldogság tartani? Mi lesz, ha eljön az, amitől mindannyian tartunk?</div>
<div style="text-align: justify;">
Tudtam, hogy neki nehéz lesz, elvégre abban is biztos voltam, hogy teljes szívéből szeret, de felvetődött bennem egy újabb kérdés; Nekem nehéz lesz? Mi lesz szerelmünkkel, ha én meghalok? Azt akartam, hogy ő tovább lépjen, hogy találjon majd más valakit, akivel boldogan, egészségesen együtt lehet, de arról fogalmam sem volt, hogy velem mi lesz az ő szerelme nélkül. Nekem fájni fog? Emlékezni fogok rá és ezekre a csodálatos napokra és érzésekre?</div>
Bri.http://www.blogger.com/profile/10240921275671463907noreply@blogger.com4tag:blogger.com,1999:blog-1235166813119530676.post-16789283408269135842013-01-12T05:00:00.000-08:002015-09-06T05:24:06.461-07:00Tizennyolcadika.<div style="text-align: justify;">
<div style="text-align: center;">
Sziasztok!</div>
<div style="text-align: center;">
Újra, újra és újra csak köszönöm minden visszajelzésetek, elképesztően hálás vagyok, hogy mondhatni tehetségesnek tartotok, mert ez tényleg elképesztően sokat jelent nekem, elvégre ha ti nem lennétek, nem lenne értelme írnom, sem kitartásom!</div>
<div style="text-align: center;">
További félévnyi kitartást kívánok minden diáknak, s persze mindenkinek a mindennapokhoz! (:</div>
<div style="text-align: right;">
Xoxo.Bri.</div>
<br />
<div style="text-align: right;">
<i>"Olyan lágy volt, akár egy csók emléke, olyan óvatos, mintha csak az ujjaival simította volna végig az ajkaimat. A szám kinyílt és mozdulatlanná vált. Nagyon csendes volt, suttogás, nem kiáltás. Keze megérintette a nyakamat, a hüvelykujja az állkapcsom alatti bőrhöz simult. Nem azt mondta az érintés: több kell. Azt mondta: ezt akarom."</i></div>
</div>
<div style="text-align: justify;">
<br />
<a name='more'></a><br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="http://25.media.tumblr.com/tumblr_md5580hHhk1rjpl2xo1_500.gif" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="http://25.media.tumblr.com/tumblr_md5580hHhk1rjpl2xo1_500.gif" height="111" width="200" /></a></div>
Alig mertem elhinni, hogy ébren vagyok, képtelenségnek tűnt, hogy ez nem csak a fantáziám játéka, hanem a valóság. Túl gyönyörű, túl mesebeli volt az egész ahhoz, hogy ez mind velem történjen, abban a kis jelentéktelen életben, melyre hamarosan senki sem fog emlékezni, s úgy elveszik a világ történelmében, mint tű a szénakazalban.</div>
<div style="text-align: justify;">
A hűvös, olykor-olykor feltámadó őszi szél magával hozta a felettünk sötétedő, hamarosan leszakadó felhőket. A sűrű köd ijesztő burokba vonta az alattunk elfekvő világot, mintha csak szellemek homályos alakja csoportosult volna össze a fővárosban, hogy kiélvezzék az éjszaka csendjét és nyugalmát. A házakból kiszűrődő lámpák és utcai fények igyekeztek maguknak utat törni, bevilágítani London utcáit, s fénnyel árasztani el az éjszakát.</div>
<div style="text-align: justify;">
A feketén hömpölygő Temze háborgó hullámainak felszínén néhol megcsillantak az éjszakai fények, lázasan próbáltak maguknak utat törni egészen a horizontig, ahol aztán úgy tűnt teljesen összeolvadnak az éggel. Szinte bekúsztak a sötét felhők mögé, melyektől egyetlen egy csillagot sem lehetett látni az este folyamán.</div>
<div style="text-align: justify;">
A Big Ben ijesztően emelkedett a komor tájba, fekete sziluettje homályossá vált a ködtől, csak találgatni mertem, hogy merre is lehet a nagy és a kis mutató, valahányszor a torony felé néztem úgy éreztem megrekedt az idő. Legalábbis reménykedtem benne.</div>
<div style="text-align: justify;">
Komor gyönyörűségével akaratlanul is rengeteg régimódi horrorfilm hideg éjszakája jutott eszembe, szinte vártam, hogy egy vérfarkas kapaszkodjon fel Big Ben falán, egészen a tetejéig, hogy aztán onnan szét vonyítsa a felhőket, s rálátást merészeljen az ezüstösen fénylő hold gömbjére.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ábrándos gondolataimból Louis ébresztett fel, mikor mögém állva karjaival óvatosan, ám annál szorosabban átölelt, s fejét megtámasztotta a vállamon.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tetszik? – kérdezte halkan. Kellemes hangja egybe forrt az este csendjével, ha nem válaszolok szavaira talán fel sem tűnt volna egyikünknek sem, hogy megszólalt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ez... elképesztő – feleltem végül, mikor megtaláltam hangom, s kellemetlenül vettem észre, hogy az én szavaim sokkal zavaróbban hatoltak bele az éjszakába. Rekedt voltam a sok némaságtól, bántotta a fülem a saját hangom.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Reméltem, hogy tetszeni fog – mondta. Szemem sarkából láttam, ahogy elmosolyodott, s szorosabban ölelt magához. Éreztem hátamon mellkasának egyenletes fel-le mozgását, s mintha az én lélegzetem is az övére hangolódott volna.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Imádom – helyeseltem teljes meggyőződéssel és ámulattal. Egyszerűen képtelen voltam tekintetem levenni a város homályos gyönyörűségéről, mintha az egész magába szippantott volna, s csak Louis karjai tartottak volna a helyemen. – Köszönöm – mosolyodtam el halványan. Éreztem, ahogy arcom halványan pírba borult, miközben Louis tekintete szinte perzselte a bőröm. Zavarban voltam, mint ahogyan mindig az voltam, mikor a fiú valamivel meglepett, s valóra váltotta egy-egy álmom. Egyszerűen képtelen voltam rájönni, hogy mégis miért fáradozik ennyit miattam, nem érdemeltem ezt meg tőle, s ami a legrosszabb volt, hogy nem is tudtam ezeket a gesztusait viszonozni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ne köszönd – ellenkezett. – Szeretlek, tehát boldognak akarlak látni – folytatta. A szívem pár ütemet kihagyott, mikor eljutott tudatomig vallomása, s tudtam jól, hogy ez nem csak nekem jelent sokat. Éreztem magam körül, ahogy várakozóan megmerevedik és a reakciómat lesi. Abban sem voltam teljesen biztos, hogy egyáltalán kinézett-e már az üvegburkon, mióta a London Eye megindult velünk felfelé.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Boldog vagyok már attól, hogy melletted lehetek – ismertem be, tekintetem zavartan sütöttem le ajkaimból feltörő vallomásaim miatt. – És én is szeretlek – tettem még hozzá halványan elmosolyodva, mire mellkasa megnyugodva fel emelkedett, majd lesüllyedt sóhajától.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ajkai pillekönnyűen csókoltak bele nyakamba, amitől jóleső borzongás futott végig a gerincemen, miközben halkan felnevetve egyik kezemmel, mellyel nem az ő kezébe kapaszkodtam a tarkójánál lévő hajába túrtam, s hátra döntve a fejem viszonoztam vadul csillogó kék pillantását.</div>
<div style="text-align: justify;">
Kezei csípőmre simulva óvatosan megfordítottak, mire karjaim egyből nyaka köré fonódtak, míg ő derekamat ölelte körül. Úgy éreztem szükségem van ölelésére, s nem csak azért, mert karjaiban, teljesen hozzá simulva biztonságban éreztem magam, hanem azért, mert máskülönben talán összeestem volna. Térdeimnek szerelmes remegése talán nem tudott volna megtartani, mikor tekintete teljesen az enyémbe mélyedt. Ajka féloldalas, szívdöglesztő mosolyba kunkorodott, ahogy feltűnt neki a közelségétől rám nehezedő gyengeség és kábulat.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ez nem ér! – nevettem fel teljesen zavartan. Soha eddigi kapcsolatunk alatt nem éreztem magam ennyire sebezhetőnek a minket betakaró bensőséges pillanat miatt. Szavak helyett csak elfojtott egy nevetést, majd lejjebb hajolva biztatóan megcsókolt. Mintha csak azt akarta volna mondani, hogy előtte nem kell semmi miatt sem zavarban lennem, s ez többet jelentett számomra bármilyen szónál. Csókja lassan, dédelgetve becézte ajkaim, miközben karjaival szorosan magánál tartott, s talán még hevesebben verő szívverését is éreztem mellkasomon.</div>
<div style="text-align: justify;">
Egyszerűen képtelen voltam rájönni, hogy ezt mivel érdemeltem ki, hogy őt mivel érdemeltem ki a világtól.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mondjuk azért remélem, hogy legközelebb a fiúk nem lövik le minden meglepetésem – nevetett fel, miközben arcát pár pillanatra a nyakamba fúrta és mélyet szívott parfümöm illatából.</div>
<div style="text-align: justify;">
A fiúk még a díjátadón sikeresen rávezettek Louis által tervezett első randinkra, s noha nem teljesen voltam tisztában ötletével onnantól kezdve gyerekjátéknak tűnt kiszednem belőle, hogy mit is tervez a rendezvény utánra.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Volt már rá pár éved, hogy rájöjj, nem tudnak titkot tartani – védtem meg a fiúkat némi anyáskodó éllel a hangomban, amit ismét csak megmosolygott. – Különben is, ha nem mondják a végén még azt hihettem volna, hogy elrabolsz – érveltem felnevetve saját ötletemen, mire szemei játékosan megcsillantak. Mintha komolyan megfontolta volna viccnek szánt szavaim.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Most még nevetsz – mosolyogta titokzatosan, teljesen elmélyült tekintettel.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ki mondta, hogy viccelek? – vágtam rá kihívóan, ami látszólag eléggé tetszett neki, mert egyből lecsapott ajkaimra immár sokkal szenvedélyesebben is birtoklóbban. Ujjai kissé a csípőmbe martak, mikor fogam súrolta alsó ajkát, s nyelve átjutást nyert az enyémhez.</div>
<div style="text-align: justify;">
Csukott személyem ellenére is láttam és éreztem minden porcikáját. Magam előtt láttam meg-meg rebbenő szempilláit, behunyt szemeit, s az alattuk lévő karikákat, melyek kissé álmos, kisfiús beütést kölcsönöztek jóképű arcának.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ujjaim szórakozottan kutakodtak eddig precízen hátra zselézett hajában, miközben ő a derekamat ölelte szüntelenül, s a már nem létező távolságot tüntette el közöttünk. Úgy éreztem, teljesen rákenődtem testére, s rá kellett döbbennem, hogy egyáltalán nem bántam a dolgot. Élvezettel simultam hozzá, s viszonoztam minden rezdülését. Azokban a pár másodpercekben, mikor ajkaink elváltak ziláltan szedtem a levegőt, s szívtam be kölnijének bódító, finom illatát az éjszakai, hideg levegővel együtt.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ujjai szórakozottan fonódtak az arcomba hulló rakoncátlan tincsre, hogy aztán hátra fésülje azt, s az államnál fogva újra közelebb húzott magához egy apró csókra.</div>
<div style="text-align: justify;">
Kék szemeiből sütött a boldogság, s azaz elképzelhetetlen szerelem, ami csordultig töltött melegséggel és biztonságérzettel.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Miért érzem úgy, hogy még tervezel valamit mára? – kérdeztem összevont szemöldökkel kb. fél óra múlva, mikor a London Eye végül lerakott minket, s én Louis oldalán újra beszálltam a kocsiba, hogy a fiú ismét magával vigyen valahova. Csak akkor lett nyilvánvaló számomra, hogy esténknek még nincs vége, mikor a környék ismeretlenné vált számomra és Louis ajkaiban folyton ott bujkált titokzatos, féloldalas mosolya, miközben szikrázó szemeivel az utat figyelte.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Lana említette, hogy szereted a horrorfilmeket – mormolta, mire meghökkenve bámultam tovább a fiú arcát. Összekócolódott haját, vékonyan metszett ajkait.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Próbálkoztam már párral, de nem igazán sikerült őket végig néznem – vallottam be. Akaratlanul is megmosolyogtam ötletét.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Akkor megint megpróbáljuk – döntötte el, miközben leparkolt az egyik utcai lámpa alatt, s leállítva a motort intett, hogy kövessem őt.</div>
<div style="text-align: justify;">
A hideg levegő újra megcsapta az arcom, kissé jobban kijózanodtam az elmúlt órák után, ám ez a józanság nem igazán tartott sokáig, mikor a fiú karját a derekamra fonta és felvezetett az egyik visszafogott, csinos téglaházhoz. Gondoltam, ez lehetett az a rejtett, városi kis zug, amiről akkor beszélt, mikor a fiúkkal közös otthonukról kérdezgettem.</div>
<div style="text-align: justify;">
A lakás sokkal rendezettebb volt, mint bandaházuk, mondjuk lehet ennek oka az is volt, hogy sokkal kevesebbet használta ezt, mint a külvárosi otthonát.</div>
<div style="text-align: justify;">
A falak halvány bézsszínben pompáztak, tele hozzá közelálló fényképekkel. Könnyedén fellehetett ismerni azokat a férfias, egyszerű, letisztult vonásokat, melyek csak egy legénylakás jellemőzi lehettek.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szóval, milyen filmre gondoltál? – kérdeztem kissé félve, miközben ő makacsul leültetett a kanapéra, s kérdés nélkül hozta be pár perc múlva a filmezésnél kihagyhatatlan üdítőt és pattogatott kukoricát. Megmosolyogtatott igyekezete, hogy minden tökéletesen sikerüljön, de közben kicsit zavart is. Azt akartam, hogy ő is jól érezze magát, s ne görcsöljön esténk minden apró részletén.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mivel a kiválasztott film címe egyáltalán nem mondott nekem semmit, így csak hagytam, hogy berakja a lejátszóba a DVD-t, majd elindítsa a filmet, miközben átkarolva egyik karjával szorosan maga mellett tartott és élvezte minden apró reakcióm a film ijesztő, véres, kínzós jelenete láttán.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Te is félnél, ha a filmet néznéd! – vádoltam meg, elvégre ahogyan észrevettem újra inkább engem nézett mintsem a filmet. Nem értettem, hogy mi ilyen érdekes bennem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Téged sokkal jobb nézni – felelte őszintén, magától értetődően.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Csak tudnám miért – ráztam meg a fejem tanácstalanul, majd tekintetem elfordítva a tévé képernyőjéről kék szemeibe vezettem pillantásom, hogy aztán nyugodtan elmerülhessek vidám, élénk íriszeiben.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mert sokkal szebb vagy, mint azok a félkezű idióták – intett a tévére, noha pillantásom egy pillanatra sem eresztette el.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Legalább náluk – nevettem fel, elviccelve bókjának zavarba ejtő élét.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Néha akkora hülyeségeket tudsz mondani! – rázta meg a fejét hitetlenkedve, noha láttam rajta, hogy valóban nem díjazza az efféle megszólalásaim, ajkai szegletében továbbra is ott bujkált az a nyugodt, kiegyensúlyozott mosoly, amit egész este arcán díszelgett.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Elfogult vagy! – vádoltam meg.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem igaz, hidd el, én látom, hogy más férfiak miként néznek rád – magyarázta teljes meggyőződéssel. – Főleg ma ebben a ruhában.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Bolond vagy! – makacskodtam, hiszen egyáltalán nem osztoztam gondolataiban. Úgy gondoltam, hogy téved, beképzeli a dolgokat, elvégre én sosem tartoztam azok közé a lányok közé, akik után férfiak néztek.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem vitatkozom veled! Tudod mit? Ne is hidd el! A végén még találnál valakit, akivel nem versenyezhetek – sóhajtotta végül lemondóan, mikor rájött, hogy menthetetlen vagyok.</div>
<div style="text-align: justify;">
- És még én mondok hülyeségeket! – képedtem el. Még a gondolat is elborzasztott, hogy bárki mást szeressek Louison kívül. – Nem is akarnék és nem is találnék nálad jobbat! Még csak a gondolat is badarság! – hárítottam gondolatait, legalább olyan nagy meggyőződéssel, mint amivel ő mondogatta előbb, hogy szép vagyok.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Akkor megnyugodtam – motyogta már-már ajkaimra hajolva, félig lehunyt szemmel. Lehelete bizsergette ajkaimat, a szívem majd kiugrott azokban a percekben, amíg csókjára vártam, amit valószínű észrevett meg-meg remegő tagjaimon, mert ajkain újra mosoly jelent meg, s végül megszüntette közöttünk azt a pár milliméternyi távolságot.</div>
<div style="text-align: justify;">
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="http://24.media.tumblr.com/tumblr_melu85OMar1qio9b0o1_500.gif" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" src="http://24.media.tumblr.com/tumblr_melu85OMar1qio9b0o1_500.gif" height="105" width="200" /></a></div>
Nyelvének becézgetése ugyanolyan szenvedélyes és birtokló volt, mint az óriáskeréken, ha nem jobban. Karja, mely nem a derekamat ölelte körül a karomon futott végig, hogy aztán megpihenjen nyakamon, hevesen dobogó ütőeremnél, melyben lávaként száguldozott a vér, s tovább csússzon egyenesen a tarkómra, hogy még közelebb vonjon magához. Libabőrös lettem finom érintéseire, figyelnem kellett, ha nem akartam, hogy úrrá legyen rajtam gerincemnek remegése szenvedélyes érintésére.</div>
<div style="text-align: justify;">
