Másodika.

"Köztudott, hogy a szemek beszélnek. Két idegen minden különösebb erőfeszítés nélkül felfedheti kölcsönös érdeklődését és vonzalmát egyetlen pillantásban."

Nem az volt a legelviselhetetlenebb dolog az egészben, hogy tisztában voltam vele; talán egy hónap múlva már nem leszek, hanem az, hogy akkor elsiratnak, mikor még élek, mozgok és érzek. Én beletörődtem abba, hogy hamarosan vége szakad az életemnek, de az sosem hagyott nyugodni, mikor szívemhez közelálló ismerőseim búcsúzásaik alkalmával hátat fordítottak nekem, s némán zokogva elmentek, abban reménykedve, hogy én ebből semmit sem veszek észre. Dehogynem. Hogy is kerülhette volna el figyelmem, miközben nővérem állkapcsa megfeszült, nagymamám válla megtörten, alig észrevehetően rázkódott és nagybácsikáim átlátszóan poénkodtak mindenen. Ezek az apróságok feltűnnek egy olyan lánynak, akinek hirtelenjében ideje lesz figyelni.

S pontosan ezek miatt az apróságok miatt néha kételkedtem benne, hogy élek még. Olykor meg kellett csípnem magam, valamivel fájdalmat kellett okoznom magamnak, hogy biztos legyek benne; élek, még nem haltam meg, még ne sírjanak! Miért sírnak? Én sem sírok! Hahó! Én fogok meghalni, ráadásul még nem történt meg, akkor meg főleg miért sírnak?!

- Jó reggelt! – mosolyogta Louis, mikor másnap feltűnt neki, hogy felébredtem olyan dél körül. Hosszú ideje imádtam aludni, így nem lepődtem meg ezen a felkeléshez késői időponton. Szebb volt, mint a valóság, noha voltak alkalmak, mikor a könyörtelen tények átfúrták magukat az én védőburkomon és meggyötörték az éjszakáim is.

- Neked is – motyogtam kissé kábán, majd mikor szemeim megszokták a hirtelen szikrázónak tűnő napsugarakat feltűnt, hogy nem vagyunk egyedül. A négy fiú, akikhez volt alkalmam tegnap pár futópillantásra most kíváncsian fürkészték az arcom, miközben körbeülték barátjuk ágyát. – És nektek is – tettem még hozzá, mire mindannyian elvigyorodtak és idejét látták a bemutatkozásnak.

- Harry vagyok – intett a göndörke hihetetlenül zöld szemekkel és csábító, féloldalas mosollyal.

- Niall – biccentett mosolyogva a szőke fiú kezében egy zacskó gumicukorral.

- Liam – szólalt meg kellemes baritonján a legrövidebb hajú fiú, aranyos barna szemekkel és kedves, ajkain elterülő mosollyal.

- És Zayn – zárta a sort a sötétebb bőrű srác, kissé borostás arccal, felzselézett hajjal és egy szőke tinccsel. Pár pillanatra akaratlanul is elcsodálkoztam gyönyörű, sötétbarna szemein és féloldalas mosolyán. Eltűnődtem; hogyan lehetnek valakinek ilyen hosszú szempillái? Izé...mindegy.

- Kim – motyogtam egy biccentéssel, miközben mozgásra bírtam elgémberedett tagjaim, hogy kimenjek a mosdóba összeszedni magam. Nyúzottan beletúrtam összegubancolódott, vörösesbarna hajamba, míg kihúztam belőle a hajgumit és hagytam, hogy az egész beterítse a vállam.

- Szól a telefonod – figyelmeztetett Louis, mikor feltűnt neki, hogy olyannyira a gondolataimba merültem, hogy még a mobilom halk rezgése sem tudott felébreszteni teljesen. Egy hálás pillantást lövelltem a fiú felé, majd kezem becsúsztatva a párna alá előhalásztam a mobilom.

- Igen? – szóltam bele, noha tudtam, hogy a nagymamám az.

