Harmadika.

Hellóka!

Ismét csak köszönni tudom a visszajelzéseket és a lájkokat. Tényleg elképesztően örülök, hogy ennyi olvasója akadt a történetemnek.:)

Xoxo.Bri.

"Nem az lesz a sztár, aki híres, és tele van vele a sajtó, hanem aki tud támaszt és vigaszt nyújtani akkor, amikor nehéz perceik vannak azoknak, akik bíznak benne. Akinek a zenéjében találnak lélekhez szólót."

Az emberek mind türelmetlenek, előttük áll egy egész élet, hosszú évtizednyi idő, s mégis azt mondják, hogy nincs idejük erre meg arra. Elfoglaltak, be vannak havazva, tele van a naptárjuk és észre sem veszik, hogy mennyi mindenre tudnának időt szakítani, ha akarnának, ha valóban fontosnak tartanák az életet, s nem csak a karrierjüket, a pénzkeresést és azt, amit megszokásból, rutinból végeznek.

Én megtanultam, s azzal is teljesen tisztában voltam, hogy rengeteg időm van, noha ezzel a másik énem vitatkozott volna. Talán órákig eltudtam volna erről civakodni magamban, csakhogy nem akartam ezzel időt pazarolni. Bármennyire is tartottam most már végtelennek az időm az örökké mégiscsak véges volt, s pontosan ezért tudtam meg értékelni minden percet és pillanatot. Volt időm észrevenni az apróságokat, például, hogy Louis és a barátai folyton a hajukba túrtak igazításképp, hogy az orvosom minden szerdán inget viselt, hogy az idő egyre hidegebbé vált, s én még a nem létező súlyomból is képes voltam még fogyni. Néha komolyan féltem tőle, hogy végül nem vesz észre a gravitáció és elrepülök. Na nem mintha ellenkeztem volna, úgyis mindig szerettem volna repülni, átrepülni a világot, ide-oda utazni. De ez volt az én időm hátulütője. Végtelennek tűnt, ha a pillanatoknak éltem, de nem elég ahhoz, hogy megtegyem azokat, amiket mindig is megakartam. Például sosem láttam este Londont az óriáskerékről, elakartam menni Olaszországba is és egy horrorfilmet is megakartam volna nézni, mert mindig féltem tőlük, így ez kimaradt a programjaimból. De ezekre már nem volt időm, sem lehetőségem. Nem volt más választásom, csak a pillanatoknak éltem, amik néha többet rejtettek, mint amiket észrevettem hosszú éveim során.

- Mikor kelhetsz fel? – kérdeztem kora reggel Louist, mikor újdonságképp a napsugarak már a hajnali órákban képesek voltak kirángatni álmaimból. Félszemmel a fiú álmos ábrázatát figyeltem, miközben tekintetem időről-időre a narancssárgába borult várost kémleltem. Gyönyörű volt, pedig igazán nem láttam belőle sokat.

Mint mikor az ember otthon felkel, kiül a konyhába vagy a tornácra egy bögre reggeli kakaóval vagy kávéval, s miközben azt lassan elkortyolgatja figyeli és élvezi a nap első sugarait, miközben a lelke feltöltődik élettel és reménnyel. Mélyen magamba szívtam az érzést, hogy elraktározzam azt örök időkre.

- Jövőhét kedden, ha jó lesz a vérképem elvileg már lábra állhatok – mondta. – Hogyhogy már fenn vagy? – kérdezte. – Kezdtem megszokni, hogy délig csak a szuszogásodat hallgathatom – mosolyodott el, mire akaratlanul is felnevettem.

- Nem tudom – vontam vállat. – Mutass egy dalt magatoktól – kértem hirtelen, mire pár pillanatra meglepődött hevességemtől, de elő véve a telefonját pötyögni kezdett rajta. Már igazán érdekelt, hogy ez az öt fiú mégis milyen zenét volt képes összeállítani.