Karjaim fokozatosan oldódtak fel ölelésében, s mire észbe kaptam volna újra nyakát fogtam körül, ujjaim a tincseiben játszadoztak, miközben átvetett lábbal az ölében csücsültem.</div>
<div style="text-align: justify;">
Úgy éreztem, a szívem hevesebben nem is doboghatna, gondolatok cikáztak ide-oda fejemben, de olyan gyorsan és érthetetlenül, hogy mind egy masszává olvadt össze, míg végül a fejem teljesen megtelt, s ki is ürült édes csókjaitól és combomon felsikló kezének simításától.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mikor ajkai elváltak az enyémtől, hogy levegő után kapkodjunk homlokát az enyémnek támasztotta és onnan nézett bele egyenesen a szemeimbe.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szeretlek – sóhajtotta kissé ziláltan. Mellkasom fel-le emelkedésével éreztem az ő egyenletlen, sürgető lélegzet vételeit.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Én is téged – motyogtam, s újra megcsókoltam. Egyszerűen fájt, ha az ajka nem az enyémen volt. Minden porcikám őt kívánta, s szinte lebénított az a fájdalom, hogy ennél közelebb nem kerülhetek hozzá.</div>
<div style="text-align: justify;">
Keze újra megindult a combomon immár a szoknya alatt, amitől akaratlanul is, de mindenképpen a jóleső érzéstől megborzongtam, s nagyon nyeltem az engem elborító, egyre követelőzőbb és türelmetlenebb érzésektől.</div>
<div style="text-align: justify;">
Pár pillanatra újra eltávolodott tőlem, miközben tekintete teli volt kérdésekkel olyan nyilvánvaló dolgokról, amik minden helyzetünkben lévő fiatalt foglalkoztattak ilyen pillanatban. Néma kérdéseire fogalmam sem volt, hogy miként adjak választ anélkül, hogy megszólalnék, így végül, mikor arra gondoltam, hogy az én tekintetem koránt sem olyan kifejező, mint az övé újra, fene se tudja hányadszorra megcsókoltam.</div>
<div style="text-align: justify;">
Pár pillanatra előredőlt, miközben én még mindig rajta csimpaszkodtam, akár egy majom az anyján, s lekapcsolva a tévét könnyedén felállt velem a karjaiban. Ezen nem lepődtem meg tekintve, hogy szerinte vasággyal alig nyomtam pár kilót.</div>
<div style="text-align: justify;">
Óvatos, tapogatózó mozdulatokkal indult meg a lépcső felé, miközben egyik kezét a fenekemre csúsztatva kajánul vigyorogva csókunkba belemarkolt, míg másikkal továbbra is derekamnál fogott. Lábaim szorosan fonódtak vékony csípője köré, karjaim továbbra is a nyakát ölelték, míg ajkaimmal hevesen viszonoztam minden becéző, édesgető mozdulatát.</div>
<div style="text-align: justify;">
Nem tudom mennyi időbe telt, míg felértünk a szobába, az időérzékem véglegesen elveszett, s nem is akartam újra megtalálni, miközben lassan ledöntött az ágyra és ajkaimtól elválva nyakamat tüntette ki figyelmével.</div>
<div style="text-align: justify;">
Öntudatom teljesen elfelejtődött, csak arra tudtam gondolni, hogy vágyom rá, hogy kívánom őt, mint soha senkit.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Gyönyörű vagy – lehelte ajkaimra, mikor könnyedén lehámozva rólam a szépséges ruhát arrébb dobta azt, s perzselő pillantását végig vezette fehérneműbe rejtett testemen.</div>
<div style="text-align: justify;">
Némi nehézségek árán ő is megvált pólójától, miközben pár másodpercre elvált tőlem és azt is arrébb dobta a szoba valamely szegletébe, hogy aztán vissza gördülve felém újra minden porcikájával hozzám simuljon. Bőröm égett, ahol hozzám ért, a mellkasom majd' szét szakadt, miközben melltartóba fedett kebleim az ő mellkasához szorultak, míg ajkai a nyakamról egyre lejjebb vándoroltak, ahogy percek alatt a nadrágját is lerúgta magáról, s rajtam sem hagyott több ruhaanyagot.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ajkaimból szaggatott sóhaj szakadt fel, miközben gerincem ívbe feszült, s csak arra tudtam figyelni, hogy melleim tökéletesen illenek tenyerébe, s ajkai vékony vonalat hagynak maguk után a köldökömig.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Uram isten! – nyögtem, mikor visszatért ajkaimra, s nem bírva tovább a közöttünk megfeszült, szakadni készülő feszültséget belém vezette magát. Halkan felnevetett szavaimra, s az ő ajkait is rekedtes, férfias sóhajok hagyták el, ahogy a külvilág végleg elfelejtődött körülöttünk, s semmi más nem létezett csak mi egymásnak.</div>
Bri.http://www.blogger.com/profile/10240921275671463907noreply@blogger.com5tag:blogger.com,1999:blog-1235166813119530676.post-55217425129678167512013-01-09T03:04:00.000-08:002015-09-06T05:24:23.937-07:00Tizenhetedike.<div style="margin-bottom: 0cm; text-align: center;">
Sziasztok!</div>
<div style="margin-bottom: 0cm; text-align: center;">
Jó olvasást a következő fejezethez, ismét csak köszönni tudom a majdnem hatvan feliratkozót és minden visszajelzést! Imádlak benneteket!</div>
<div style="margin-bottom: 0cm; text-align: center;">
Noha ez a rész nem sikerült valami hosszúnak a következő fejezet tartogatni fog egy-két dolgot! (:</div>
<div style="margin-bottom: 0cm; text-align: right;">
Xoxo.Bri.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
<br /></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; text-align: right;">
<i>"Annyira gyönyörű vagy (...). Úgy értem, ez a szó, hogy gyönyörű, ki sem fejezi igazán, legfeljebb egyfajta felszínes módon, ami csak a külsőről szól, és nem igazán hatol le a valódi, teljes mélységére annak, amit én a gyönyörű alatt értek."</i></div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
<br />
<a name='more'></a><br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEh9yVp23iJEXtIAWQsyvp2Lqo5scZ18yAcfSW4oUoYhyphenhyphen6dQyfGL6pmEssefuOpCJnILHUoa3ZPLscrOaBWgmDICBjgJykBQCansy7_qVYSQS_5M9z88DQJbfVNngUTuS24Fg4wAahpgbbw/s1600/tumblr_mcghl2Py061rz1nvyo1_500.gif" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="190" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEh9yVp23iJEXtIAWQsyvp2Lqo5scZ18yAcfSW4oUoYhyphenhyphen6dQyfGL6pmEssefuOpCJnILHUoa3ZPLscrOaBWgmDICBjgJykBQCansy7_qVYSQS_5M9z88DQJbfVNngUTuS24Fg4wAahpgbbw/s200/tumblr_mcghl2Py061rz1nvyo1_500.gif" width="200" /></a></div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Sosem
szerettem a díszes ruhákat, a rengeteg sminket és azt a sok
csinosítgatást, amit egy-egy alkalom megkövetelt. Irtóztam az
ilyenektől, elvégre sosem éreztem magam elég szépnek ahhoz, hogy
olyan ruhát vegyek fel, amilyet szívem szerint akartam, ráadásul
ha fel is vettem borzasztóan állt rajtam, s inkább a lehető
legmesszebb dobtam magamtól.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Ez
most sem volt másképp. Túl gebének éreztem magam ahhoz, hogy egy
ilyen gyönyörű ruhát magamra vehessek, túl sápadtnak, hogy a
smink minden hibám eltakarja és esetlennek, hogy én egy ilyen
rendezvényre betehessem a lábam Louis oldalán.
</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Lana
természetesen egyáltalán nem így gondolta, ő reggeltől egészen
estéig fel volt pörögve, s alig várta, hogy kicicomázhasson
miután letusoltam és hagytam, hogy azt csináljon velem, amit akar.
Mert hát a sminkeléshez még mindig jobban értett, ráadásul
megígértem neki valami idióta oknál fogva, hogy erre a napra
lehetek a próbababája. Ahogyan az várható volt ő ezt
maradéktalanul ki is használta.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Miután
lezuhanyoztam ellentmondást nem tűrően nyomott a székre egyenesen
a tükör elé, amibe belenézve pár pillanatra megbotránkoztam
sápadt bőrömön és beesett arcomon. Általában kerültem a
tükörrel való kontaktust, így eléggé új dologként ért, hogy
órákon át csak bámultam magam, ahogy Lana egyre elfogadhatóbbá
varázsolt a rengeteg fecsegése közepette.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Percek
alatt fekete, füstös szemeket varázsolt nekem, miután az alapozót
és a pirosítót eligazította rajtam, majd a spirállal
szempilláimat is kezelésbe vette, s végül ajkaimat is
kihangsúlyozta a ruhámhoz illő rúzzsal.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Hosszú
percekig bámultam magamra tükörben, alig akartam elhinni, hogy
micsoda optikai csalódást nyújthat a smink vékony arcomon, s
örültem, hogy már nem voltam sápadt.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
A
hajamat begöndörítette, majd a felső tincseket valami furcsa mód
pár vörös hajtűvel kontyba fogta, amik aztán vissza is hullottak
társaik közé immár rendezettebben.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Elképesztő – motyogtam. – Mond csak, te milyen szakmát is
akarsz? – fordultam Lana felé, s elképesztő hála töltött el
unokahúgom iránt. Még azt is megmerem kockáztatni, hogy azokban a
pillanatokban szépnek éreztem magam, miközben harisnyát húztam
vékony lábaimra, s magamra óvatoskodtam a gyönyörű ruhát is.
Az anyag finoman tapadt alakomra, miközben az oda nem illő ráncokat
igazítottam el, mielőtt a tükör felé fordultam volna.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Cipő! – szólt rám Lana, mielőtt elfeledkezhettem volna a
fekete, magassarkúnak nem nevezhető fekete lábbeliről. Nem,
képtelen lettem volna talpon maradni egy magassarkúban.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Megfordulva
a tükör felé kellett pár pillanat, míg elhittem, hogy tényleg
én nézek magamra vissza. Egy olyan alkalmat sem tudtam volna
mondani, ahol ennyire kicsinosítottak volna, tényleg, még kicsit
szépnek is éreztem magam. Úgy gondoltam, hogy amit belőlem ki
lehetett hozni azt Lana kihozta.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Gyönyörű vagy! – tapsikolt mögöttem elégedetten Lana,
miközben felém nyújtotta az apró, cipőmhöz illő fekete táskát,
amit átvetve a vállamon eligazítottam az oldalamon. – Csak aztán
nehogy félnem kelljen, hogy Louis elrabol – vigyorogta cinkosan,
mikor meghallotta az ajtó csengőjét, s egészen a nappaliig
kísért, ahol aztán szorosan megölelt és utamra engedett.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
A
pillanatnyi érzés, miszerint mondhatni szép vagyok se perc alatt
elpárolgott, miközben a szívem a torkomba ugrott, a gyomrom össze
zsugorodott, s legszívesebben visszafutottam volna a szoba
biztonságot jelentő falai közé. Nem tettem, nem is tehettem
volna, így ujjaim kissé görcsösen a kilincsre szorítottam, ahogy
erőnek erejével ellent mondtam negatív érzéseimnek és
gondolataimnak, miközben kinyitottam a bejáratot.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Louison
egy piros nadrág volt, kantárral, amit felvezetett fehér ingén a
szürke öltöny alatt. Általában kócos, barna haja most
rendezetten hátra volt fésülve, s ez csak még felnőttesebb
külsőt kölcsönzött neki. Az egyetlen, ami arra utalt, hogy még
mindig ugyanaz a fiú, akit megismertem az a szórakozottan csillogó,
elképesztően kék szeme volt, melyekkel újra és újra végig
nézett rajtam.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Éreztem,
ahogy az arcom vörösbe borult, s fölöslegessé válik a pirosító.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Gyönyörű vagy! – motyogta végül teljesen elképedve, ámulattal
a szemeiben, ami csak még inkább zavarba hozott.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Köszönöm – mosolyogtam végül, mikor rá bírtam magam venni,
hogy ne süssem le a szemeimet és felnézzek rá pár pillanat
erejéig, amit féloldalas vigyorával viszonzott, míg közelebb
hajolt és egyik kezét a derekamra csúsztatva lágyan megcsókolt.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Arra
a pár másodpercre minden gondolat tova tűnt a fejemből, kétségem
sem fért hozzá, hogy szép vagyok, mert ő annak látott minden
percben, s noha amúgy kételkedtem szavaiban éreztem, tudatta
velem, hogy ő mindig így gondolja. Most is így gondolta.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Menjünk – fonta össze ujjainkat, s óvatosan az autóhoz húzva
maga elé engedett, majd ő maga is beszállt mellém, ahol újra
kezem után nyúlt.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Kim! – köszöntött Danie. – Csinos vagy! – nézett végig
rajtam, mire mindenki helyeselni kezdett, s Louis egy olyan „Én
megmondtam, nem?” pillantással bámult rám.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Köszönöm – tűrtem el a hajam, miközben a cipőm kezdtem el
bámulni.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Bármennyire
is jól esett, hogy dicsérnek igazából utáltam, ha bókokkal
árasztanak el, nem éreztem kiérdemeltnek, ráadásul mindig
zavarba jöttem és hajlamos voltam emiatt hülyeséget csinálni
vagy mondani.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
A
szívem egyre hevesebben vert, miközben átjutottunk az esti, haza
fele igyekvő forgalmon, míg végül az autó leparkolt egy
hatalmas csarnok előtt, melynek elkorlátolt részeinél rajongók
sikoltoztak és fényképek villogtak megállás nélkül. A nyugalom
fenekestül felfordult körülöttem, s én valahol megrekedtem,
miközben megszeppenve pillantottam az immár kiszállt, rám váró
Louisra. Ajkaira nyugtató, aranyos mosoly ült ki, miközben kezét
felém nyújtotta, hogy némi támpontot nyújtson a forgatagban és
kisegítsen az autóból.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Kellett
pár másodperc míg megszoktam a vakuk villanását, a kiabáló
rajongókat és azt a felhajtást, ami a One Directiont és a már
itt lévő, s érkező sztárokat övezte.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Kicsit
észhez tértem, mikor éreztem Louis érintésének hiányát, pár
pillanatra a világ is megpördült körülöttem, miközben ő az
arcomat vizsgált, s várta reagálásom. Értettem, tudtam mire
gondol, elvégre tisztán kitudtam olvasni szemeiből a kérdéseket
és a vágyakozást.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Halványan
elmosolyodtam, miközben igyekeztem megtartani egyensúlyom, s kezem
visszacsúsztattam Louis ujjai közé, amit a fiú vidáman
mosolyogva fogadott, s jobban maga mellé húzva megindult velem a
bejárathoz.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Próbáltam
mély levegőket venni, s csak mosolyogni, miközben Louisba
kapaszkodtam és engedelmesen hagytam, hogy magával húzzon,
miközben a többiek sokkal inkább feloldódva követtek minket be
az épületbe.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
A
hatalmas csarnok másik végébe színpadot állítottak fel
körülötte fehér abroszos, virágokkal díszített asztalokkal,
rengeteg fénnyel és eleganciával. Gyönyörű volt az egész
berendezés, mintha csak a tévén keresztül néztem volna
valamelyik hasonló rendezvényt, ám ez sokkal élethűbb volt.
Természetesen.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
A már
megérkezett vendégek között felismertem a Little Mix énekeseit,
Ed Sheerant, Rita Orát, Adelet és még sok más irtózatosan
tehetséges csúcson lévő vagy éppen feltörekvő énekest.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Jól
vagy? – kérdezte Louis mosolyogva, egy pillanatra sem eresztve el
közeléből, miközben elfoglaltuk a helyeinket, s vártuk a nyolc
órát.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Persze – mosolyogtam rá nyugtatóan, s szabad kezemmel magától
értetődően simítottam végig másik kezem szorongató karján,
amit jólesően megmosolygott, s közelebb vonva magához óvatosan
megcsókolt.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Idegességem
fokozatosan feloldódott, mikor a műsor elkezdődött, s maradék
idegszálammal, amivel nem Louisra vagy a többiekre koncentráltam a
színpadot tüntettem ki figyelmemmel. Hallgattam a műsorvezetők
bénának tűnő poénjaikat, a fellépők elképesztő, számomra
teljesen lehengerlő hangját, s a díjak kiosztását.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Halványan
megmosolyogtam Louis ujjainak szorítását valahányszor egy boríték
kinyitódott vagy egy kategóriát olvasott fel bármelyik gyönyörű
ruhába öltözött énekesnő, érezni lehetett a fiúk izgalmát,
miközben olykor-olykor megfeszültek a várakozástól.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- És
a következő fellépőink a X faktor felfedezett brit-ír
fiúbandája, a One Direction! – konferálta fel őket Cheryl Cole,
mire mindenki tapsolni kezdett, s a fiúk a színpad mögé mentek
pár pillanatra, hogy felkészüljenek az előadásra.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Minden rendben? – kérdezte Danie kedvesen mosolyogva, hatalmas
izgalommal barna szemeiben.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Persze – mondtam. – Csak még nem láttam őket élőben fellépni
– magyaráztam.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Akkor csak figyelj – nevetett fel, s figyelme vissza is irányult a
fiúkra.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Az
LWWY betöltötte az egész épületet, a fiúk tomboltak,
energikusan fel-alá járkáltak a színpadon, éneklésre
buzdították a közönséget és teljesen feldobták az eddigi
hangulatot.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Elképesztőek
voltak, a világ hirtelen megszűnt számomra létezni, miközben
őket figyeltem és folyton folyvást jóleső bizsergés futott
végig gerincem mentén összekovácsolódott hangjuk hallatán.
