Negyedike.

"Ha elmegyek is, veled maradok; erre csupán a szeretet képes."

Igazán szerencsésnek tarthattam magam abban a tekintetben, hogy a betegségem nem amortizált le teljesen, sőt, a vérzékenységen, a néha rám törő csontfájáson és súlyveszteségen kívül teljesen jól éreztem magam, egyszerűen nem hagytam, hogy ne érezzem jól magam még a legborongósabb, egyedül töltött időkben sem. Kevés volt az időm bizonyos tekintetben, például abban, hogy szomorú legyek-e vagy boldog.

Viszont a hirtelen súlyveszteségem és étvágytalanságom alaposan földbe döngölte az amúgy is alacsonyan magasodó önbizalmam. Minden ruhám lógott rajtam, s bármennyire is tört rám néha az éhség, ha egy falatot is ennem kellett volna biztosan a mosdóba végeztem volna a wc felett görnyedve.

Másnap reggel valamiért nem lepődtem meg, hogy a srácok bosszújára ébredtem a tegnapi malőröm miatt, legalábbis visszagondolva igazán nem kellett volna azon ledöbbennem, hogy Harry mindenféle bűntudat nélkül rajzolt nekem bajuszt habból nyolc óra tájában.

- Harry! – mormoltam nyűgösen, mikor résnyire nyílt szemhéjam alól kilesve feltűnt a fiú göndör haja, zöld szemei és gödröcskés mosolya. – Mi a...? – kérdeztem volna, miközben makacsul próbáltam magamtól távol tartani a fiút és az arcomhoz nyúlva megérezhettem, hogy mi is csikiz már percek óta. – Te bolond! – akadtam ki, mikor megéreztem ajkaimon a hab édeskés ízét.

- Pedig majdnem sikerült télapót varázsolnom belőled – sóhajtotta panaszosan, elégedetlenül, mert félbeszakítottam szórakozását.

- Ú,ú,ú! – kezdett el jelentkezni Niall. – Én még el sem mondtam a kívánság listámat! – újságolta.

- Tudjuk, tudjuk – legyintette le Zayn. – Egy extra, extra családi pizza, de mi van velem?!

- El ne kezd a tükörszobád! – szólt rá fenyegetően Liam, s pár pillanatra teljesen kiment a fejemből, hogy valószínű ijesztgetni lehetne kora reggeli kinézetemmel.

- Szenet kaptok! – döntöttem el végül, miközben letöröltem, vagyis inkább nyaltam arcomról a habot, míg végül Harry engesztelésképpen az orrom alá nem dugott egy szalvétát.

- Köszönöm – motyogtam.

- És velem mi van? Én ellenkezni se tudtam volna – panaszolta Louis utalva arra, hogy fel sem kelhet az ágyból, hogy a védelmemre keljen.

- Nem tudom, hogy kinek az ötlete volt ez az egész – horkantott Harry, mire szúrós pillantást lövelltem Louis felé, aki inkább fülét-farkát behúzva hallgatott.

- Köszönöm skacok – sóhajtottam elégedetlenül, miközben feltápászkodva az ágyról inkább megindultam a mosdóba.

- Készülj fel, hogy ma nem úszod meg a reggelit! – szólt még utánam Louis, mire reflexszerűen megráztam a fejem. – Ne csináld már, Kim! – vette nyafogósra a formát. – Mióta itt vagyok talán ha...kétszer láttalak enni!

- Mert nem kell – érveltem.

- Olyan nincs! – hitetlenkedett Niall. – Úgy sem menekülsz – szólt rám a fiú ellentmondást nem tűrően, s emiatt kétszer is megfordult a fejemben, hogy egyáltalán vissza menjek-e hozzájuk a délelőtt folyamán. De nem flangálhatok egész délelőtt a kórház folyosóin, főleg mert nem tudom, hogy a papám, mikor akar jönni.

- Végre! Féltem, hogy elszöksz – sóhajtott fel megkönnyebbülten Louis, s már próbált is felém nyújtani egy hamburgert, de tüntetőleg csak megráztam a fejem. – Na! – nyafogta.

- Louis, nem, köszönöm, de nem! – ellenkeztem továbbra is, még csak a gondolattól is felfordult a gyomrom, hogy ilyet egyek, pedig egykor gondolkodás nélkül tömtem magamba az egészségtelenebbnél egészségtelenebb kajákat. Talán akkor kellett volna megismernem Niallt...

- Akkor b terv – makacskodott Liam, s immár egy műanyag salátás tálat próbáltak rám tukmálni.

- Tényleg enned kell Kim, különben fölöslegesen szeded a gyógyszereket – szólt rám az éppen betoppanó ápolónő, miközben lerakta mellém egy műanyag pohárban a gyógyszereimet, s addig szuggerált, míg vonakodva de elfogadtam egy köszönömmel a salátát.