- Your hand fits in mine like it's made just for me but bear this in mind it was mean to be – A lágy, lassú dallamok óvatosan simítottak végig az ember érzékein, a sokat mondó dalszöveg megmelengette a hallgató szívét, hosszú percekig képes volt eltemetni az ember mindennapi gondjait. Másra sem tudtam gondolni csak a dalra, amibe végül Louis is bekapcsolódott a saját részénél. Mikor meghallottam élőben a hangját tekintetem azonnal zöldeskék szemeibe vándorolt, amik kíváncsian lesték minden reakciómat a dalt illetően. – ...and all your little things – ahogyan a telefon, úgy Louis hangja is elnémult, s más sem maradt csak a fülemben ragadt andalító ritmus.

- Ez gyönyörű – motyogtam végül, mire boldogan elvigyorodott.

- Köszönjük – mondta.

- Van még? – kérdeztem zavartan, elvégre nem tudtam, hogy mennyire van ahhoz kedve, hogy még itt a saját zenéjükkel zaklassák. – Persze, ha nem akarod... – kezdtem el mentegetőzni, de csak lelegyintett és sorban mutatta meg a dalaikat, amik mind egytől egyig elbűvöltek.

- Hú, a végén még rajongót csinálok belőled – vigyorogta fölényesen, elégedetten a fiú, mire újra felnevetettem és egyetértően bólintottam.

- És a végén, mikor a barátaid jönnek elkezdek sikítozni örömömben, mint egy őrült – ragoztam tovább elképzelését, mire szemei szórakozottan felcsillantak, s egyből tudtam, hogy tervel valamit.

- Megcsinálod? – kérdezte reménykedve.

- A sikoltozást? – értetlenkedtem.

- Igen! – vigyorogta. – Új háttérkép kell a telefonomra – érvelt, mire pár másodpercnyi gondolkodás után belementem a dologba Louis hatalmas örömére.

Nem kellett sokat várni az emlegetett szamarakra. Már a folyosó végén hallani lehetett Niall hangját, mire a fiúval cinkosan összenéztünk, miközben felültem és vártam, hogy az ajtó nyitódjon. Torkomat halk, azért visszafogott sikítás hagyta el, miközben a bandájuk nevét kántáltam és figyeltem, ahogy az ajtóban mind a négyen lefagynak és megszeppenve, ijedten bámulnak rám, míg Louis lefényképezte őket és kitört belőle a nevetés. Mikor meghallottam jóízű kacaját idejét láttam befejezni rajongásomnak, s hagytam, hogy a nevetés belőlem is kitörjön a könnyeimmel együtt. Az oldalam már szinte fájt a röhögéstől, mikor Louis odaadta mobilját, hogy megnézhessem a képeket.

- Ez igazán csúnya dolog volt tőletek! – mormolta elégedetlenül, azért ajkai szélében halvány mosollyal Niall.

- Szerintem oltári vicces – nevettem tovább, mikor észre vettem a kép szélén saját magam is, miközben összevissza legyezve a kezeimmel játszottam el az őrült rajongót.

- Én a mellvillantós rajongók után nem ijedtem meg, csak furcsa volt, mert tegnap semmi jelét nem mutattad, hogy egyáltalán felismernél minket – magyarázta Zayn mosolyogva.

- Azért olyan mélyre már nem süllyedek – nevettem. – Mell villantós? – értetlenkedtem.

- Mikor beülünk a kocsiba és néhány rajongónk felhúzza a pólóját és mást sem látunk csak a...melleiket – magyarázta Harry kissé zavartan, látszólag még ő maga sem tudta eldönteni, hogy sírjon vagy nevessen ezen.

- Te szent isten – hitetlenkedtem, szinte láttam magam előtt a jelenetet, amit sürgősen igyekeztem kirázni a fejemből.

- Vagy mikor idősebb hölgyek jönnek oda hozzánk egy telefonszámmal és sokat mondó pillantással – folytatta a bizarr kalandjaikat Niall, s képtelen voltam nem elnevetni magam néhány történetükön bármennyire is volt az megbotránkoztató vagy hihetetlen.