Teljesen más volt őket élőben hallgatni, érezni azt a töltetet,
ami belőlük áradt éneklés közben, miközben ők maguk is
belemerültek a lüktető, energikus dallamokba.</div>
<br />Bri.http://www.blogger.com/profile/10240921275671463907noreply@blogger.com7tag:blogger.com,1999:blog-1235166813119530676.post-9440412202707496742013-01-05T00:45:00.001-08:002015-09-06T05:24:55.134-07:00Tizenhatodika.<div style="margin-bottom: 0cm; text-align: center;">
Sziasztok!</div>
<div style="margin-bottom: 0cm; text-align: center;">
Nagyon szépen köszönöm a feliratkozókat, nem gondoltam volna, hogy ennyien érdemesnek tartj<span style="text-align: justify;">átok majd a blogot, hogy feliratkozzatok r</span><span style="text-align: justify;">á.:) A kommentekért és a "l</span><span style="text-align: justify;">ájkokért" is igaz</span><span style="text-align: justify;">án h</span><span style="text-align: justify;">ál</span><span style="text-align: justify;">ás vagyok!</span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; text-align: center;">
<span style="text-align: justify;">Ha emlékeim nem csalnak valaki kérdezte, hogy miért d</span><span style="text-align: justify;">átum/napt</span><span style="text-align: justify;">ár szerint vannak megcímezve a fejezetek, igaz</span><span style="text-align: justify;">ából ennek semmi különösebb oka nincs, egyszerűen csak jelzi, hogy egy bizonyos időt ölel körbe a történet, meg jó ötletnek tűnt, hiszen Kim életében fontos szerepet j</span><span style="text-align: justify;">átszik az idő</span><span style="text-align: justify;">.</span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; text-align: right;">
<span style="text-align: justify;">Jó olvas</span><span style="text-align: justify;">ást!</span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; text-align: right;">
<span style="text-align: justify;">Xoxo.Bri.</span></div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
<br /></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; text-align: right;">
<i>"A család mindig az első, sosem mondhatsz le róluk. Bármit is tesznek érted vagy ellened, egyedül bennük bízhatsz."</i></div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
<br />
<a name='more'></a><br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="http://data.whicdn.com/images/46883357/tumblr_m82kg6yVw81qemcp3o1_500_large.jpg" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="http://data.whicdn.com/images/46883357/tumblr_m82kg6yVw81qemcp3o1_500_large.jpg" height="200" width="161" /></a></div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Régen
imádtam a családi összejöveteleket, mikor nagymamámnál zsongott
a ház, s már kora hajnalban beindult az élet kezdve Ben és Amy
ébredésével, egészen nagymamám reggeli készítéséig. Mindig
örömmel töltött el a látvány, mikor kiérve a nappaliba már a
legtöbb családtagom lelkes beszélgetésbe kezdett, míg a másik
fele a konyhába tömörült, hogy megreggelizzenek a reggeli
készülődés után.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Az
egész lakást betöltötték a nevetések és az ismerős hangok,
élvezettel figyeltem a két kis gyerek mese nézését hét körül,
apu és Lucas diskurzusait az autókról, nagymamám civakodását
anyuval, amiért néha annyira hajlamos magát elhanyagolni vagy
éppen nénikéim pár perces civakodását valami teljesen
lényegtelen dolgon.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Ilyenkor
éreztem igazán, hogy élek, hogy szeretek élni és van is értelme
annak, hogy a világon vagyok.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Aztán
természetesen ez is megváltozott az utóbbi egy évben, mint
ahogyan annyi minden.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
A
családi összejövetelek ritkábbá váltak, s ha mégis
összegyűltünk a nagyszüleimnél valamilyen oknál fogva a
felhőtlen hangulat nem lehetett teljes az engem beárnyékoló sötét
jövő miatt. Nagybácsikámék ezer és egy vicces süthettek el
mindenki nagy örömére nem kompenzálta az olykor rám vándorló,
szomorú pillantásokat, melyekkel rendszerint néztek végig egyre
soványodó alkatomon. A társaságra gyakran nyomasztó csend
borult, már senki nem ébresztett fel hajnalban csak azért, hogy
bosszantson és úgy bántak velem akár a porcelánnal.
Elfeledtették velem, hogy miért szerettem anno élni, hogy milyen
volt a zsongás és a megállíthatatlan élet élménye.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
A mai
napon is egy efféle összejövetelre készülődtem Larával,
Lucassal és feleségével.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Elképzelésem
sem volt, hogy miért szükséges ez, hiszen semmilyen szülinap,
évforduló vagy bármely más alkalom nem jutott eszembe.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Mindenesetre
azért próbáltam örülni, hiszen bármennyire is volt szomorú
időről időre ez az alkalom mindig jó volt látni őket, érezni,
hogy szeretnek, s én viszont szeretek.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Louis? – kérdezte Lara, miközben könnyed copfba fogta haját és
kíváncsian nézett rám az egész alakos tükörből.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Dolga van – feleltem. – Dedikálások, interjúk, fotózások –
soroltam.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Akkor ma nem is találkoztok? – lepődött meg.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Kétlem – feleltem, miközben elvégezve tincseimen az utolsó
simításokat véglegesen elkészültem.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Gyerünk lányok, legalább fél tizenkettőre illene oda érnünk –
nyitott be mosolyogva Hope, majd mikor látta, hogy mi készen
vagyunk kitárta a szoba ajtaját, s intve, hogy akkor induljunk
szólt Lucasnak is, hogy tényleg ideje lenne indulni.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Nagymamámék
nem laktak messze, így nem kellett több órás utakra számítanunk,
csak épp annyira voltak kint a városból, hogy nyugodalom legyen
körülöttük, de kényelmesen eljussanak a Londoni forgatagba
bármikor, ha kedvük van rá.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Mosolyogva
figyeltem az egyre ritkuló forgalmat, élvezettel szívtam be a
szmogtól mentesebb eső utáni illatot, miközben már messziről
feltűnt a takaros téglaház sötétzöld cserepe és gondozott
kertje. Na meg persze az a pár autó, ami a ház előtt parkolt...</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Mikor
kiszálltunk az autóból már hallottam nagybácsikáim mély, öblös
nevetését, amit mindannyian megmosolyogtunk, miközben közelebb
lépve a tornáchoz fellépdeltünk azon, s hangos kopogtatás után
vártuk, hogy valaki meghallja érkezésünket.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Az
ajtó pár perc múlva hangosan kicsapódott, s mire észbe kaphattam
volna már Marie nénikém karjaiban is voltam, ahonnan aztán minden
családtag tovább adogatott egymás között egy-egy csontropogtató,
de azért vigyázó öleléssel, ahogyan Larát is.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Anyuék
egyből maguk mellé ültettek a kanapéra, miközben kérdések
kereszttűzébe kerültem, s mindenre igyekeztem kielégítő választ
adni kezdve attól, hogy mit ettem ma, hogy hogyan telnek a napjaim
Lucaséknál és ki az a rejtélyes srác, akit anyu emlegetett a
napokban. Ennél a kérdésnél kissé sértett pillantást küldtem
az említett felé, aki csak bocsánatkérően elmosolyodott, s
inkább a szőnyegre függesztette tekintetét.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Miközben
a kanapén ücsörögtem és végignéztem olyannyira szeretett
családtagjaimon hatalmas lelki megnyugvás szakadt rám, amitől
tagjaim zsibbadni kezdtek, s a fejemben száguldozó gondolatok
jólesően elnémultak. Csak élveztem az olykor elsütött vicceket,
meséltem az utóbbi hetek történéseiről kezdve Louis trombózisán
át a bandájának nevén keresztül addig, hogy mennyire egy
hullámhosszra kerültünk. Persze ez kicsit kényes téma volt,
elvégre kínosan ügyeltem, hogy semmilyen jövővel kapcsolatos
dolgot ne említsek meg, s ők sem érdeklődtek erről.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Mindenki
elképesztően igyekezett jókedvűnek és gondtalannak látszani
pontosan úgy, mint évekkel ezelőtt, s noha éreztem ebben némi
kényszeredettséget önző mód nem bántam, mert ha jobban
koncentráltam akkor figyelmen kívül tudtam hagyni. Márpedig nem
akartam ezt észrevenni, makacsul meredtem a látszatra, a
pillanatnyi boldogságra, ami az egész házat körbelengte, miközben
asztalhoz ültünk vagy visszatértünk a nappaliba és az egész
délutánt átbeszélgettük.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Egy
pillanat – mondtam végül, olyan öt óra körül, mikor a
telefonom rezegni kezdett, s én biztonságba vonulva elbújtam az
emeleti fürdőszobában, hogy nyugodtan tudjak beszélni Louissal.
Alig bírtam ki nevetés nélkül, mikor tompán átszűrődött
nagybácsikáim piszkálódásai a falakon.
</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Szia! – vettem fel a készüléket, miközben kényelmesen leültem
a földre és hátamat a kádnak döntöttem.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Mi
újság? – kérdezte, hangjából éreztem kiszűrődni a
mosolygást, miközben hogylétem felől érdeklődött.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Semmi – feleltem, majd azért még hozzá tettem; – Családdal
vagyok, nagy a felfordulás, kezdek félni, sosem lesz vége ennek a
napnak – nevettem fel zavartan. Igazából nem igazán tudtam
eldönteni, hogy ez valóban kétségbe ejt vagy inkább örülnöm
kellene neki, mert bármennyire is élveztem a társaságukat
szükségem lett volna Louisra. Arra az őszinte örömre és
vidámságra, ami belőle áradt.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Egyszer muszáj, hogy vége legyen – próbáld vigasztalni. – És
ha ez számít neked hosszú napnak akkor még nem gondoltál bele
abba, hogy holnap mi vár ránk.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Köszönöm, tényleg sokkal jobban érzem magam – nyögtem fel,
mikor eszembe juttatta a holnapi díjátadót. Arcom pár pillanatra
szabad kezembe rejtettem, miközben lehunytam a szemem, s akaratlanul
is elmosolyodva hallgattam a vonal másik végéből szűrődő jóízű
nevetését.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Louis ott segít, ahol tud! – mondta végül teljes meggyőződéssel,
mint aki biztos benne, hogy előző megjegyzésével csak segített
nekem. Lényegében, ha összehasonlítottam ezt a napot és a
holnapi rettegett rendezvényt valóban segített, már nem is volt
olyan fárasztó ez a nap.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- És
veled mi újság? – kérdeztem végül, elvégre biztos voltam
benne, hogy az ő napja sokkal eseménydúsabban telt, mint az enyém.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Voltunk fotózáson, Niall kirámolta a hűtőt, aztán mentünk
holnapra gyakorolni, Niall megint kirámolta a hűtőt – sorolta
eltűnődve, mint aki nagyon igyekszik egy fontos részletet sem
kihagyni meséléséből.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Hé!
Louis, a végén tényleg azt hiszi, hogy csak zabálni tudok! –
hallottam meg Niall elégedetlen, kissé mérges hangját, mire az
említett csak felnevetett. Szinte láttam magam előtt az ír fiú
haragosan csillogó kék szemeit, míg Louis csak vigyorog és olykor
igazítás gyanánt beletúr a hajába.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Na
jó – sóhajtott fel barátom engedékenyen. – Ha jól emlékszem
Niall kettő és három között gitározott is.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Köszönöm! Olyan nehéz volt? – kérdezte a fiú még mindig
durcásan, amit én és Louis egy újabb nevetéssel díjaztunk.
Elképesztő volt számomra, hogy Niall bármelyik gyerekesnek tűnő
szavával mosolyt tudott csaláni az arcomra, se perc alatt képesek
voltak elfeledtetni a külvilágot és rám ragasztani ok nélküli
vidámságukat.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Kim! – kopogott be az ajtón Lara. – Jól vagy? – kérdezte.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Persze – szóltam vissza. – Miért? – kérdeztem.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Fél
óra és indulunk – mondta.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Oké! – szóltam vissza, s eldöntöttem, hogy még akkor van pár
percben Louissal beszélgetni anélkül, hogy bárkit is megsértenék
ezzel.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Menned kell? – kérdezte a fiú kissé elszontyolodva.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Nem
sokára – feleltem őszintén, nekem sem tetszett jobban a dolog,
de nem akartam megsérteni senkit sem azzal, hogy nagy ritkán, mikor
találkozom velük akkor is félre vonulok beszélgetni telefonon.
Különben is, nem tudhattam, hogy látom-e még őket...</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Rendben, akkor nem zavarlak, holnap este hétre megyek érted –
figyelmeztetett még, amit kénytelen voltam helyeselni, elvégre
mégsem futamodhattam meg az utolsó pillanatban. Nem is hagyta
volna.</div>
<br />Bri.http://www.blogger.com/profile/10240921275671463907noreply@blogger.com3tag:blogger.com,1999:blog-1235166813119530676.post-61381836358403442402013-01-02T00:44:00.000-08:002015-09-06T05:25:10.965-07:00Tizenötödike.<div style="margin-bottom: 0cm; text-align: right;">
<i>"El sem tudom képzelni, hol lennék én ma, ha nem volna az a maroknyi barátom, akik képesek voltak örömmel megtölteni a szívemet. Nézzünk szembe a tényekkel, barátokkal az élet sokkal vidámabb."</i></div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
<br />
<a name='more'></a><br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="http://data.whicdn.com/images/38698027/A347zSICYAItCm5_large.jpg" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="http://data.whicdn.com/images/38698027/A347zSICYAItCm5_large.jpg" height="198" width="200" /></a></div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
A
gyomrom már a díjátadó előtt két nappal hatalmas görcsben volt
valahányszor ránéztem vállfán lógó ruhakölteményre. A vörös,
pánt nélküli anyag mellrészén apró kövek díszelegtek, a ruha
teljesen hozzám simult egészen a csípőmig, ahonnan aztán
egyszerű ráncokban omlott a térdemig. Gyönyörű volt, s őszintén
szólva erősen kételkedtem, hogy valóban olyan csinos vagyok-e egy
ilyen csodában, mint ahogyan Louis mondta.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Gyönyörű! – állapította meg nemes egyszerűséggel Lana, mikor
legelőször meglátta a ruhát, s kezdetét is vette a csajos este.
Igazán örültem, hogy unokahúgommal tölthetek pár órácskát,
mert hiába fogadtak erre a rövid időre magukhoz vagy ő ment el a
barátaival vagy én nem voltam itt, hogy beszélgethessünk.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Most
végre volt alkalmunk mindent áttárgyalni elejétől a végig, s
így természetesen barátom is terítékre került. Előre féltem
Lana kegyetlen őszinteségétől, de egy rossz szava sem volt a
fiúra mondván, hogy ha boldog vagyok vele akkor az több, mint
amiben az utóbbi időben reménykedni mert ő vagy bármelyik
családtagom. Ezen meglepődtem, így kénytelen volt elmagyarázni a
dolgot kezdve azzal, hogy rengeteget változtam az utóbbi időben
rossz irányba, majd teljesen jó irányba Louisnak köszönhetően.
Meglepve és szomorúan hallgattam, mikor többi rokonunk
aggodalmáról számolt be.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Féltenek téged és nem attól, ami rád vár, hanem amin most
keresztül mész – magyarázta.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Fölösleges – nyugtattam meg őt. Úgy éreztem, hogy most már
tényleg nem kell aggódniuk. Egy olyan bohókás, törődő fiúval,
mint Louis nem volt félni valóm.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Hosszú
órákon át beszélgettünk, amit Lucas egy szemforgatással
díjazott és egy „csajok...” megjegyzéssel annyiban is hagyott.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Jó
reggelt! – vigyorogta Lana, mikor feltűnt neki, hogy ébren vagyok
egy szokásos, csont ropogtató nyújtózkodással. – Hogy aludtál?
