Elseje.

"Néha az ember kinyit egy kaput, vagy egy kórházi szoba ajtaját, egy hálószobaajtót, és ott találja az Igazit."

Ha valaha megkérdezték volna, hogy mennyi időm van hátra gondolkodás nélkül azt feleltem volna, hogy nem érdekel. Ráüvöltöttem volna az illetőre, hogy még csak ne is utaljon arra, mennyi évem, rosszabbik esetben napom van hátra ebből a zavaros, érthetetlen világból, amibe belecsöppentem, s amiért hónapok óta küzdöttem csak azért, hogy a családomat boldognak lássam ezekben a nehéz időkben is. Noha sorsom egyértelmű volt az a bugyuta remény újra és újra szüleim szívébe fészkelte magát, átitatta magát a csontjaikba, miközben a képembe nevetett és kényszerített, hogy tűrjek. Mi mást tehettem volna? Nem mondhattam azt az arcukba, hogy vége, feladom, mert úgysincs más választásom. Nem lehettem velük ilyen kegyetlen.

De ahogyan annyi minden az sem az én döntésem alatt zajlott, hogy megtudjam-e az igazságot vagy sem. Nem tehettem ellene semmit, nem foghattam be a fülem a szavak ellen, hiszen nem voltam magamnál, ők pedig nem tudhatták, hogy minden szavukat értettem és a lelkem legmélyéig ivódtak a tények, az életem.

Pár hét, jobbik esetben néhány hónap. Ezt mondta. Tisztán feltudtam idézni az orvos mély, részvéttel teli hangját, mikor hosszas hallgatás után válaszolt szüleim remegő kérdésére. Ennyi volt hátra abból az életből, amit egészen idáig kitapostam magamnak, amit nem sokára ha akartam, ha nem, de el kellett hagynom.

Félre értés ne essék, sosem féltem a haláltól, az élet részének tartottam, csupán dühített a gondolat, hogy ilyen hamar, nem is, inkább az, hogy így jön elértem. Nem akartam itt meghalni, nem akartam átszenvedni az utolsó pár hetem. Élni akartam! Kipróbálni mindent, amit eddig nem mertem, megélni olyan dolgokat, amiket későbbre szántam. Úgy megélni minden pillanatot, mintha az utolsó lenne, elvégre nem tudhattam, hogy melyik lesz valóban az utolsó. Sose hunyhattam úgy le a szemem, hogy ne fordult volna meg a fejemben a gondolat, miszerint többé nem kelek fel.

Az ősz utolsó hónapja köszöntött be, miközben fáradtan forgolódtam a kemény ágyban és bámultam ki a város fényeire. A fekete ég titokzatosan emelkedett a házak felé, az épületek hosszan magasodtak a kórház körül, s az éjszaka csendjét csak a kintről beszűrődő zajok zavarták meg, de azok is inkább megnyugtattak. A fehér falak között az egyetlen egy dolog, ami biztonságot adott afelől, hogy élek az a külvilág volt. Az autók motorja, az emberek zaja, madarak csicsergése és minden, amire még vágytam.

Tekintetem pár pillanatra még a plafonra siklott, majd rávettem magam, hogy végre elaludjak és elűzzem kavargó gondolataimat magamtól. Túl sok időm volt tűnődni mindenen és nem akartam ezt. Nem akartam gondolkodni, mert annak mindig csak egy vége volt. A vége. A végem.

Reggel halk beszélgetésre ébredtem, az orvosom magyarázott valakinek valamit, ami furcsa volt, mert napok óta egyedül feküdtem a szobában, s a vele társalgó fiú hang meglehetősen ismeretlen volt számomra.

- És meddig kell bent maradnom? – kérdezte a fiú.

- Remélhetőleg csak egy hétig – felelte az orvos, majd még pár szót váltva az ismeretlennel elbúcsúzott tőle, majd elhagyta a szobát. Hosszú pillanatokig még az oldalamon feküdve vártam, míg azon tűnődtem, hogy mit is kellene tennem, de aztán rájöttem; kit érdekel? Így hát némi nehézségek árán a hátamra fordultam, majd pár lapos pislogás után igyekeztem megszokni az ablakból beszűrődő fényeket. Még az ősz ellenére is képes volt a nap hét ágra sütni, amit természetesen egyáltalán nem bántam. Volt olyan, hogy órákon át csak behunyt szemmel élveztem a sugarak langyos melegét.

- Jó reggelt – mondta végül a fiú, mire tekintetem kíváncsian felé villant, egyenesen bele szürkének tűnő szemeibe. Haja szántszándékkal kócosan meredezett minden fele, miközben az ágy támlájának dőlve ücsörgött egy elnyúlt Coca-Cola feliratos pólóban.