- Végre! – sóhajtottak fel mind az öten túldramatizálva a dolgot, miközben törökülésbe húzva magam igyekeztem lenyomni torkomon a salátaleveleket és egyéb finomságokat. Soha életemben nem ettem meg az ilyeneket, csak ha nagyon muszáj volt, most mégis jólesett a sok zöldség és öntet.

- Nyúltáp – rázta meg a fejét Niall hitetlenkedve, hogy mégis miként tudok én ilyent megenni. Én sem értettem, de az utóbbi időben meg sem lepődtem magamon. Olyanokat szerettem, amiket soha, s olyanoktól lett hányingerem, amiket régebben egész nap ettem volna.

Szavait hallva csak felnevettem, majd kidobva a műanyagtálat letuszkoltam a gyógyszereket is. Louis a vérképének eredményeit várta, mikor a fiúk elmentek megígérve neki, hogy délután visszajönnek, s elvitték az ápolók a szobatársamat is.

Olyan kettő óra lehetett, mikor az ajtó halkan kinyitódott és nagypapám mosolygós ábrázata köszönt vissza rám, mikor belépett a fehér szobába és pár lépéssel átszelve a köztünk lévő távolságot szorosan megölelt, megpuszilgatott, majd magához húzva egy széket leült, s egy pillanatra se eresztette el a kezem.

- Hogy vagy, csillagom? – kérdezte. Éreztem rajta, egyszerűen áradt belőle, hogy valami nincs rendben, de ezt bőszen, makacsul próbálta takarni előlem. Ráhagytam, de egyáltalán nem tetszett. Ő volt az egyetlen, aki képes volt úgy jönni és távozni, hogy nem hagyott maga után olyan érzést, hogy már meghaltam. Ő képes volt elfeledtetni velem a tényeket.

- Remekül – feleltem. – Otthon mi a helyzet? Nagymama? – érdeklődtem. Furcsálltam, hogy ő most nem jött, hiszen a hét elején, még azt mondta, mindketten jönnek.

- Majd legközelebb jön – felelte. – Minden rendben, tudod, csak a szokásos... Benék most nálunk vannak, nem győz sütni, főzni – magyarázta. Ben és a húga, Amy a legfiatalabb unokatestvéreim voltak.

- Érthető – mosolyodtam el felidézve magamban a két kisgyerek kerekded arcocskáját, egyforma zöld szemeiket és teljesen különböző személyiségüket.

- Zajlik az élet, majd hozzád is beakarnak jönni – készített fel.

- Alig várom! – Bent és Amyt talán két éve, hogy nem láttam. Ideje volt már, hogy találkozhassak velük, amíg megtehetem.

- Az orvosok mit mondanak? – tért komolyabb témára nagypapa, miközben tekintete a nyitódó ajtóra villant, ahol épp Louist tolta be Liam és Harry egy kerekesszékben.

- Jó napot – köszöntek illedelmesen nagypapámnak, aki csak egy kedves mosollyal viszonozta a gesztust, majd figyelme újra rám terelődött, míg a fiúk is halk beszélgetésbe kezdtek egymás között.

- Nem tudok többet, mint anyuék – feleltem őszintén. – Szedem a gyógyszereket, de szerintem teljesen fölöslegesen...

- Sose add fel! – makacskodott nagypapám, miközben jobban megszorította a kezem biztatásképp.

- Persze – bólintottam, noha mindketten tudtuk, hogy ezzel jelen helyzetben semmit sem érünk el. – Valami baj van? – kérdeztem kissé összevont szemöldökkel, mikor nem bírtam magammal, s elegem lett barna szemeiből szűrődő hezitálásból és aggodalomból. Nem szokott ilyen lenni.

- El kell utaznom fél évre – sóhajtotta végül. Abban a pillanatban a falat kémlelő tekintete könnybe lábadt, keze még inkább az enyémet szorította, miközben ajkai széle megremegtek.

- Tessék? – kérdeztem hitetlenkedve, noha teljesen tisztában voltam a magyarázattal. Nagypapa világéletében sofőr volt, így volt, hogy hosszú hónapokra el kellett utaznia. De miért pont most?

- Annyira sajnálom, kis csillagom – simított végig szabad kezével az arcomon, mikor hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a bánat. – Ha nem lenne muszáj tudod jól, hogy nem mennék... – kezdett el mentegetőzni, de egy esetlen mozdulattal leintettem és megráztam a fejem jelezve, hogy teljesen fölösleges szabadkoznia. Nincs bennem harag, sem vád felé.

- Akkor...mikor látlak újra? – kérdeztem, bár teljesen tisztában voltam a válasszal. Egyszerűen csak erősítés kellett, ami nagypapám arcát látva felért számára egy kegyelemdöféssel.