– kérdezte összevont szemöldökkel. – Motyogtál valamit
álmodba...</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Szerintem csak morgolódtam – nevettem fel. – Rémlik, hogy
valami miatt mérges voltam – folytattam, s próbáltam
visszaemlékezni álmomra teljesen fölöslegesen. Csak homályos
foltok tűntek fel a szemem előtt, amikből semmivel sem jutottam
előbbre.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Bármit is tettél már kezdtem félni, hogy megversz álmodban –
viccelődött továbbra is.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Nem
kell nekem ahhoz aludnom! – legyintettem fölényesen, mintha egy
kézzel rendre tudnám inteni unokahúgom. Szerintem egy verekedésben
se perc alatt ő került volna ki győztesként, de ezt nem akartam
hangoztatni. A végén még elbízná magát a drága...</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Nagyon vicces vagy, Kimberly – mormolta gúnyosan, viccelődve. –
Mi a mai program? – kérdezte rutinosan, miközben gyakorlott
mozdulatokkal kikelt az ágyból, hogy a mosdó felé vegye az
irányt.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Nagyszerű kérdéseid vannak mostanság! – dicsértem meg továbbra
is viccelődve. – És arra gondoltam, hogy süthetnénk
palacsintát! – csaptam össze a kezem lelkesen, noha én nem
kívántam a nyúltápnál nehezebb ételt tudtam, hogy unokahúgom
oda-vissza van a palacsintáért.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Úúú, mondtam már, hogy imádlak? – hallottam meg kiabálását
a fürdőből, miközben felnevetve átöltöztem és próbáltam
hajgumiba szedni rakoncátlan tincseimet.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Azt
hiszem párszor már mondtad – tűnődtem szórakozottan, végül
helyet cserélve vele a helyiségben, hogy én is megmosakodhassak,
amíg ő ellenőrizte, hogy minden megvan-e a palacsintához.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Miben segítsek? – kérdezte Lana, miközben mellettem támasztotta
a pultot és figyelte ténykedésem.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Majd szólok – hárítottam, s igyekeztem mindent elővenni, ami
kellhet alapanyagnak.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Kim, csörög a telefonod! – hallottam meg pár perc múlva a
hangját, mikor eltűnt a hálószobába, s én magamra maradtam a
tészta kavargatásával.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Hát
vedd fel! – szóltam vissza, elvégre kételkedtem benne, hogy
bárki olyan hívna, akivel Lana nem beszélhetne helyettem.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Hallottam
a falakon átszűrődni összemosódó, tompa szavait, amiket nem is
értettem, mikor szóba elegyedett a vonal másik végén lévő
valakivel.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Végül
aztán csak az rázott fel a gondolataimból, hogy hatalmas mosollyal
az arcán lépett ki újra a konyhába és figyelte minden
mozdulatom.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Mi
van? – kérdeztem rosszat sejtve.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Louis volt – felelte könnyedén.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Mit
mondott? – kérdeztem, mikor láttam, hogy nem akaródzik neki
folytatni. Mégis mit beszélhetett vele?!</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Kérdezte, hogy ma mit csinálsz – mondta végül. – Mondtam,
hogy palacsintát csinálunk, aztán valahogy az jött ki az
egészből, hogy meghívtam őket, szóval egy óra és itt lesznek.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Akkor ennyi nem lesz elég – néztem le a műanyag tálra, elvégre
tudtam, hogy a fiúk nem ismernek határt, ha édességről van szó.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Csak mond mi kell bele, csinálom az utánpótlást – ajánlotta
Lana, s már lépett is a hűtőhöz, hogy szavaimnak eleget téve
elkezdjen dolgozni mellettem.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Már
egy óra is eltelhetett azzal, hogy a palacsintát próbáltuk
feldobni a serpenyőből, hogy ne késsel kelljen folyton
megfordítani azt, mikor az ajtó mögül kopogtatás hallatszott, s
az öt fiú tompa, mély hangja, miközben valamiről beszélgettek.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Nyitom! – kiáltottam ki, miközben megtörölve kezem elindultam a
bejárati ajtó felé, ahol valóban mind az öt fiú ácsorgott
egyenesen rám vigyorogva. – Gyertek beljebb! – álltam el az
útból, majd az összes fiút egy öleléssel köszöntve
visszaindultam utánuk a konyhába, ahol Lana fogadott ég felé
fordított, kissé aggodalmas arccal.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Ti
sem szakács iskolába jártok – állapította meg Louis
felnevetve, eleresztve a kezem, hogy segíteni tudjak unokahúgomnak,
aki sikeresen feldobta a még félig nyers tésztát a plafonra.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Gratulálok! – nevettem Lanán, aki csak csendben ácsorgott arrébb
lépve a tűzhelyről, hogy oda húzva egy széket némi nehézség
és nyújtózkodás árán, de leszedhessem a palacsinta képződményt,
ami aztán a kukában landolt.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- A
legjobbakkal is megesik – felelte végül unokahúgom teljes
nyugalommal és fölényességgel, ami persze arra késztette a
többieket, hogy ők is bebizonyítsák tudásukat ezen a téren.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Kezdetét
vette a több órán keresztül tartó palacsinta sütögetés, míg
én a kredencen ücsörögve figyeltem ügyködésüket a tésztával.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Ugye, hogy én vagyok a legügyesebb? – kérdezte Louis, mikor
végre átadta a serpenyőt Liamnek is, s inkább elém lépve
megtámaszkodott a két oldalamon, így arcunk pár centire volt
egymástól.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Ki
más? – nevettem fel, miközben átöleltem a nyakát és hagytam,
hogy közelebb hajolva megcsókoljon. Ajkai szórakozottan
játszadoztak ajkaimmal, mintha csak ízlelgette volna azt akár egy
teljesen új keletű, eddig még nem tapasztalt dolgot. Egy szavam
sem volt. Élveztem minden mozdulatát.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Már
megint oda égett! – panaszolta Niall, úgy tűnt az ír fiú
lassan a sírás szélére kerül látva a rengeteg elpocsékolt
tésztát és az egyelőre még érintetlen nutellát.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Na
jól van, elég lesz! – sóhajtottam, miközben igyekeztem
lekászálódni Louis karjaiból, akinek látszólag nem igazán
tetszett az ötlet, mert próbált derekamnál fogva magához
láncolni, s ez elég sokat rontott szigorú fellépésemen. – A
maradékot még megcsinálom én, addig menjetek tévézni –
tanácsoltam, mintha egy csapat óvodást kellett volna kiterelnem a
konyhából.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Mikor
egyedül maradtam az apró helyiségben végre neki állhattam a
tényleges palacsinta készítésnek, s sokkal hamarabb készen
lettem, mint ahogyan vártam volna vagy ahogyan ők hatan elkészültek
volna.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Kész! – kiabáltam el magam, s nem is kellett sokat várnom. Mind
a pult köré gyűltek, hagyva, hogy Niall vegyen először, miközben
szép sorban elvették a saját részüket. Csak én ültem vissza a
kredencre, hogy onnan figyeljem elcsendesült majszolásukat.
Tényleg, mint az óvodások...</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- És
ha készen vagytok keresek nektek helyet egy kis délutáni alvásra
– osztottam meg velük gondolatom, mire Louis kíváncsian felém
fordult, s próbált teli szájjal nem úgy beszélni, hogy minden a
padlón kössön ki.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Te
nem eszel? – kérdezte összevont szemöldökkel. –
Figyelmeztetlek, hamar elfogy – bökött a valóban fogyóban lévő
palacsinta toronyra.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Nem
vagyok éhes – ráztam meg a fejem ellenkezően, de természetesen
minden szavam hasztalan volt.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Louis
hátat fordított, már kezdtem örülni, hogy ennyiben is hagyja a
dolgot, de rá pár másodpercre már felém is fordult, s addig nem
hagyott békén, amíg el nem fogadtam a nutellától tocsogó
édességet.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Gondolom úgysem ettél egész nap – tippelte mindent tudóan, mire
csak egy szúrós pillantással jutalmaztam szavait, s pár perc
múlva egy apró puszival gondos törődését.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Szobára! Kiskorú is van a szobában! – harsant fel Lana
piszkálódó hangja, mire csak szemet forgattam és figyeltem, ahogy
Niall jót szórakozik unokahúgom szavain. Ők valami oknál fogva
különösen egy szinten voltak, ha poénkodásról vagy éppen
evésről volt szó.</div>
Bri.http://www.blogger.com/profile/10240921275671463907noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-1235166813119530676.post-86614074255753537812012-12-30T23:46:00.001-08:002015-09-06T05:25:27.926-07:00Tizennegyedike.<div style="text-align: center;">
<br /></div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
<div style="text-align: right;">
<i>"Egy ajándék éppen annyit ér, amennyi szeretettel kiválasztották."</i></div>
</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
<br />
<a name='more'></a><br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="http://data.whicdn.com/images/37458755/tumblr_mab8proYBk1r9x8ir_large.gif" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="http://data.whicdn.com/images/37458755/tumblr_mab8proYBk1r9x8ir_large.gif" height="123" width="200" /></a></div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Lassan
egy éve az idő kezdett megszűnni számomra, tudtam, hogy halad hol
lassabban, hol gyorsabban nem törődve az én igényeimmel, de
tizennegyedikén tűnt fel csak igazán, hogy valóban
megállíthatatlanul haladnak a percek. Minden másodpercnek súlya
lett, minden perc és óra számítani kezdett, s teljesen biztos
voltam benne, hogy ez csak Louisnak köszönhető. Elvégre miatta
figyeltem folyton az órát, mert tudtam, hogy újra jön értem,
hogy egy újabb napot töltsünk együtt. Újra hallani kezdtem az
óra ketyegését és érezni a napok múlását.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Jóleső
borzongással árasztott el valahányszor visszaemlékeztem a tegnapi
nap élményeire. Örültem, hogy Louis barátai elfogadtak, s Harryt
sem vakította el a betegségem iránti aggodalma. Bátran
bohóckodott, dobált a levegőben, ha szemtelenkedtem vele és nem
féltett úgy, mintha porcelánból lennék. Louis már hajlamos volt
átesni a lótúloldalára, amit csak annyival magyarázott, hogy
olyan kicsinek és törékenynek tűnök, hogy kiváltom belőle.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- És
ma mi a program? – kérdezte Lana szórakozottan, miközben
lehalkítva a tévét felém fordult, ahogy észrevette, hogy dél
körül kiténferegtem a szobából. Elképesztően letudott
fárasztani egy-egy nap, s ezt egyre inkább éreztem fizikailag.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Elrángatom Louist vásárolni, mielőbb megveszem Bennek és Amynek
az ajándékokat annál jobb – magyaráztam, hiszen emlékeztem
ígéretemre, amit a két kicsinek tettem. Noha tudtam, hogy én már
kevés eséllyel leszek mellettük valamit azért akartam venni
nekik, valamit, ami majd rám emlékezteti őket hosszú évek múltán
is.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Képzelem mennyire fogja élvezni – nevetett Lana, noha nem úgy
tűnt, hogy kicsit is sajnálná a fiút.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Elvileg szeret vásárolni – ellenkeztem, hiszen tudtommal
mindegyik fiú szerette, illetve elviselte, ha éppen egy délutánt
a plázában kellett töltenie.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Hát
rendben – hagyta rám unokahúgom, majd újra Spongyabob felé
fordult, míg én lezuhanyoztam és elkészültem, hogy egy újabb
napot töltsek el Louis Tomlinson társaságában. – Nem eszel? –
kiabálta el magát Lana, mikor feltűnt neki, hogy a konyhát csak
annyi időre környékezem meg, míg iszok egy-egy pohár vizet.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Nem
vagyok éhes – hárítottam az ajánlatot, s bár láttam
szemeiben, hogy nem tetszik neki válaszom inkább szó nélkül
hagyta a dolgot és engedte, hogy újra utamra induljak.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Mit
szólnál este egy kis filmezéshez és csajos estéhez? – kiabált
még utánam, mikor a cipőmmel bajlódtam.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Jól
hangzik – villantottam felé egy mosolyt, majd végleg elbúcsúzva
tőle kiléptem a hideg időbe Louis mellé, s bezárva az ajtót
újra vigyorral az arcomon üdvözöltem a fiút.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Mi
újság? – kérdezte, mikor ajkaink elváltak, s ő hajlandó volt
pár lépést hátrálni, hogy ne kenjen fel teljesen az ajtóra.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Semmi – ráztam meg a fejem. – Veled? Még mindig fáj a fejed? –
kérdeztem, s alig bírtam visszatartani a nevetésem, mikor
visszaemlékeztem a fiú ügyetlen találkozására a tálcával,
amit Danie próbált félre tenni az útból. Szegénykém ügyesen
lefejelte azt.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Nem
kaptam rá puszit – panaszolta, miközben megkerülve az autót ő
is beült mellém, s még mindig várakozóan bámult rám.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Ó
te szegény – mosolyogtam továbbra is gúnyosan. – Remélem
azért nem lettél ennél is ütődöttebb.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Ezt
még visszakapod, Kim – nevetett fel szavaimon, miközben végül
feladóan beindította a kocsi motorját, s a legközelebbi pláza
felé vette az irányt. – És van valami elképzelés? – kérdezte
utalva, hogy mégis mit akarok a két unokatestvéreimnek venni.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Nincs – ráztam meg a fejem. – Gondoltam te biztosan tudsz
segíteni.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Ezt
értsem úgy, hogy gyerekes vagyok? – kérdezte megjátszott
felháborodással, mire engesztelően közelebb bújva hozzá apró
puszit nyomtam arcára.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Egy
nagy gyerek vagy – javítottam ki.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- És
ez zavar? – kérdezte, mire megrázva a fejem felnevettem, s
próbáltam eme feltételezést messzire elüldözni Louis fejéből.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Dehogyis! – mondtam. – Imádom ezt is benned – ismertem be, mire
elégedetten elvigyorodott, s hozzám közelebb lévő kezét az
enyémre helyezve összefonta ujjainkat.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Akkor megnyugodtam – vigyorogta elégedetten, mire csak felnevettem
és inkább az útra koncentráltam.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Ahogy
haladtunk a város közepe felé a forgalom egyre nagyobb lett, az
autót szinte magába szippantotta a Londoni élet velünk együtt,
miközben a járókelőket figyeltem. Sokan már télikabátba és
sapkába rejtették tagjaikat a hideg ellen, amit teljesen megtudtam
érteni. Az idő napról napra lehűlt, s biztos voltam benne, hogy
egy újabb hideg tél elé nézünk.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Igazából
kicsit féltem Louissal ennyire nyilvános helyre menni, hiszen
biztos voltam benne, hogy nem ússzuk meg ezt a délutánt a
rajongóik nélkül. Fogalmam sem volt róla, hogy hogyan fogadnak
majd engem a barátomról álmodozó tinédzserek, s legfőképp azt
nem tudtam, hogy érdemes lenne-e titkolni kapcsolatunkat vagy sem.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Minden rendben? – kérdezte Louis, miközben megszorította kezem,
ahogy feltűnt neki eltűnődött arcom.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Persze – biztosítottam efelől, majd követve mozdulatait én is
kiszálltam a kocsiból, hogy az oldalán meginduljak a hatalmas
épület felé.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Idejét
sem tudtam, hogy mikor voltam vásárolni, ráadásul a sok embertől
is teljesen elszoktam az utóbbi pár hétben. Kellett egy kis idő,
míg megszoktam a körülöttem lévő nyüzsgést, miközben
próbáltam kiigazodni gondolataimon, s eldönteni végre, hogy mégis
mit akarok venni a család legfiatalabb testvérpárjának.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Játék bolt? – kérdezte Louis segítőkészen, gyerekesen
felcsillanó szemekkel, miközben bólintásom látva meg is indult
velem a színes kirakatú üzlet felé. Pöttyös labdák, plüssök
és autók pihentek az üveg mögött, amikre egy futópillantást
vetettem és bevetettük magunkat a rengeteg játék közé.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Ben
mit szeret? – kérdezte Louis, s látszólag nagyon nehezére
esett, hogy ne vizsgáljon meg mindent közelebbről.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Gondolom a fiús dolgokat, mikor legutoljára voltam náluk teli volt
apró játékautókkal a szobája...</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Wum-wum – vigyorodott el a fiú a hangutánzás közepette, s el is
tűnt a fiús dolgok állványai között.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Sejthettem
volna, hogy ez Louissal nem lesz olyan könnyű dolog, mint ahogyan
vártam. Talán egy órát is eltöltöttünk a boltban minden
nyomogatható plüsst és robotot kipróbálva és kiélve
leggyerekesebb vágyainkat is, ami ilyenkor elérheti az embert.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Most mondd, hogy nem aranyos! – nevettem fel a sárga macira
mutatva a legfelső polcon, amit sajnos már nem értem el.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Szerintem az jobb – makacskodott Louis a sarokban lévő hatalmas
labdára mutatva.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Így
sosem jutunk a végére – sóhajtottam, miközben karon ragadva a
fiút elköszöntünk az eladóktól és végre újra tudtunk
uralkodni magunkon.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Fogalmam
sincs mennyi idő telhetett el egyes dolgok között, miközben a
hatalmas épületben járkáltunk fel-alá, olykor-olykor megtorpanva
Louis rajongói miatt, akik rendszerint megkérdezték, hogy mi közöm
is van imádott sztárjukhoz.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Egy
barátom – mosolygott rám megnyugtatóan Louis, mire hálásan
viszonoztak tekintetét és próbáltam nem foglalkozni a vegyes
impulzusokkal, melyeket az őt körülvevő lányoktól kaptam.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Tényleg
örültem, hogy Louis ezt mondta, mert így nem kérdezősködtek
többet rólam, kértek közös képeket, autogramot majd tovább is
álltak, hogy mi is folytathassuk a vásárlást.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Valami olyat akarok nekik, amitől emlékezni fognak rám –
osztottam meg gondolatom a fiúval, miközben az egyik ékszeres
kirakatát vizsgáltam.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Nem
azt mondtad, hogy Amy szeret balettozni? – kérdezte Louis,
miközben az egyik karlánc medáljára bökött. Az ezüst láncon
két halvány rózsaszín balettcipő pihent egy hangjeggyel és
kulccsal. Ahogy rápillantottam az apró ékszerre egyből Amy
mosolygós arca és naivan csillogó szemei jutottak eszembe.
Beleszerettem.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Ez
tökéletes! – lelkesedtem, s meg sem várva a fiút berontottam az
apró boltba, hogy megmutatva az eladónak a karláncot megkérjem,
hogy rakja félre, amíg jobban körülnézek máshol is.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Zseni vagyok – állapította meg Louis. – Mindig tudtam!</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Ebben nem kételkedem – helyeseltem hagyva, hogy egoja még inkább
mellkasát feszítse, amíg én a medálok között nézelődtem.
Valami fiúsabbat akartam, mint például egy dögcédula.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Ez?
Szerinted? – kérdeztem Louist, elvégre mégiscsak fiú volt ő
is.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Harry és Zayn oda lennének érte! – mondta. – Amúgy tényleg
jó, de ők hordanak ilyet – magyarázta, s nekem ennyi elég volt.