- Neked is – biccentettem kissé bizalmatlanul. Hosszú ittlétem alatt két szobatársam volt, s csak akkor elegyedtünk beszélgetésbe egymással, ha szükséges volt. Nem volt megszokott számomra a barátságos mosoly, ami a fiú ajkain díszelgett, miközben engem figyelt.

- Louis Tomlinson vagyok – mutatkozott be, mikor látta, hogy elnyílt ajkaim ellenére sem fogok megszólalni.

- Kimberly Black – feleltem kissé krákogósan, igyekezve tompítani reggeli hangom rekedtségét.

- Mióta vagy bent? – kérdezte, s én is újra és újra megdöbbentem. Nem értettem, hogy miért akar velem beszélgetni, nem értettem, hogy miért vigyorog, mint a vadalma, s azt sem, hogy mit keres itt, elvégre látszólag makk egészséges volt. Érezve a fiúból áradó kedvességet reméltem is, hogy egészséges.

- Egy éve ki-be járkálok – válaszoltam tömören, amiből talán megértette, hogy nem szórakozásból nyomom az ágyat már napok óta újra. – És te? Emlékeim szerint, mikor elaludtam még nem voltál itt – próbáltam én is beszélgetésbe elegyedni vele, noha fogalmam sem volt róla, hogy miért. Sosem voltam az a kimondott társasági lény, főleg nem az utóbbi hónapokban.

- Reggel jöttem be trombózissal – magyarázta, miközben elhúzta a száját. – Valahogy sejtettem, hogy nem hiába vacakol a lábam már egy hete.

- És az mit jelent? – kérdeztem bizonytalanul. Bármennyire is voltam többet kórházban, mint otthon orvosira még nem készültem, így reméltem, hogy a fiú kisegít.

- Vérrög, a vádlimban nagyon megalvadt a vér, ezért nem tud rendesen áramlani – magyarázta segítőkészen, mire csak bólintottam.

Hosszú percekre néma csend ereszkedett közénk, miközben ő a telefonjával babrált, de egyáltalán nem volt ez rossznak mondható. Nem az a fajta kínos csend volt, amit bárki is megakart volna törni, inkább megnyugtatta az ember lelkét egy bizonyos fokig, míg azon tűnődtem, hogy én merre kevertem el a saját mobilom.

Hát persze, a párna alatt! Ahogy sejtettem már jött két SMS-em, pedig az óra alig mutatott délelőtt tíz órát.

- Oké, ne haragudj, hogy megkérdezem, de tényleg nem vagyok ismerős neked? – kérdezte végül a fiú, s nem tudtam eldönteni, hogy kiakadt-e vagy a hosszan beállt csönd után hangzik-e furán a hangja.

Értetlenül újra rá pillantottam kócos hajára, lelkesen csillogó szemeibe, vékonyan metszett, mosolygós ajkaira, de egyáltalán nem jött rám azaz érzés, hogy már láttam őt valahol. Hol kellett volna találkoznom vele?

- Kellene? – kérdeztem rá végül.

- One Direction – mondta, ami persze számomra egyáltalán nem magyarázott meg semmit. Csak még jobban összezavart. – Ez egy itthoni fiú banda, én vagyok az egyik énekese még négy barátommal együtt – magyarázta. – Tényleg nem hallottál még rólunk? – Mintha bántotta volna büszkeségét, amitől pár pillanatra megijedtem. Ugye nem egy öntelt, popsztárocskával hozott össze a sors?!

- Lehet, hogy hallottam már a zenéteket, de így név szerint nem... – magyaráztam zavartan. – Az utóbbi időben nem követem figyelemmel a sztárok világát – tettem még hozzá, mire megértően bólogatott, s ezzel biztossá vált számomra, hogy ez őt cseppet sem bántja.

A nap további részében nem igazán beszélgettünk, ugyanis ő is teljesen el volt foglalva az őt meglátogató barátaival, s egyben bandatársaival, míg engem ápolónők rángattak és nővérem igyekezett kicsit kicsalogatni a falak közül, hogy szívjak némi friss levegőt.

- Nem is mondtad, hogy szobatársad lett – mondta, mikor a kórház előtti parkban leültünk az egyik padra, hogy onnan figyeljük a világot. A kezem kicsit reszketegen a kabátom zsebébe gyűrtem, miközben fejem a nyakam köré tekert sálba bújtattam.

- Reggel jött – vontam vállat. – Különben sem tartom ezt olyan nagy hírnek – tettem még hozzá.

- Nem bunkó? – kérdezte egyből, mire halkan felnevettem és megráztam a fejem.

Nővérem mindig is ilyen volt, egyből ugrott, ha csak az a sejtése is támadt, hogy engem bántanak. Képes lett volna bárki szemét kikaparni, amiért ugyan hálás voltam, de néha sok galibát okozott Anne hevessége. Ráadásul az utóbbi egy évben ez még inkább csak fokozódott, mintha csak azt próbálta volna magának bizonyítani, hogy ő igen is mindentől megtud óvni.