- Te bármikor, amikor csak akarsz – felelte végül el-el akadó hanggal, arcán végig futó könnyekkel.

A mellkasom lassan kezdett el bomlani, égetni és szúrni. Csak figyeltem nagypapám meggyötört vonásait, ahogy kénytelen belenyugodni a ténybe; mire haza jön valószínű én már nem leszek. Soha többé nem láthatom őt, nem hallhatom öblös nevetését, mély, kellemes hangját és történeteit, amiket órákon át képes volt mesélni.

- Annyira sajnálom – leheltem végül, hiszen összeszoruló torkom miatt aligha tudtam volna hangosabban megszólalni. – Én nem akartam ezt, én nem akarom feladni... – mentegetőztem, s talán egy év alatt most először hagytam, hogy a könnyeim maguk alá gyűrjenek más szeme láttára is.

- Soha, semmit ne sajnálj! – szögezte le magabiztosan. – Te ne, mert neked nincs mit sajnálnod, erről senki sem tehet... – nyugtatott meg, noha ez jelenhelyzetben édeskevésnek tűnt.

- Majd hívsz? – kérdeztem.

- Minden nap, minden órában – ígérte halványan, még mindig remegő ajkakkal elmosolyodva.

- Mikor kell indulnod? – szipogtam. Nem akartam ezzel elrontani az utolsó találkozásunkat, nem akartam, hogy így emlékezzen rám.

- Fél ötkor – pillantott pár másodpercre az órára. Még volt negyed óránk.

- Nagyon vigyázz magadra, rendben? – kértem. – És merre kell menned? – érdeklődtem.

- Olaszország, Franciaország.. – mondta. – Össze-vissza fogok ingázni egy darabig.

- Olaszország – mosolyodtam el nosztalgikusan. – Emlékszel? Megígérted, hogy egyszer elviszel oda! – róttam fel neki viccelődve pár éves ígéretét.

- Hogy felejthetném el? – nevetett fel mindenféle boldogság vagy vidámság nélkül. – Addig sírtál, amíg meg nem ígértem.

- Az részletkérdés – legyintettem halványan mosolyogva, miközben felrémlett előttem a jelenet. Hiába, semmi sem volt, amit ne tudtam volna elérni a papánál egy kis sírással. – Úgy is elmegyünk – érveltem, de csak értetlen tekintetét kaptam válaszul. – Mindig veled, veletek leszek – öleltem magamhoz, hogy fülébe tudjam súgni a szavakat, amik végül minden gátat átszakítottak.

Nagypapám, a mindig mosolygós, mókamester férfi most megtörten, némán zokogva ölelt magához mintha soha többé nem akarna elengedni, s én ezt mind viszonoztam. Úgy kapaszkodtam karjaiba mintha csak az életem lenne, miközben arcom a nyakába temettem és hagytam, hogy úrrá legyen rajtam a kétségbeesés. Hogy én is elsirassam saját magam és mindenem, amim valaha megadatott.

- Nagyon fogsz hiányozni, csillagom – súgta, s belőlem újra kiszakadt a kétségbeesett sírás, a néma könyörgés, hogy hadd maradjak életben. Talán most először tört rám teljes erejéből és valóságában a gondolat, miszerint nem akarok meghalni.

- Te is! – motyogtam, majd erőt véve begörcsölt tagjaimon leszálltam nagypapámról, hogy útnak indulhasson. – De papa, kérlek ne felejts el – kértem. Tudtam, hogy most beszélek vele utoljára teljesen komolyan, s most egyetlen egy szót sem találtam szentimentálisnak, amik elhagyták az ajkaim.

- Ne bolondozz – kérte, de én csak megráztam a fejem jelezve, hogy teljesen komolyan beszélek.

- De ne is így emlékezz rám! – folytattam. – Ne erre az összeszakadt csontkollekcióra, amivé váltam, hanem aki régen voltam, tudod...akit elvittél vidámparkba, hagytad vezetni és akinek folyton történeteket meséltél, kérlek emlékezz rá, mert én már kezdtem elfelejteni! – könyörögtem.

- Én most is őt látom – simított végig az arcomon, miközben nagy nehezen felkelt és fájdalmas szívvel ugyan, de megpuszilva a homlokom végül magamra hagyott. – Szeretlek, kis csillagom!

- Én is – szipogtam, majd addig integetve, amíg be nem csukódott az ajtó szépen lassan álomba sírtam magam. Csak akkor tűnt fel, hogy Louisék már valószínű hosszú ideje elhagyták a szobát, mikor az oldalamra fordulva csak az üres ágyat pillanthattam meg könnyeim homályos fátylán keresztül.