Csak remélni mertem, hogy Ben ebben hasonlítani fog valamelyik
fiúra, miközben kifizettem a két ékszert és a táskám
biztonságos mélyére süllyesztettem őket.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Akkor most gyere! – csúsztatta kezét az enyémbe pár pillanatra,
amíg kivezetett a boltból, hogy megfelelő irányba igazítva
kövessem őt egy hatalmas, méregdrágának tűnő üzletbe. A
kirakatban öltönyök és elképesztően elegáns női ruhák
sorakoztak.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Mit
is keresünk itt? – kérdeztem meg a fiút. Nem kicsit éreztem
magam kellemetlenül egy olyan puccos üzletben.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Nem
sokára lesz egy díjátadó – felelte, de ettől nem lettem
okosabb.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- És?
– kérdeztem.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- És
te eljössz velem! – döntötte el.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Tessék? – képedtem el. – Mikor? Minek? Mi? - jöttek a kérdések
teljesen fölöslegesen, szerintem az arcomon minden érzelem tisztán
olvasható volt ötlete iránt.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Nézd, mondtad, hogy szeretnél egyszer eljönni egy koncertünkre,
hát mostanában nem lesz koncertünk, de itt fellépünk –
magyarázta. – Különben is, Liam is viszi Daniet, Perrie is ott
lesz a Little Mixel...</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- De
nekem nincs olyan ruhám, ami illene egy ilyen alkalomra –
ellenkeztem.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Ezért is vagyunk itt – felelte egyértelműen, látszólag
hajthatatlan volt.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- És
mert szerinted van nekem ennyi pénzem rá? – néztem körbe a
gyönyörűbbnél gyönyörűbb és drágábbnál drágább ruhákon.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Szerinted hagynám, hogy te fizesd? – kérdezett vissza.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Nem
Louis! – ellenkeztem újra. – Nem engedem, hogy ennyit költs
rám!</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- De
miért? – lepődött meg. Úgy tűnt fel nem fogható számára,
hogy ezzel kapcsolatban egy lánynak bármi kivetnivalója legyen.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Mert én ezeket nem tudom semmivel sem viszonozni – magyarázkodtam,
egyre inkább kellemetlenül éreztem magam, s legszívesebben
kifutottam volna a boltból. Hogy lehetnek ilyen ötletei?!</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Nem
is kell! – vágta rá. – A barátnőm vagy, tehát teljes lelki
nyugalommal hordozhatlak a tenyeremen! – mondta ellenkezést nem
tűrő hangon, miközben kezét újra az enyémbe csúsztatva húzott
maga után a ruhák közé.</div>
Bri.http://www.blogger.com/profile/10240921275671463907noreply@blogger.com5tag:blogger.com,1999:blog-1235166813119530676.post-2164209273848567472012-12-29T01:36:00.001-08:002015-09-06T05:25:50.959-07:00Tizenharmadika.<div style="text-align: center;">
Sziasztok!<br />
Köszönöm a visszajelzéseket, az egyre növekvő feliratkozókat, igazán hálás vagyok nektek! <3</div>
<div style="text-align: right;">
Xoxo.Bri. </div>
<br />
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
<div style="text-align: right;">
<i>"Finoman, rajongva csókolt meg. Megfeledkeztem a tömegről, a helyről, az időpontról, az okról... csak arra emlékeztem, hogy szeret, akar, és az övé vagyok."</i></div>
</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
<br />
<a name='more'></a><br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEh6yGlzjQPa-iQd3bVnf5lmQo3ysw9f1CKKAQu20PW9tnEqLffz2vU_ygDRO5c_D5IuVfD8BIWpdRQDZ9xdcypBBLEi7wHqeyrS4v5KuBRpcQFtjBF1D6No098pRRe6OVougvWHikPP2D0/s1600/tumblr_m8gakin3w21rb3goso1_500_large.png" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="200" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEh6yGlzjQPa-iQd3bVnf5lmQo3ysw9f1CKKAQu20PW9tnEqLffz2vU_ygDRO5c_D5IuVfD8BIWpdRQDZ9xdcypBBLEi7wHqeyrS4v5KuBRpcQFtjBF1D6No098pRRe6OVougvWHikPP2D0/s200/tumblr_m8gakin3w21rb3goso1_500_large.png" width="167" /></a></div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Ajkainak
nyoma az egész éjszaka, s a reggel minden percében ajkamon
bizsergett. A szívem majd' kiakart ugrani valahányszor
visszaemlékeztem a délután keserédes, de végül jól végződő
óráira. Alig akartam elhinni, hogy mindez velem történik,
képtelennek tartottam, hogy egy fiú ekkora hatással legyen rám
olyannyira, hogy még ellenkezni se tudjak vele, ha mindent bevet és
nem fogad el nemleges választ.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
A
szerelem terén egész életemben hadilábon álltam már betegségem
előtt is. Gyakran megesett, hogy akit én szerettem az nem
viszonozta az érzéseim, illetve aki engem szeretett azt nem tudtam
ugyanolyan átéléssel szeretni, mint ahogyan egy kapcsolat
megkövetelte volna. Persze akadtak jó párosítások is, mikor
fülig szerelmesen sétáltam haza hetek múltán is a barátomtól,
vagy éppen azon tűnődtem, hogy mennyire szeretem xy-ont, akit
talán egy hónap múlva yxv követett. Mind-mind hatalmas
szerelemnek ígérkezett, s mindegyikből kiderült, hogy csak
fiatalkori románc, aminek évek múltán se ereje, se nyoma nem
lesz. Ezt normálisnak is tartottam, elvégre sosem voltam az a
fajta, akinek a szerelem teljesen elborította a tisztánlátását.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Aztán
mikor megtudtam, hogy harcolnom kell a saját életemért a szerelmen
többé soha nem gondolkodtam, nem láttam értelmét. Onnantól
kezdve csak néztem, de nem láttam. Nem láttam a velem szembe jövő
srácok arcát, nem tudott meghatni, hogy valakinek gyönyörű kék
vagy éppen mélybarna szemei voltak, esetleg dagadt az izomtól és
élvezet lehet beletúrni szőke fürtjeibe, ezek értelmét
vesztették nálam. Aztán jött Louis Tomlinson.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Nem
tudnám pontosan megmondani, hogy mikor is vettem őt először
észre, hogy mikor láttam meg őt magát gyerekes poénjaival,
kisfiús mosolyával és minden aprócseprő dolgával együtt.
Egyszerűen csak beszivárogtatta magát a tudatomba anélkül, hogy
én ezt észrevehettem volna vagy tehettem volna bármit is ellene.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Kim! Kim! Éééééébredj! – harsogta Lana olyan reggel hét
körül, mire hangja hallatán majdhogynem szívrohamot kaptam, s nem
tudtam eldönteni, hogy ég-e a ház vagy újra látta King Kongot az
ablakból.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Mi
van? – nyöszörögtem, miközben igyekeztem észhez téríteni
saját magamat és figyelni hadaró szavaira.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Akkor te most Louis Tomlinson barátnője vagy? – képedt el
teljesen, s noha ez a tény engem is meglepett az még inkább
kiborított, hogy ez most esett le neki, miközben tegnap már akkor
elújságoltam neki a hírt, mikor hat körül haza értem.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Gyors... a felfogásod – állapítottam meg még mindig kómásan.
– Ezért felébresztettél? – kérdeztem kissé elégedetlenül,
dühösen. Sosem szerettem, ha felébresztenek.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Azt
hittem csak álmodtam – mentegetőzött. – De akkor tényleg a
barátnője vagy? – makacskodott, elvégre konkrét választ nem
adtam még kérdésére.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Lényegében igen – motyogtam végül, hiszen Louis tegnap eléggé
tudtomra adta szándékát, ami ellen képtelen lettem volna
cselekedni vagy felszólalni.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- És
mi változtatta meg hirtelen a véleményedet? – kérdezte.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Nem
tudom – vallottam be. – Mikor Louissal vagyok az annyira más...
– kezdtem bele. – Minden megváltozik, képes elfelejteni velem
minden bajomat.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Úgy
örülök, Kim – sóhajtotta boldogan, miközben gond nélkül
magához szorított és hosszú másodpercekig ölelt.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- De
miért? – Persze, addig értettem, hogy örül a boldogságomnak,
én is örültem, ha neki sikerült valami, de ezt azért túlzásnak
gondoltam.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Mert boldog vagy – felelte egyértelműen. – Mert találtál
valakit, aki mellett önmagad vagy gondok nélkül, megérdemled ezt.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Köszönöm – viszonoztam gesztusát, majd kibontakozva karjaiból
inkább a zuhany felé vettem az irányt, hogy gyorsan letusoljak,
majd valami ehetőt készítsek reggelire, míg Lana is összeszedi
magát.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Nem
is tudtam, hogy tudsz főzni – vigyorogta falánkul. Ebben olykor
kezdett Niallre emlékeztetni, akit noha nem ismertem olyan mélyre
menően, de nem is kellett a lelke legmélyéig hatolnom, hogy
tudjam; imád enni.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Ilyen egyszerűbb fogásokat már megtanultam – mondtam, miközben
a rántotta nagyját Lana tányérjára kotortam.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Miért olyan keveset eszel? – vette észre azonnal, mikor leültem
mellé, s elkezdtem volna enni. – Kim, nekem ez túl sok... –
folytatta volna, de én szavába vágva félre toltam a tányérom,
hogy ne tudjon semmit sem átkotorni hozzám.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Nekem ez bőven elég – mondtam. – Ráadásul elvileg délután
hivatalos vagyok a One Directionhoz – újságoltam, s félve
gondoltam bele, hogy Niallre újra rájön az etethetnék és addig
nem hagy békén, amíg nem eszek valami emberit.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Tényleg? – mosolyodott el hírem hallatán.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Nem
baj? – bizonytalanodtam el. – Úgy értem itthon is maradhatok
veled.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Dehogyis! Menj csak! – vágta rá. – Majd felhívom valamelyik
barátnőm, biztosan benne vannak egy kis vásárolgatásba.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Biztos? – kérdeztem továbbra is teli kételyekkel.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Kim, hidd el, ha zavarna akkor bűntudat nélkül sajátítanálak ki
magamnak – mondta, s tudtam, hogy igaza van. Lanának sosem okozott
gondot tudtára adni bárkinek, hogy mire van igénye, így azt is
könnyedén megoldotta volna, hogy az egész napot vele töltsem.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Jogos – nevettem fel néhány emlékre.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- És
mikor mész? Vagy hogy lesz? – kíváncsiskodott, miközben
hatalmas adag kenyérhéjat tömött a szájába. A látványon újra
nevetnem kellett.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Louis jön értem – mondtam. – Azt hiszem olyan egy körül –
tippeltem. – Legalábbis azt mondta, hogy igyekszik addigra ide
érni.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Ez
király! – lelkesedett. – És felvállaljátok? Mármint a média
előtt..</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Nem
titkoljuk, de ha nem muszáj akkor ne derüljön ki – magyaráztam,
elvégre ezt a pontot is érintettük már tegnap Louissal. Teljesen
megértette aggodalmam, miszerint velem együtt betegségem is
napvilágot láthat, amire semmi kedvem nem volt. Tudtam, hogy
bízhatok benne.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Reggeli
után elmosogatva leültem pár órácskára a tévé elé Lanával,
majd miközben ő tovább kapcsolgatott a csatornák között én
készülődni kezdtem. Hajam most az egyszer szögegyenesre vasaltam,
miközben magamra kaptam egy egyszerű farmernadrágot és csíkos
pulcsit annak reményében, hogy az anyag mintája valamennyire
kövéríteni fog.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Csinos – dicsért meg Lana, majd meghallva az ajtó kopogását már
fel is pattant. Könnyedén ugrotta át a kanapé háttámláját,
ahogy az ajtó felé igyekezett, miközben én még mindig a
fülbevalómmal vacakoltam. – Csá, Louis – hallottam meg lazának
szánt, kedves hangját. – Már találkoztunk.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Igen, persze – jött a válasz, aminek hallatán szívem hevesebben
vert és még türelmetlenebbül próbáltam helyére illeszteni a
két ékszert. – Lana, ugye?</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Igen – mondta. – Gyere be, Kim mindjárt kész lesz – invitálta
be pár percre a fiút, miközben itallal és édességgel kínálta.
– Biztos? – makacskodott.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Száz százalék – Éreztem a fiú hangjában, hogy mosolyog, ami
engem is mosolygásra késztetett.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Lana, akkor biztosan megleszel nélkülem? – bizonytalankodtam. –
Nem akarom, hogy Lucas rosszul ítélje meg a dolgot – húztam el a
szám, miközben az apró, virág mintás táskát átvetettem a
vállamon, majd megigazítottam azt oldalamon.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Vidd azonnal! – kérte Louisra nézve unokahúgom. – Én is
nemsokára megyek – tette még hozzá felém pillantva, se perc
alatt kinoszogatva minket a lakásból. – Jó szórakozást
fiatalok – integetett.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Fiatalok? Nem te vagy itt a legfiatalabb? – kérdezte Louis, mire a
lány csak felnevetett és vállat vonva ránk csapta az ajtót.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Hát
most megismerted az unokahúgom – mosolyogtam zavartan, miközben
az ajtót fixíroztam és biztos voltam benne, hogy az ajtó mögött
hallgatózik.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Aranyos lány – állapította meg a továbbra is mellettem ácsorgó
fiú.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Szerencséd, hogy ezt mondtad, Tomlinson! – hallatszott ki
elégedett hangja, mire mindkettőnkből nevetés tört ki Lana
szavai miatt.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Kicsit hasonlít rád – tett egy újabb megállapítást, miközben
közelebb lépve hozzám ujjainkat összekulcsolva közelebb húzott,
hogy ajkait az enyémekre nyomhassa.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Csókja
pontosan olyan lehengerlő, mindent elsöprő érzelmekkel hatott
rám, mint legelső alkalommal. A gyomrom görcsbe ugrott, a szívem
hevesebben kalimpált, miközben furcsa nyugalom szállta meg minden
porcikám. Melegség áradt szét a mellkasomban, s egyszeriben úgy
éreztem, hogy tényleg semmi bajom nem eshet, amíg ő mellettem
van.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Készülj fel – figyelmeztetett, miközben továbbra sem eresztve
kezem levezetett a lépcsőn, egyenesen a kocsijáig, ahol aztán
előzékenyen kinyitva nekem az ajtót rám is csukta azt, mikor
beszálltam.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Miért? – kérdeztem zavartan, kissé megijedtem, mikor láttam
ajkain elterülni azt a szokásos „majd megtudod” mosolyt.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Niall felakar hizlalni – vallotta be végül.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Engem? – lepődtem meg.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Bizony – bólogatott, miközben rálépve a gázra még pont
átcsúsztunk a zöldön. – Remélem bírod majd a kiképzést.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Hát
még én – nyögtem fel előre félve a szőke fiú terveiről
velem kapcsolatban. – Tud főzni? – lepődtem meg.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Látod? Én is ettől félek – sóhajtotta aggodalmasan, miközben
jól láthatóan nagyot nyelt.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Szinte
láttam magam előtt az ír fiút, miközben a konyha közepén ugrál
a tűzhely előtt, ami lángokban áll és készül felemészteni az
egész helyiséget. Bármennyire is féltem, hogy ez lesz a valóság
akaratlanul is elnevettem magam, már csak azért is, mert Niall
valószínű sokkal jobban aggódna az étel miatt, mintsem a konyha
épségéért.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Mi
az? – kérdezte kíváncsian Louis, de csak megráztam a fejem és
inkább a mellettünk elsuhanó utcákra kezdtem figyelni.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Gyorsan
feltűnt, hogy egyre gyorsabban kikerülünk a zsúfolt, forgalmas
utakból, ahogy elhagytuk London központját egyenesen az egyik
kertvárost célozva meg.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Ti
amúgy együtt laktok? – kérdeztem.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Csak van egy közös házunk, bent a városban mindenkinek meg van a
maga kis zuga, ahova eltud menekülni – magyarázta.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Értem – bólintottam szavait hallva, miközben figyelve fékező
mozdulatait tekintetem újra az ablakokra villant. A hatalmas hófehér
házat egy szintén hatalmas téglafal kerítette el a külvilágtól.
A feljáró elején kinyíló vasrács beengedett minket, majd be is
csukódott mögöttünk.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Közös
otthonuk kívülről gyönyörűen festett, ahogy a kert is meseszép
volt, ráadásul ápolt. Volt egy olyan érzésem, hogy ez nem
valamelyik kertész lelkű fiúnak köszönhető, tekintve, hogy még
egyikükről sem hallottam efféle hajlamot.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Ügyes a kertészetek – dicsértem meg, mire elvigyorodott, majd el
is komorult.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Hé!