Délután a szüleim újra meglátogattak, aminek természetesen nagyon örültem, de egyben zavart is, mert kirángattak a fiúkkal való beszélgetésemből, abból az öntudatlan állapotból, aminek hála elfeledkeztem a saját életemről.

- Hogy aludtál? – kérdezte anyu kedvesen, félresöpörve egy tincset az arcomból. Mindig ezt csinálta valahányszor ideges volt vagy aggódott értem, az utóbbi időben folyton ezt csinálta.

- Jól – feleltem. Sosem értettem, hogy ezt miért kell megkérdezni. Úgyis mondom, ha valami történt, akkor meg minek efelől érdeklődni? – Nagypapa holnap bejön hozzád – tette még hozzá.

- Rendben – mosolyogtam lelkesebben. Szerettem a nagypapámat, apa mindig azt mondta rá, hogy bolondos öregember kifogyhatatlan történetekkel és soha fel nem növő gondolkodással. Pontosan ezeket szerettem benne. Ő volt talán az egyetlen, aki nem éreztette velem, hogy mi vár rám.

- Akkor majd még jövünk – búcsúzott el apu is, miközben puszit nyomott a homlokomra, s a mellettem fekvő fiútól is elköszönve anyu után elhagyta a szobát.

- Hogyhogy nem mehetsz haza? – kérdezte. Hangja halk volt, mintha csak éreztetni akarta volna velem, hogyha nem akarok válaszolni akkor nem fog megharagudni.

- Mert bíznak benne, hogyha itt maradok meggyógyulok – feleltem kiábrándítóan érzelemmentes hangom. – Meg aztán sosem tudni, mikor van szükség orvosra – mosolyodtam el halványan, mindenféle boldogság nélkül.

- Értem – bólintott Louis, noha tudtam jól, hogy még lett volna pár kérdése.

- Louis, jöttem a mai adag oltással – lépett be végül az ajtón Louis orvosa, mire a fiú arcán halvány fintor lett úrrá, miközben figyelte a nő hozzáértő mozdulatait.

- Sosem fogom ezt megszokni – húzta el a száját, miközben figyelte az idősödő asszonyt és szerintem titkon abban reménykedett, hogy csak álmodik.

- Csak pár másodperc, hogyan mutatsz így példát a szobatársadnak? – kérdezte kedvesen mosolyogva az asszony, miközben felém pillantott majd a betegére.

- Mindenki jó példának, én inkább elrettentőek – érvelt viccelődve a fiú, de ez sem hatott. A doktornő könnyedén felhajtotta a fiú pólóját, hogy a hasába adhassa az injekciót.

Egyszerűen képtelen volt csak ott feküdni és figyelni, ahogy Louisból egyszeriben egy öt éves kisfiú lesz, miközben az ágy takaróját markolászta. Pár könnyed mozdulattal feltápászkodtam, majd a fiú mellé sétálva egyik kezét lefeszítettem a takaróról, hogy megfoghassam azt. Louis szemei meglepetten kipattantak, miközben hálásan rám pillantott és az én kezemet kezdte el szorítani.

- Kész is! – szólalt fel pár másodperc múlva a doktornő, miközben vissza hajtotta a fiú pólóját, majd rá a takarót.

- Köszönöm – sóhajtotta végül Louis. – Még mennyi van hátra? – kérdezte félve.

- Az az állapota javulásától fog függeni – közölte. – Ha a holnapi vérkép jó lesz akkor már elég lesz a gyógyszer is.

- Király! – lelkesedett a fiú, amit az asszony gyorsan el is rontott.

- Ha jó lesz! – figyelmeztette. – Addig is jó éjszakát a fiataloknak – búcsúzott el egy kedves mosollyal.

Csak akkor tűnt fel, hogy Louis még mindig a kezemet szorongatja, amit azon nyomban zavartan el is engedett, mikor ez neki is feltűnt.

- Köszönöm – mosolyogta, mire csak felnevettem, s biccenve nyugtáztam szavait, míg vissza mentem a saját ágyamba.