Honnan tudtad? – kérdezte.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Kétlem, hogy Niall kertészkedne unalmában – mosolyogtam minden
tudóan, mire végül egyetértően bólintott és újra összefonva
ujjainkat egy gomb nyomással bezárta az autót és maga után
húzott a bejárathoz.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Közös
otthonuk pont ugyan olyan gyönyörű volt belül, mint kívül,
csupán annyi különbséggel, hogy bent hatalmas volt a
rendetlenség. Az akasztó alatt cipők voltak hanyagul lerugdosva,
felsők és pólók voltak ide-oda akasztva vagy dobva attól
függően, hogy a fiúknak mihez volt kedvük.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Ne
haragudj a rendetlenségért – húzta el a száját, mikor feltűnt
neki, hogy min is tűnődhetek, mire csak felnevettem és megrázva a
fejem biztatóan Louisra mosolyogtam.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Ugyan,
hol érdekel engem, hogy rend van-e vagy rendetlenség?!</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Megjöttek! – harsant fel az emeletről Harry hangja, mikor a
lépcső tetején feltűnt, s üdvözlően ránk mosolygott. Mintha
bombát robbantottak volna. A lakás zajos lett, lábdobogások
ütötték meg a fülem, s a fiúk lelkes hangja teljesen
összemosódott.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Kim, érezd magad megtisztelve – vigyorogta Niall, miközben
szorosan megölelt, s el is eresztett. – Rendet raktunk csak azért,
mert tudtuk, hogy jössz – húzta ki magát büszkén, miközben a
másik három fiú egyetértően bólogatott.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Jogos – nevettem, miközben utoljára Zayn gesztusát is
viszonoztam. – Például a csilláron nem lógnak ruhák –
érveltem.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Pontosan! – helyeselt Niall, mint aki teljesen komolyan veszi
dicséretem.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Louis
beljebb noszogatott mindannyiunkat a nappaliba, ahova akár akartam,
akár nem Louis és Harry közé szorultam.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Szóval? Mi a program? – kérdeztem rá végül, elvégre
sejtettem, hogy nem egész délután itt akarunk ücsörögni és
bámulni ki a fejünkből.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Grillezünk – csapta össze a kezét Niall. – Csak még megvárjuk
Daniellet és Perriet.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Értem – bólintottam, s mint valami végszóként a csengő
azonnal megszólalt. Liam pár öles lépéssel azonnal az ajtóba
termett, hogy köszöntse a két, első látásra gyönyörűnek tűnő
lányt.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Az
első lehetett Danielle, Liam barátnője, mert elég bensőségesen
üdvözölték egymást. Hosszú sötét haja volt, ami tökéletesen
illett barnább bőréhez. Vékony, nőies alakját valószínű
minden vele egynemű megirigyelhette.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
A
másik lány Zaynhez tartozhatott, hófehér bőre volt, amit csak
jobban kiemelt nagyon világos szőke haja. Precízen sminkelt arcán
ezer wattos mosoly játszott, miközben köszöntötte a többieket,
majd végül felém fordult.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
A
magabiztosságom és az önbizalmam valahol a béka feneke alatt
honolt biztonságban a kíváncsi tekintetek elől.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Perrie Edwards – nyújtotta felém a jobbját.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Kimberly Black – fogadtam el, majd ugyanezt eljátszottuk Daniellel
is.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Én
nem tudom, hogy hogyan vagytok vele skacok, de én már éhes vagyok
– zavarta meg végül azt a pár pillanatnyi csevegést, ami
eluralkodott a társaságon Niall.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Sejtettük, Niall – veregette hátba az ír srácot Liam. – Akkor
én beizzítom a grill sütőt – döntötte el.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Gyere, Kim, vigyük ki a zöldségeket – mosolyogta Danielle,
miközben Perrievel együtt feltápászkodtak a kanapéról és maguk
után húztak.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Letörlöm, az asztalokat – segédkezett Harry és Zayn, miközben
magukkal rángatták szőke barátjukat is.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Én
pedig láb alatt leszek! – csapta össze a tenyerét elégedetten
Louis, mire akaratlanul is felnevettem, ahogy figyeltem, hogy barátai
után iramodik egy újabb idióta poénnal.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Pillanatnyi
félelmem, miszerint a két lány nem fog elfogadni vagy valami bajuk
lesz velem hamar elszállt, otthonosan mozogtak a konyhában,
összeszedték a szükséges hozzávalókat és eszközöket,
miközben próbáltak velem beszédbe elegyedni, s megtudni pár
infót rólam.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Liam mesélte, hogy a kórházban találkoztatok Louissal – mondta
Danielle. – Ugye most már minden rendben veled? – kérdezte
komoly aggódással a hangjában, amit nem igazán értettem, hiszen
nem is ismert. Ez kiülhetett az arcomra is, mert magyarázólag
hozzá tette; – Liam azt is említette, hogy nagyon elcsavartad
Louis fejét, ami tényleg hatalmas csoda, Eleanor után kételkedtem
benne, hogy bárkije is lesz, de annak is már egy éve... –
magyarázta, mire még inkább összezavarodtam.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Eleanor Louis volt barátnője, de aztán elég csúnyán szét
mentek, mert Eleanornak betelt a pohár a rajongókkal és a
folytonos különléttel – magyarázta érthetőbben Perrie.
Értettem miről beszél, nem lehetett könnyű egyik félnek sem a
folytonos koncertek, turnék és rajongók hadában. – Louist
nagyon megviselte ez az egész, de tényleg már egy éve történt,
az bárhogy nézzük hosszú idő.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Valóban hosszú idő egy év – ismertem el, noha én teljesen
másra gondoltam, mint ők.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Megfognád ezt? – kérdezte Danielle, miközben felém nyújtott
egy zöldségekkel megrakott tálcát.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Persze – vettem el tőle a sárga műanyagot, majd engedelmeskedve
Perrie intésének követtem őt az udvarra.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Liam
már a grillel szórakozott, miközben próbálta távolt tartani ír
barátját nem rég szerzett szakácssapkájától, aminek láttán
akaratlanul is nevethetnékem támadt.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Nem
tetszik? – szontyolodott el a fiú ajkait lebiggyesztve.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- De
drágám, csodálatos – vigyorogta Danielle, miközben barátja
arcára gyors puszit nyomott és lerakta a hatalmas, fehér műanyag
asztalra a tálcát, ahova én és Perrie is követtük.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Úúú, répa! – vigyorodott el a mellettem ülő Louis, miközben
egyik karjával átölelte a derekam, s másikkal már nyúlt is
volna az emlegetett zöldséghez.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- A-a
– csapott rá Perrie a fiú kezére. – Nem fogjuk megint
elküldeni Harryt répáért csak azért, mert te nem bírsz
magaddal!</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Tudtam, hogy szereted, de azt nem, hogy ez ennyire komoly – néztem
le meglepetten a gyerekesen durcáskodó fiúra.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Ne
tudd meg! – rázta meg lemondóan fejét Harry, miközben újra
oldalra simította göndör tincseit.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Csak azt ne mondd, hogy te nem szereted – húzta össze a szemét
Louis, miközben a válaszomat várta.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Merjem azt mondani, hogy nem? – nevettem fel, miközben kérdőn
néztem a két lányra. – Miben segítsek?</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Mondd, hogy legalább te szeretsz krumplit pucolni – kérlelt
Perrie.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Imádok – sóhajtott beleegyezően, s választ sem várva
csüccsentem le a krumplikhoz közelebbi székre, hogy elkezdjem őket
megpucolni, miközben Danielle hozott egy műanyag tál vizet
mondván, abba rakjam, ami kész van.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Szóval...tényleg – kapott észbe Zayn, miközben kissé összevont
szemöldökkel rám pillantott. – Miért is voltál a kórházban?
Ezt valahogy sosem tudtam meg – magyarázta, mire két pillantást
is éreztem magamon Harry és Louis felől. Arcomra kényszeredett
mosoly ült ki, miközben viszonoztam a srác barna pillantását.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Csak pár rutin vizsgálat – mondtam végül a jól betanult
szöveget, hiszen ezt már sokan kérdezték, s nem voltam hajlandó
mindenkinek igazat mondani. Zaynnek és a többieknek nem azért
hazudtam, mert nem bíztam meg bennük, hanem azért, mert nem
akartam, hogy sajnáljanak, hogy ennek árnyékában teljen a
hátralévő idő.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Értem – bólintott. – De ez nem magyarázza meg, hogy miért
csak nyúlkaját eszel...</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Mert szeretem a nyúltápot! – vágtam rá, miközben sértetten
beleharaptam az egyik megpucolt répába szavaim megerősítéseként.
Louis csak büszkén elvigyorodott, majd Zaynre pillantott válaszra
várva.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Nyertél – emelte fel megadóan a kezét Zayn, majd folytatta a
zöldségek pucolását.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhgpUldlCHn7TvbUvUadJA6p3BCmEY5Uhy0e8qbrzk1nv7V1Z5GIy9OVyi10haQDmGg-aMJtvEHpitRAjQLqPGov54C5H85dK0u3Y3KWqmZXTF8ipB9S-furZDrj8WZru2B0MUism-Ziu4/s1600/629397562_large.gif" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" height="103" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhgpUldlCHn7TvbUvUadJA6p3BCmEY5Uhy0e8qbrzk1nv7V1Z5GIy9OVyi10haQDmGg-aMJtvEHpitRAjQLqPGov54C5H85dK0u3Y3KWqmZXTF8ipB9S-furZDrj8WZru2B0MUism-Ziu4/s200/629397562_large.gif" width="200" /></a>Az
egész délelőtt nagyszerű hangulatban telt. Javarészt csendben
hallgattam a többiek szavait, s olykor-olykor felnevettem
butaságaikon, mint például mikor Niall véletlenül megégette
magát falánksága miatt és leginkább egy öt éves hisztizésére
emlékeztetett vagy mikor Zayn megkergette Louist, mikor az
harmadjára is elemelt egy répát.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Rá
kellett jönnöm, hogy Danielle és Perrie is csodálatosak,
elképedtem, hogy miképp lehetnek ennyire kedvesek, s elfogadóak
velem szemben. Eléggé megnyugtatott, mikor ténylegesen látszott,
hogy elfogadnak, mint Louis barátnője.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Barátnője...
az egész olyan furcsa volt. Hosszú évek óta nem voltam senkinek
sem a barátnője, s ez egész új keletű dolog volt, mert közben
Louis nem csak a barátom volt, hanem a legjobb barátom is.
Legalábbis mikor együtt ökörködtünk vagy cinkosan összenéztünk
egy-egy csínyünk után úgy éreztem, hogy tényleg barátra is
leltem az ő személyében, amit igyekezett korrigálni olykor
hirtelen lecsapó csókjaival és birtoklóan csípőmre fonódó
karjaival.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Azon
a délutánon kénytelen voltam rádöbbenni, hogy szerettem az övé
lenni.</div>
Bri.http://www.blogger.com/profile/10240921275671463907noreply@blogger.com4tag:blogger.com,1999:blog-1235166813119530676.post-42880501226885853912012-12-24T02:52:00.000-08:002015-09-06T05:26:15.170-07:00Tizenkettedike.<div style="text-align: center;">
<br /></div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
<div style="text-align: right;">
<i>"Nem lesz könnyű, iszonyú nehéz lesz. Minden nap meg kell küzdenünk, de én erre vágyom, mert akarlak téged mindenestül, örökre, együtt, minden nap."</i></div>
<br />
<a name='more'></a><br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgYcvud84-FJE3WSPdP96gRbQyvdI5Lq20rIj4Mcp-jv5qKcsq5mk1p_i7jA74jrB4lo4SmoigpjqMrxbucSkYt56Y3geh20GQtHwO1V1IwJc4s-GjLbqrDrj8lAqvJm_rblRvEE4rT3C4/s1600/tumblr_mcmapf88fR1qhsoxqo1_500_large.jpg" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="200" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgYcvud84-FJE3WSPdP96gRbQyvdI5Lq20rIj4Mcp-jv5qKcsq5mk1p_i7jA74jrB4lo4SmoigpjqMrxbucSkYt56Y3geh20GQtHwO1V1IwJc4s-GjLbqrDrj8lAqvJm_rblRvEE4rT3C4/s200/tumblr_mcmapf88fR1qhsoxqo1_500_large.jpg" width="156" /></a></div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Harryvel
tegnap órákon át beszélgettünk, igazán örültem, hogy
megértette a nézeteim, de abban sem volt rest, hogy tudtomra adja
szerinte mennyire tévedek és rosszul látom a dolgokat. Végül
aztán megegyeztünk abba, hogy ezen fölösleges veszekednünk,
mert talán sosem jutunk közös nevezőre.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Mindenesetre
a gondolatok újra elleptek és egész éjszaka félig ébren, félig
álmodva morfondíroztam a dolgokon. Képtelen voltam elhinni, hogy
Louis is hasonlóképp érez, elvégre lenne egy csomó egészséges
lány, akik ölnének érte, akik megvesznének, ha ezt hallanák
Harry Stylestól. Erre én? Azonnal elhárítom az egészet, miközben
abban reménykedek, hogy legalább barátként sikerül megtartanom a
fiút erre a kevés időmre.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Tegnap ügyesen elkerültük egymást – mosolyogta bocsánatkérően
Lana, mikor reggel újra egymás mellett ébredtünk. Unokahúgom
nyár és rengeteg barát lévén eléggé későn ért haza, s én
annyira kimerültem, hogy inkább nem vártam meg őt.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Beszéltem Harryvel – sóhajtottam fel nem tett kérdésére
válaszolva.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Miről?</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Louisról – feleltem az egyértelműt.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- És?
– kíváncsiskodott. Átható tekintete szinte lyukat égetett a
szemeimbe, miközben minden idegzetével rám figyelt.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Elvileg azt mondta Harrynek, hogy többet érez, mint barátság.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Te
szent isten! – pattant fel ültében Lana, miközben arcán
egyszerre lett úrrá a boldogság és az elképedés is. – Ez
nagyszerű! Vagy..nem..? – bizonytalanodott el elnyúzott arcomat
látva.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Az
én helyzetemben nem – feleltem. – Ugyan már, Lana, gondolj
bele... okozzak fájdalmat neki, ha meghalok? Nem akarom őt bántani!</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Így
is, úgy is bántani fogod, ahogyan minket is – mondta végül
teljesen komolyan. – Nem te tehetsz róla, ezt tudjuk jól, de ez
elkerülhetetlen. Akár összejössz vele, akár nem, fájni fog neki
– fejezte be, majd időt sem hagyva a válaszadásra elhagyta a
szobát újra egyedül hagyva engem a gondolataimmal.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Felülve
az ágyban hátam a falnak vetve szorosan átöleltem a lábaim,
miközben próbáltam türtőztetni ide-oda csapongó érzelmeimet.
Mintha egy hatalmas nagy vihar dúlt volna bennem, mintha az utolsó
percben minden összekavarodott volna az én kis világomban, s
amiben minden út Louishoz és a halálhoz vezetett.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Éreztem
ahogy a forró könnyek végig szántották az arcom, mikor végül
beadtam a derekam és engedtem, hogy eluralkodjon rajtam a
megnyugtató kétségbeesés.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Igen? – szólaltam meg végül rekedten, alig hallhatóan, mikor a
telefonom csörögni kezdett, s én gondolkodás nélkül emeltem
fülemhez a készüléket.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Kim? – kérdezte meglepetten Louis, mikor nem ismerte fel elsőre a
hangom. Hangja hallatán a sírás csak még inkább uralma alá
hajtott, s képtelen voltam elrejteni a fiú elől sűrű szipogásom
és levegővételem. – Minden rendben? – kérdezte.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Igen – hazudtam. – Mi újság? – kérdeztem, de próbálkozásom
nem jött be. Louis makacsul kérdezősködött hogy létem felől,
amit ugyan aranyosnak találtam, de egyáltalán nem segített matt
helyzetemen.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Mi
a baj? – kérdezte. – Kérlek, Kim, légy velem őszinte!</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Minden rendben – makacskodtam. Mégis mit mondhattam volna neki?
Szétvet a tehetetlenség, mert beteg vagyok és a megadatott rövid
idő miatt nem lehetek vele boldog? Bolond lettem volna ilyet
felelni.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Nem
szeretem, mikor hazudsz nekem – sóhajtotta végül feladóan,
csalódottan, ami miatt a szívem csak még inkább összefacsarodott.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Miért hívtál? – kérdeztem végül.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Találkozunk ma? – tért rá végül a lényegre, mikor látta,
hogy így semmit sem fog kiszedni belőlem.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Persze – akaratlanul is elmosolyodtam az ajánlatra, noha
gondolataim már azon kattogtak, hogy miként szedem ma össze magam
annyira, hogy a szemébe tudjak nézni.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Remek! Kettőkor mondjuk a kórház előtti parkban? Úgyis
megígértem, hogy veled megyek, ha meggyógyul a lábam.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Jól
hangzik – erőltettem vidámságot a hangomra. – Akkor kettőkor
a kórház előtt?</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Ott
leszek – ígérte. Szinte láttam magam előtt féloldalas, édes
mosolyát, miközben tekintetével a levegőt bámulta. Mindig ezt
csinálta, ha telefonált.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Szia, Louis – búcsúztam el, majd hallva az ő elköszönését
végleg bontottam a vonalat.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Pár
mély levegővel igyekeztem teljesen lenyugtatni magam, miközben a
tőlem telhető legésszerűbben átgondoltam a helyzetet, s arra
jutottam, hogy ezt nem firtatom tovább. Régebben is voltam
reménytelenül szerelmes, most is az leszek csak kicsit máshogy.
Attól még lehetek a barátja, attól még igényelhetem az ő
barátságát.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Kettőkor találkozom Louissal – újságoltam Lanának, akinek
szavaim hallatán ugyan felcsillantak szemei lelkesedése oda is lett
sírástól vöröslő szemeim látva.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Nem
akartalak megsiratni – motyogta bűnbánóan, de mosolyt erőltetve
remegő ajkaimra megráztam a fejem és próbáltam eloszlatni buta
hiedelmét.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Nem
az miatt sírtam – mondtam. Teljesen fölösleges lett volna azt
hazudnom, hogy nem sírtam, elvégre egyértelműek voltak sós
könnyeim nyomai. – Csak ki kellett adnom magamból a gőzt, de már
jól vagyok.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Biztos? – kérdezte.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Persze – makacskodtam, majd leülve vele reggelizni csendben
elpusztítottuk a müzlinket, majd leülve a tévé elé megnéztünk
pár reggeli műsort, s én lassan készülődni kezdtem.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
A
gyomrom furcsa görcsbe rándult, miközben azzal nyugtattam magam,
hogy ez sem lesz több, mint más találkozásunk. Louis még mindig
Louis, fölösleges izgulnom vagy szépítkeznem. Direkt ügyeltem
rá, hogy ne vigyem túlzásba a készülődést a tegnapinál,
elvégre akkor is csak Harryvel találkoztam, most csak Louissal
találkozom.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Az
emberek nyüzsgése, a zaj és a megállíthatatlan élet kissé
visszarántott mélabús gondolataimból, elfoglalta idegzetem a
körülöttem zajló élet, s ennek felettébb örültem. Legalább
mikor a kórházhoz értem nem voltam annyira ideges egészen addig,
amíg meg nem láttam a felém közeledő fiút arcán kedveskedő
mosollyal, szemeiben boldogan csillogó fénnyel.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Szia – ölelt meg köszönésképpen, amit azonnal viszonoztam,
majd nem túllépve a barátság határait eleresztettem és
elindultunk a park felé.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Hogy vagy? – kérdeztem a lábára utalva, mire nyugtatóan csak
legyintett egyet.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Egyre jobban – mondta. – Csak sokat kell pihennem, ami elég
idegesítő – húzta el a száját.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Te
szegény, napokon át csak pihenned kell? Minő borzalom –
dramatizáltam túl a dolgot, mire csak felnevetett és kiöltve rám
a nyelvét inkább egy padot célzott meg, hogy leüljünk.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Több együttérzést vártam – szólt rám.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Igyekszem – bizonygattam, majd feltartva mutatóujjam hagytam
magunknak pár másodpercet. – Nem megy – vallottam be, mire újra
felnevetett és csak megrázta a fejét.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- És
veled mi újság? – kérdezte komolyabban.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Minden rendben – hazudtam. Szívből reméltem, hogy nem veszi
észre füllentésem, ám belém fúródó pillantásából tudtam,
hogy veszett ügyem van. – Sajnálom – sóhajtottam, mikor
elszégyelltem magam, hogy ismét csak hazudok neki.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Mi
történt reggel? – kérdezte. – Miért sírtál?</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Mert lányból vagyok, megtehetem – próbáltam elviccelni a dolgot
teljesen ügyetlenül. Nem volt mókás kedvében azokban a
percekben.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Miért sírtál? Harry megbántott? – kérdezte, mire értetlenül
néztem fel komolyan csillogó, szürkének tűnő szemeibe. Hogy jön
ide Harry?!</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Tessék? Mi van Harryvel? – adtam hangot tudatlanságomnak.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Kim, én tudok róla...</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Miről? – értetlenkedtem. Tényleg fogalmam sem volt róla, hogy
miről beszélhet.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Rólatok – mondta, miközben elkezdett pötyögni a telefonján,
hogy a következő percben az orrom alá dugja azt.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
<i>Harry Styles ismét
egymás után cseréli le barátnőit!</i></div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
<i>A fiatal énekest
tegnap kapták lencsevégre, mikor egy eddig nem látott fiatal
lánnyal találkozott egy kávézóban.</i></div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Louis, félreérted! – kezdtem magyarázkodni, hiszen így
összeállt a kép. – Én tegnap nem randiztam Harryvel! –
mondtam ki nyíltan, mikor láttam csalódott arcán, hogy újra azt
hiszi, hazudok.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Tényleg? – kapta fel a fejét szavaimra.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Igen – mondtam magabiztosan. – Ugyan már! Harry meg én?
Dehogyis! Csak beszélgettünk!</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- De
mégis miről? – értetlenkedett. – Tegnap Harry olyan titokzatos
és teljesen levert volt, egyikünknek sem mondott semmit. Csak nem
visszautasítottad? – állt elő az újabb ötlettel, amit ismét
nem győztem elhárítani.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Nem, Harrynek nincsenek efféle érzései felém és nekem sincsenek
felé! Csak beszélgettünk – ismételtem.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- De
miről? – kérdezte, majd mikor látta, hogy nem akarok válaszolni
elő vette makacsabbik énjét. – Kérlek, Kim mondd el – nézett
rám hatalmasra nyílt szemekkel, miközben közelebb hajolt és így
beszívhattam finom illatát.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Nem
szabad – ráztam meg a fejem. – Louis, ne csináld ezt velem!</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Te
csinálod ezt velem! – ellenkezett. – A legjobb barátomról és
rólad van szó, szerintem van jogom tudni, hogy miről szólt a
diskurzus, ha te ma sírtál ő pedig tegnap olyan búvalbélelt volt
– érvelt. – Vagy megint hazudtál? – kérdezte, miközben
megacélozta vonásait, s újra méregetni kezdett.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Nem! Nem hazudtam! – szögezte le újra. – De nem mondhatom el,
Louis, nem tehetem!</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- De
miért? Mi az, amiről nem tudhatok?</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Az,
hogy rólad beszéltünk – nyögtem ki végül.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Rólam? – kérdezte. – Tessék? – úgy tűnt szavaimtól nem
igazán világosodott meg.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Vagyis Harry akart rólunk – vallottam be. Már fölösleges lett
volna a titkolózás, ráadásul Louis tökéletesen tudta, hogy
miként vegyen rá a beszédre.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Rólad és rólam? – kérdezte, majd mikor bólintottam úgy tűnt
neki is leesik a tantusz. – Jaj ne! – nyögte. – Én megmondtam
neki, hogy ebbe ne szóljon bele – csúsztatta arcát a kezei mögé,
miközben előredőlve a térdeire támaszkodott. – Annyira
sajnálom Kim, ha kellemetlen helyzetbe hoztunk...</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Ne
haragudj rá – kértem. – Ő csak téged féltett.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Mitől? – értetlenkedett.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Attól, hogy összetörjem a szíved – ismertem be, miközben
éreztem, hogy engem kémlelő pillantásától az arcomat pír
borítja el, s akaratlanul is ajkamba haraptam.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Annyira sajnálom, Kim – nyögte. – Erről nem szabadna tudnod –
rázta meg a fejét elkeseredetten. – Ez miatt sírtál reggel? Én
nem akartam tönkre tenni a barátságunkat...</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Azért sírtam reggel, mert tudtam, hogy bárhogy is lesz fájdalmat
okozok neked – ismertem be. Idejét láttam elárulni az igazat, ha
már ő is nyílt lapokkal játszott velem.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Hogy érted? – kérdezte értetlenül.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Úgy, hogy nagyon megszerettelek – hangsúlyoztam ki a nagyon
szócskát, mire újra rám kapta a pillantását, s többet nem is
volt hajlandó másfele nézni. – De teljesen mindegy, hogy én mit
érzek, hiszen ennek nincs sok jövője egyértelmű okokból.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- De
harcolhatnál – szólalt meg végül pár másodperc közénk állt
csend múltán. – Harcolhatnánk ketten – javította ki magát,
miközben kezét az enyémre csúsztatta és összekulcsolta ujjaink.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Bármit is teszünk fájni fog – figyelmeztettem, mikor már
rendszerezni tudtam hirtelen elakadó lélegzetem érintését
érezve. – Reménykedhetünk, de a tények még mindig tények.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Akkor azokat majd megoldjuk, ha eljött az ideje – biztatott.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- De
akkor már nem lesz olyan, hogy mi.. – éreztem, ahogy a szemem
újra ellepik a könnyek, miközben lehajtott fejjel hagytam, hogy
hajam az arcomba hulljon remélve, hogy így búvóhelyet nyújt
Louis pillantás elől. Persze tévedtem, nem is értettem, hogy
gyerekes tervem hogyan is válhatna be.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Szabad
kezével óvatosan simított végig arcomon, miközben feljebb emelve
a fejem letörölte a könnyem, s magához húzva óvatosan
megcsókolt.</div>
Bri.http://www.blogger.com/profile/10240921275671463907noreply@blogger.com7tag:blogger.com,1999:blog-1235166813119530676.post-89922452505178272662012-12-24T02:51:00.000-08:002015-09-06T05:26:57.285-07:00Tizenegyedike.<div style="text-align: center;">
<br /></div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
<div style="text-align: right;">
<i>"A barátság az égvilágon semmit nem követel, kivéve egyvalamit: őszinteséget. Csak ezt az egyet, de ez nem kevés."</i></div>
<div style="text-align: right;">
<br />
<a name='more'></a><br /></div>
</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="http://data.whicdn.com/images/40935276/404280_544285982252762_1742299722_n_large.jpg" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="http://data.whicdn.com/images/40935276/404280_544285982252762_1742299722_n_large.jpg" height="200" width="199" /></a></div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
El
nem tudom mondani, hogy milyen jó volt otthonos környezetben, a
családom között kezdeni a napot. Csak úgy ittam a színes
bútorok, képek és kora reggeli napsugarak látványát, miközben
hallgattam magam mellett Lana szuszogását és a kint tébláboló
Hope mocorgását.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Örültem,
hogy tényleg nem zavarom őket, elvégre nem akartam láb alatt
lenni, teljesen megértettem volna, ha azt mondják, hogy nem tudnak
most engem elvállalni, s inkább maradjak a kórházban. De ilyen
szóba se jött. Lana majd kiugrott a bőréből, mikor meglátott és
Hope is hatalmas öleléssel üdvözölt otthonukban.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Mélyet
szívtam a Lana parfümű levegőből, miközben kitapogattam a
párnám alól a mobilom, ahol már egy üzenet várt rám.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
<i>Jó reggelt!
Találkozhatnánk ma a Starbucks kávézónál a sarkon fél
háromkor?:)</i></div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
<i>Louis adta meg a
számod, vagyis inkább elloptam tőle..:P</i></div>
<div align="RIGHT" style="margin-bottom: 0cm;">
<i>Harry</i></div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Sejtettem,
hogy Harry miért is akar velem találkozni, s bármennyire is
ódzkodtam ettől a témától jobbnak láttam mielőbb tisztázni
legalább Louis legjobb barátjával a dolgot. Nem akartam fölösleges
bonyodalmakba keveredni, hiszen a végén még a legidősebb bandatag
barátságát kellene feladnom egy olyan dolog miatt, ami nincs is.
Legalábbis jobb úgy tudniuk, hogy nem érzek semmit a fiú iránt.
Mindent csak megbonyolítana a szerelem, főleg egy viszonzatlan
szerelem.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
<i>Ott találkozunk.:)</i></div>
<div align="RIGHT" style="margin-bottom: 0cm;">
<i>Kim</i></div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Pötyögtem
be a választ, majd küldtem el a megadott telefonszámra, ahonnan
több értesítés már nem érkezett.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Tíz
körül Lana végre hajlandó volt felébredni. Már amúgy is
kezdtem unni egyenletes szuszogását, s beszélnem kellett
valakivel; jelenhelyzetben unokahúgommal. Ő legalább mert őszintén
beszélni vagy veszekedni velem annak érdekében, hogy helyes útra
térítsen.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Jó
reggelt – mosolyogta, miközben hatalmasat nyújtózkodott és
felnevetett fancsaliábrázatom láttán, mikor tagjai halkan
ropogtak a megerőltetéstől.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Neked is – feleltem. – Írt Harry – tértem a lényegre, mire
egyből éberebben szegezte rám a tekintetét. Ő velem ellentétben
tökéletesen tisztában volt a One Direction fogalmával.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Mit? – érdeklődött.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Hogy ma találkozhatnék vele – magyaráztam. – Múltkor akart
már velem beszélni erről a Louis ügyről, biztos vagyok benne,
hogy megint erről akar – vetettem fel gondolataimat várva, hogy ő
mit szól tippemhez.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Legjobb barátok – mondta. – Biztosan erről akar veled beszélni
– értett egyet. – De te mit mondasz neki?</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Fogalmam sincs – ráztam meg a fejem. – Valószínű azt, hogy
nem kell mitől félnie, mert nem vagyok szerelmes Louisba, ráadásul
van egy aprócska tény, ami miatt szintén nem kell aggódnia.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- De
szerelmes vagy belé.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Nevezzük ezt kegyes hazugságnak – alkudoztam. – Mindenkinek
jobb lesz, ha ez nem derül ki, elvégre nem lehetne belőle semmi –
érveltem. – Nem szeretném magam címlapokon látni, mint Louis
Tomlinson haldokló barátnője.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Azért eljátszadoztál ezzel a gondolattal – állapította meg
Lana. – Mármint ha nem is ezzel a rossz oldalával, de azzal igen,
hogy milyen jó lenne még utoljára szerelmesnek lenni...</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Nem
kellene ugye? – nyögtem fel, miközben hasra fordulva arcom a
párnába temettem és próbáltam eloszlatni efféle gondolataim.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Persze,
hogy eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne úgy hozzá érni,
hogy jogom van hozzá, mert a barátnője vagyok, milyen lenne érezni
az ajkait vagy egyszerűen tudni, hogy ő is szeret.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Dehogynem! – makacskodott. – Mégis mi lenne az emberekkel, ha
még álmodozni sem szabadna? – kérdezte, noha nem várt választ.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Akkor is... – sóhajtottam feladóan. – Mindegy, lesz, ami lesz!
– döntöttem el végül.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Bölcs szavak – nevetett fel, miközben feltápászkodva az ágyból
összegumizta a haját, s inkább elvonult a fürdőbe, míg én
átöltöztem, majd helyet cserélve ténylegesen elkezdtük a mai
napunkat.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Lassan
kezdtem elfelejteni, hogy milyen is a házi kaja, még ha csak egy
egyszerű rántottáról is legyen szó. Hosszú hetek óta Hope
ennivalója volt az egyetlen, ami nem nyúltáp volt és képes
voltam hányinger nélkül megenni.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Egyél is! – mosolyogta Lucas. – Ideje híznod is!</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Igyekszem – mosolyogtam zavartan. Nem igazán szerettem, mikor az
emberek felemlegették elképesztő súlyveszteségem, elvégre ez
mindig is, még a betegségem előtt is érzékeny téma volt
számomra.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Aztán jól viselkedjetek, lányok – búcsúzott el két óra múlva
Hope is, mikor dolgozni indult, s mi véglegesen egyedül maradtunk
az aprócska, földszintes lakásban.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Mit
csináljunk? – vigyorogta Lana, teljesen felpörgött a tudattól,
hogy mostantól minden napot együtt töltünk, ráadásul ez a tény
nekem is tetszett. Biztos voltam benne, hogy Lana mellett időm sem
lesz szomorkodni vagy unatkozni.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Nézzünk valami filmet! – csaptam össze a kezem. – Olyan rég
filmeztem – sóhajtottam csalódottan, miközben elmosogattam.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Akkor válassz valamit – adta utasításba. – Én addig kerítek
édességet – vigyorogta falánkul, mire csak bólintottam és
elkezdtem kutakodni a laptopban valami jó film után.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Rengeteg
cím teljesen új volt számomra, hiszen ahogy a zene világot úgy a
mostanság megjelent filmeket sem kísértem figyelemmel. Úgy
éreztem magam, mint aki a kőkorszakból lépett elő...</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Még
mindig imádom a jégkorszakot – vigyorogtam, mikor az animációs
mese véget ért, s én kicsit elnosztalgiáztam az előző részeken.
Akkor még nem volt semmi bajom.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- De
Harry nem fog szeretni, ha elkésel – figyelmeztetett. – Ráadásul
engem sem a haverjaim, ha kések – húzta el a száját, s nekünk
több sem kellett. Egymást váltva készülődtünk, miközben
olykor-olykor az órára pillantottunk sminkelés vagy éppen
öltözködés közben.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Idejét
sem tudtam volna elmondani, hogy mikor sminkeltem magam utoljára,
elvégre a kórházban nem tartottam sem szükségesnek, sem oda
illőnek. Hosszú percekig pislogtam és koncentráltam, hogy a
szemceruzától ne kezdjek el könnyezni.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Akkor elindultam – búcsúztam el Lanáról, mire ő csak megölelt
és egy vigyázz magadra felszólításra útnak engedett.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Igazán
felemelő érzés volt az a tíz-tizenöt perc séta London utcáin.
Mélyen magamba szívtam a hideg ősz illatait, s áldottam az eget,
hogy végre nem csak egy parkban ücsörgök órák hosszát.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
A
kávézó szokás szerint teli volt, sokan még kiélvezték, hogy
kiülhetnek a tornácra, de biztos voltam benne, hogy ha Harry
megelőzött akkor nem ki ült, hanem be egy rejtettebb bokszba.
Igazam volt. Csak úgy vettem észre a legfiatalabb bandatagot, hogy
vadul integetett nekem hátulról, ráadásul a beáramló napsugarak
miatt zöld szemei csak még inkább világítottak.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Eltűnődtem;
hogy lehetséges, hogy mind az öt fiúnak ennyire elképesztően
gyönyörű szeme van?</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Helló – mosolyogtam, miközben becsúsztam Harryvel szembe.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Reméltem, hogy tényleg eljössz – fújta ki megnyugodva a
levegőt.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Miért ne jöttem volna? – értetlenkedtem.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Nem
tudom – nevetett fel zavartan. – Talán mert félő, hogy
meglátnak a fotósok, szóval ilyesmi... – magyarázkodott.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Örülnék, ha nem tennék, de most ezért nem ültetlek fel –
nyugtattam meg. – Szóval? Miről is akartál beszélni? –
kérdeztem. Jobbnak láttam, ha egyből a tárgyra térünk.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Rólad és Louisról – ismerte be, látszólag zavarban volt,
elvégre tudta, hogy ez nem az ő ügye, de megtudtam őt érteni. A
legjobb barátjáról volt szó, kötelességének érezte megóvni
őt.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Igen – bólintottam. – Nézd, ahogyan múltkor is próbáltam
elmondani rosszul látod a helyzetet – kezdtem bele. – Nincs
köztünk semmi Louissal – szögeztem le. – Csak egy barát, aki
maga sem tudja, hogy mennyit segít nekem.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Szerintem te látod rosszul a helyzetet – makacskodott, noha pár
percig nem folytathatta, amíg leadta a rendelést, s adott a
pincérnőnek egy autogramot.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Miért is? – kérdeztem rá, miután lerakták elénk a megrendelt
italokat, s jeleztem Harrynek, hogy folytathatja, mert majd megesz a
kíváncsiság véleménye miatt.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Mert Louis mesélt nekem, emellett látom rajta – felelte. – Hidd
el nekem, sokkal jobban kedvel téged, mint amennyire egy barátot
szokás, ráadásul biztos vagyok benne, hogyha megtudja, hogy ezt
elmondtam akkor engem kinyír – próbálta elviccelni a dolgot, de
már késő volt. A szívem hatalmasat dobbant, miközben
hitetlenkedve viszonoztam a göndörke pillantását.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Mondta? – kérdeztem alig hallhatóan.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Igen.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Akkor beszéld le róla, vagyis rólam – mondtam végül, mire
rajta volt a megdöbbenés sora.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Mi?
Miért? – kérdezte. – Miért?!</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Mert nem szabad – feleltem.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Annyit
szórakoztam a gondolattal, annyiszor elképzeltem az utóbbi két
napban, hogy ez megtörténik, s most mégis kétségbe ejtett a
gondolat. Az agyam elkezdett zakatolni, átvette az irányítást a
szívem felett és jobbnak látta megóvni az elkövetkezendőktől
Louist.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- De
miért? – kérdezte. – Ő is pontosan ezt mondta, mikor mondtam
neki, hogy beszéljen veled nyíltan. De nem értem, hogy miért?!</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Mert meg fogok halni – sóhajtottam végül, miközben hosszú
pillanatokra lehunytam a szemem, s vártam Harry válaszát. Mikor az
nem érkezett kénytelen voltam újra kilesni a világra, ahol a fiú
elnyúlt, megdöbbent vonásaival találtam szembe magam, miközben
tekintetében megannyi kérdés csillogott.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Tessék? – kérdezte hitetlenkedve, láttam rajta, hogy bízott
benne, ez csak rossz vicc. Én is hosszú ideig vártam, mikor
megtudtam, de kénytelen voltam rájönni, hogy ez nem az.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Jól
hallottad – mondtam. – Rákos vagyok.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- De
hát teljesen jól nézel ki – makacskodott, mire savanyúan
elmosolyodtam és megráztam a fejem.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Mert egy kiló alapozó van rajtam, a kórházban meg természetes,
hogy nem tűnt fel, mennyire sápadt vagyok – magyaráztam. – És
ti magatok is láttátok, hogy mennyire sovány vagyok, ez nem azért
van, mert vigyázok az alakomra.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- És
megfogsz gyógyulni? – kérdezett rá félve. Mint egy kisgyerek,
aki nem tudja meddig mehet el.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Nem
– mondtam. – Az orvosok szerint pár hetem van hátra – tettem
még hozzá, csakhogy akkor már tisztázzunk mindent.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Annyira sajnálom, Kim!</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Nem
kell! Nehogy sajnálj, Harry! – szóltam rá teljesen komolyan. A
gyomrom felfordult a hangjából csöpögő sajnálattól, ami még a
torkomat is elszorította, s alig kaptam levegőt tőle. – Én
elfogadtam ezt! Louis is tudja, most már te is tudod, de kérlek a
többieknek ne mond el!</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Mért? De persze, nem mondom, ha úgy akarod – felelte készségesen,
még mindig megannyi kérdéssel a szemeiben.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Pontosan ezért, nem akarom, hogy többen sajnáljanak, mint amennyi
szükséges.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Szóval ezért nem akarsz Louistól semmit? Csak ez az akadálya?</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Nem
elég? – kérdeztem vissza, jelezve, hogy igen; beleszerettem a
legjobb barátjába.</div>
Bri.http://www.blogger.com/profile/10240921275671463907noreply@blogger.com5tag:blogger.com,1999:blog-1235166813119530676.post-60123879964613698312012-12-21T02:37:00.001-08:002015-09-06T05:28:28.151-07:00Tizedike.<div style="text-align: center;">
Sziasztok!</div>
<div style="text-align: center;">
Úgy imádlak benneteket! Komolyan! Elképesztő napról napra figyelni a visszajelzéseiteket, s ezért elképesztően hálás vagyok, noha ezt minden alkalommal elmondom, s talán számotokra már eléggé unalmas ez az egész.</div>
<div style="text-align: center;">
Mindenesetre itt a következő fejezet, remélem tetszeni fog.:)</div>
<div style="text-align: right;">
Kellemes olvasást és szerencsésebbeknek téli szünetet! <3</div>
<div style="text-align: right;">
Xoxo.Bri.</div>
<div style="text-align: right;">
<br /></div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
<div style="text-align: right;">
<i>"A búcsúzás fájdalma jelentéktelen a viszontlátás öröméhez képest."</i></div>
<br />
<a name='more'></a><br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEg0FQSoyqYNquHO4wHKw7uxIv6nnBGCzk6-PwHuI0kzJr6qT1fqFKHEZwVWiZHhuOKtqTmRheijUA2ptqNXZ1pNXDhmTeSnPJuzk0TNwwEyQPPaw_S81xciskNrUEObpwjUq6V5IzeZKvg/s1600/tumblr_m785deJgbK1rz1nvyo1_500.gif" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="155" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEg0FQSoyqYNquHO4wHKw7uxIv6nnBGCzk6-PwHuI0kzJr6qT1fqFKHEZwVWiZHhuOKtqTmRheijUA2ptqNXZ1pNXDhmTeSnPJuzk0TNwwEyQPPaw_S81xciskNrUEObpwjUq6V5IzeZKvg/s200/tumblr_m785deJgbK1rz1nvyo1_500.gif" width="200" /></a></div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Furcsa
izgatottság lett úrrá rajtam, mikor kora reggel a megszokottól is
korábban felkeltem, s arra lettem figyelmes, hogy nem minden fehér
és fertőtlenítő szagú. Az orromba makacsul bekúszott az engem
körbevevő színesebbnél színesebb virágok illata. Tekintettem
szinte itta magába a színes árnyalatokat és az élettel teli
növények gyönyörűségét. Pár pillanatra teljesen ki is ment a
fejemből, hogy hol vagyok, miközben némi nehézség árán
feltápászkodtam fekvő helyzetemből és jobban megcsodáltam a
csokrokat.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Jó
reggelt – hallottam meg egy ismerős, vidám hangot magam mellől,
mire gondolataim egyből félre rakták a virágok hadát, hogy
emlékeimbe fogadhassam Louis kedves mosolyát és boldogan csillogó,
kék szemeit.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Louis! – nevettem fel, s gondolkodás nélkül vetettem magam a
nyakába üdvözlésképpen, amit gondolkodás nélkül, felkacagva
viszonzott. Hosszú másodpercekig szorosan ölelt magához, miközben
észrevétlenül beszívtam ismerős, hiányolt illatát és
közelségét.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Nem
gondoltam volna, hogy ennyire örülni fogsz – vallotta be
zavartan, ami kicsit észhez térített, s teljesen zavarba hozott.
Azért mégsem illene ennyire örülnöm neki, elvégre lehet, hogy
csak pulcsijáért jött és semmi több.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Én?
Dehogyis! – hárítottam elviccelve a dolgot. – Mi ez a sok
virág? – kérdeztem újra végig futtatva tekintetem a virágokon.
Mélyet szívtam a finom illatukból, alig bírtam róluk le venni a
szemem, s ha ez sikerült csak azért, hogy Louis pillantását az
enyémbe fúrhassa.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Sokat panaszkodtál, hogy itt minden olyan fehér és ingerszegény,
hát gondoltam teszek ellene valamit – magyarázta. – A lányok
meg általában szeretik a virágokat – érvelt, mire csak
bólintottam és még hatalmasabb mosoly költözött az arcomra.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Köszönöm – nevettem. – Gyönyörűek – tettem még hozzá
teljesen elragadtatva és továbbra is gyönyörködve. Az élénk,
vidám színek felfrissítették az idegeim, csak akkor tűnt fel,
hogy a folytonos fehérség és egyhangúság mennyire tönkre tudja
tenni az ember közérzetét. Ráadásul az illatuk...csodálatos
volt.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Reméltem, hogy tetszik – sóhajtott megnyugodva. – És sajnálom,
hogy nem tudtam jönni, csak a menedzserünk betáblázott
programokkal és nem tudtam szabadulni – magyarázkodott
bűntudatosan. Úgy éreztem a szívem ketté hasad örömömben,
miközben szavait hallgattam és kénytelen voltam elhinni, hogy
tévedtem; ő betartja az ígéretét.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Fel
sem tűnt – legyintettem szórakozottan, mire pár pillanatig
hitetlenkedve bámult rám, s mikor rájött, hogy csak hülyítem
megadóan felnevetett.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Nagyon gonosz vagy – állapította meg. – Máskor kétszer is
meggondolom, hogy bejövök-e – fenyegetőzött, s noha
megijesztett a gondolat, hogy komolyan gondolja, de ettől csak egy
valami jutott eszembe;</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Jöhetsz, nem leszek itt – vigyorogtam. Arcán pár pillanatra
ijedtség tükröződött, majd értetlenség.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Hogy érted? – kérdezett rá végül.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Fölösleges hetekig itt dekkolnom, úgy sem tudnak tenni semmit –
magyaráztam. – Hát anyuékkal kompromisszumot kötöttem, hogy
unokatestvéremékhez költözhetek, mert az még közel van a
kórházhoz, ha esetleg bármi probléma történne.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Akkor ez jó, nem? – kérdezte bizonytalanul.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Igen – nevettem fel. – Nagyon! Hetek óta itt vagyok, alig várom,
hogy kimehessek napokra – magyaráztam. Lelkesedésem aligha
lehetett volna bármivel is lelohasztani, bár kicsit megszeppentem,
mikor anyu megjelent az ajtóban, majd eléggé ledöbbent a rengeteg
virág és a mellettem ücsörgő fiú láttán.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Jó
reggelt – köszönt végül.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Szia, anyu – sóhajtottam zavartan, reméltem, hogy nem akar cikis
helyzetbe hozni. - Ő Louis, Louis ő anyukám, de már párszor
úgyis találkoztatok – mondtam.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Mint szoba társad, nem mint egy barátod – hálásan pillantottam
anyura, mikor hozzá tette, hogy <i>egy</i>, s nem <i>a </i>barátom.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Louis Tomlinson – állt fel azonnal a fiú, miközben jobbját
anyukám felé nyújtotta. Látszólag félt az első, úgy mond
hivatalos találkozástól. Alig bírtam megállni, hogy ne nevessek
görcsös jólneveltségét látva.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Melinda – fogadta el a kezét. – Kérlek, tegeződjünk – tette
még gyorsan hozzá, elvégre allergiás volt rá, ha lemagázzák.
Mindig azt mondta, hogy ő nem olyan öreg, hogy csókolomozzanak
neki és ehhez hasonlók.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Rendben – mosolyodott el Louis kissé megkönnyebbültebben, kérdőn
rám nézve, hogy el-e menjen.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Maradj csak – felelt végül anyu helyettem, majd visszanoszogatva
a fiút eredeti helyére immár nekem szentelte a figyelmét. –
Akkor biztos Lanáékhoz akarsz menni? – kérdezte.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Ha
nem zavarom őket akkor igen – feleltem magabiztosan.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Lana majd kiugrott a bőréből, mikor megkérdeztem tőlük –
nevetett fel. – Ráadásul Lucas is alig várja, hogy ott legyél –
tette még hozzá.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Király! – szaladt ki a számon, mire Louis azonnal felnevetett.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Segítsek valamiben? – kérdezte kedvesen felnézve anyura, aki
csak mosolyogva megrázta a fejét és inkább oda adta a hozzá
tartozó pulcsit.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Oh,
köszönöm – mondta meglepetten Louis, látszólag teljesen kiment
fejéből a nemrégiben nekem kölcsönadott pulcsi.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Én
köszönöm – mosolyogtam.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Én
inkább nem is zavarok – szólalt meg anyu pár másodperc múlva,
miközben tekintete ide-oda járt köztem és a fiú között. Csak
ne kombináljon... – Lucas majd négy körül jön érted, majd
hívlak, apu pedig a munkából meglátogat Lanáéknál –
magyarázta.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Rendben – bólintottam, majd elbúcsúzva anyutól újra kettesben
maradtam Louissal.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Aranyos anyukád van – mosolyogta Louis pár perc múltán.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Csak azért, mert szimpatikus vagy neki, máskülönben már hajad
tépve rohannál ki az épületből – magyaráztam, mire halkan
felnevetett, s látszólag alig akarta elhinni szavaim. Pedig igaz
volt, nem egy olyan ismerősöm volt, akik anyuval való találkozásuk
után jobbnak látták, ha nem erősödik a kapcsolatunk.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Akkor szerencsém van – állapította meg elégedetten, s én
megnyugodva bólintottam. Sem ő, sem anyu nem tudta elképzelni,
hogy ez számomra mekkora megnyugvás.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Amúgy... – kezdtem bele, mikor hirtelen eszembe jutott a tegnapi előtti jelenet; – A többiek tudják, hogy én... – inkább félbe
hagytam a mondatot, még mindig fura volt valahányszor ki kellett
mondanom, hogy meghalok vagy bármi ilyesmi. Teljesen lényegtelen
volt, a fiú így is értette, hogy mire célzok.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
- Nem
mondtam el nekik – rázta meg a fejét. – Ez a te dolgod, ha te
úgy látod akkor elmondod nekik, nekem nincs jogom efelett dönteni.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Köszönöm – mosolyodtam el, elvégre ez sok mindent
megmagyarázott. Például Harryt. Határozottan olyan érzésem
volt, hogy a minap rám és Louisra utalt, természetesen nem tenné,
ha tudná, hogy én elég hadilábon állok a hosszúnak mondható
jövővel.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Nincs mit megköszönnöd – rázta meg a fejét halványan
mosolyogva.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Elképesztőnek
tűnt, hogy a tegnap egész nap mellkasomban tátongó űr
hirtelenjében megtelt Louis közelségével, s mintha meg sem
történt volna, hogy több, mint huszonnégy órát ki kellett
bírnom nélküle. Pedig aztán semmi jogom nem lett volna olyat
várni tőle, hogy ne hagyjon el, hiszen nem volt köztünk semmi.
Talán mások számára még barátságnak is alig lehetett volna
mondani ezt az abszurd köteléket, noha számomra, s ezek szerint
talán Louis számára is nagyon fontos volt.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Feltöltődtem
élettel, miközben hallgattam a mesélését a tegnapi napjáról,
hogy segített elpakolni mindenem, s egészen négyig várt velem
nagybácsikámra, akinek végül engedelmesen bemutatkozott, majd
ígéretét téve nekem, hogy még keresni fog elbúcsúzott tőlem
és elment.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
Azt a
bugyuta, ábrándos vigyort le sem lehetett volna törölni az
arcomról, mintha oda ragasztották volna hosszú órákra.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Louis a barátod? – kérdezte bácsikám, mikor kénytelen volt
megállni egy pirosnál.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Csak egy barátom – javítottam ki. – A kórházban ismertem meg
kicsivel több, mint egy hete.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Biztos vagy ebben? – kérdezte.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Mármint miben? – néztem fel szőke, néhol már őszülő hajára,
barna szemeire és vékonyan metszett ajkaira.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Abban, hogy csak egy barát – hangsúlyozta ki az egy szócskát.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Igen – feleltem egyértelműen. Nem értettem, hogy Lucas most
miért gondol többet, mint ami van, elvégre tényleg semmilyen
félreérthető helyzetbe nem kerültem a fiúval abban a pár
percben, amíg találkoztak, s amíg elbúcsúztunk. A barátok is
megpuszilják vagy éppen megölelik egymást..Ugye?! - De miért? –
makacskodtam a magyarázatért.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Mert úgy néz rád, mint én Hopera – sóhajtotta végül
feladóan. Tudtam, hogy bácsikám mennyire menthetetlenül szerelmes
a feleségébe, hiszen Hope meg is érdemelte kedves viselkedésével
és egzotikus szépségével. Láttam már Lucas bácsit elbambulni,
miközben feleségében gyönyörködött egy családi vacsorán vagy
bármely máskor, mikor ott voltam nálunk.</div>
<div align="JUSTIFY" style="margin-bottom: 0cm;">
-
Butaság – mondtam végül, mire Lucas egyetértően bólintott, s
ajkai szegletében megbúvó mosolyból tudtam, hogy tőlem nem is
várt más választ, csak a hitetlenkedést. Mindenesetre sikerült
ügyesen elültetnie a bogarat a fülemben olyannyira, hogy ezekből
a gondolatokból még Lana sem volt képes kirángatni a nap további
részében.</div>
Bri.http://www.blogger.com/profile/10240921275671463907noreply@blogger.com4