- Szia Kincsem! – hallottam meg kedveskedő, megnyugodott hangját, amit képtelenség lett volna nem felismerni. A megnyugvás, hogy még élek csak neki okozott örömet, az én számízét csak elrontotta a tudat, hogy ennyire aggodnak miattam, hogy ennyire nem tudják álcázni a gondolataikat.

- Mi újság? – kérdeztem, ajkaimra erőltetett mosolyt varázsolva, nem törődve az engem fürkésző szürkés szempárral, miközben összeszedtem a neszesszeres táskám és elindultam mosakodni.

A nagymamám hosszú perceken keresztül mesélt az otthon történtekről, Marie néni kiakadásáról, mikor meglátta a lila sötétítőfüggönyt, Bruno kutyus reggeli rosszullétéről és nagypapa egyre romló hallásáról, mikor nem akarja tudomásul venni hogy igenis le kell nyírnia a füvet. Ezek az apró dolog azért mosolyt varázsoltak az arcomra, olyan átlagosak és egyszerűek voltak, hogy élmény volt hallgatni őket.

- A napokban benézünk a papával, rendben? – kérdezte Nagyi.

- Persze – mondtam, elvégre volt egy sejtésem, hogy úgysem mostanában kerülök haza. – Szia! – köszöntem el, majd bontva a vonalat fáradtan visszafeküdtem a helyemre és hosszú percekig csak a telefonom kijelzőjét bámultam.

- Minden rendben? – törte meg végül a csendet Louis, mire visszakerültem a jelenbe és halványan elmosolyodva bólintottam kérdésére. – Nem kérsz? – kérdezte zavartan, látszólag cseppet sem zavartatta magát, miközben másik négy barátja hol őt, hol engem tüntettek ki figyelmükkel.

Igyekeztem uralni arcvonásaimat, miközben megráztam a fejem, elvégre még a gondolat is elborzasztott, hogy az elkövetkezendő órákban bármit is egyek.

- Nem vagyok éhes, de azért kösz – hárítottam kínálását.

- Nem vagy éhes?! – akadt ki a szőke srác, ha jól emlékszem Niall. – Olyan vékony vagy, hogy majdnem átlátok rajtad és nem vagy éhes?!

- Halloweenra gyúrok, szellemnek készülök – feleltem végül, mikor bandatársai egy szúrós pillantással jutalmazták haverjukat, aki ezt észre is vette, s legszívesebben visszaszívta volna felelőtlen szavait. Úgy ahogyan ő sem, úgy én sem tehettem erről. Az étvágytalanság és a súlyveszteség a betegségemmel járt.

- Az még egy év, ráérsz még ezen gondolkodni – mondta Harry, mire zavartan felnevettem és bólintottam. Ha tudná, hogy mennyire igaza van, hogy teljesen fölösleges ezen tűnődnöm, elvégre lehet az újévet sem élem meg...

- Igazad van – mondtam végül.

- Ráadásul nem lennél jó szellem – tette még hozzá Louis. – Inkább...inkább boszorkány – nevetett fel kiélezett játékossággal a hangjában, hogy végletlenül se vegyem komolyan szavait.

- Van benne valami – bólintottam. – Kösz a tanácsot – vigyorogtam.

- Kimberly? – hallottam meg az orvos hangját, ami aztán újra visszalökött a kórház falai közé, miközben tekintetem felvándorolt a férfi borostás arcára és őszülő hajára.

- Tessék? – kérdeztem figyelve zöld szemeit, amik hol a kezébe tartott lapokon jártak, hol rajtam pihentek meg.

Az öt fiú lejjebb halkított hanggal kezdett el beszélgetni, hogy én nyugodtan foglalkozhassak az orvossal.

- A szüleid mikor jönnek be? – kérdezte végül Mr. Mccansey.

- Elvileg délután – vontam vállat, nem tudtam volna pontosabb időpontot mondani.

- Megtennéd, hogy elküldöd őket hozzám, ha bejönnek? – kérdezte.

- Természetesen – bólintottam. – De miért? – kérdeztem rá összevont szemöldökkel. Egyáltalán nem tetszett furcsa hanghordozása.

- Ezt majd... – kezdte volna, de nem tudta miképp befejezni, én pedig túl makacs voltam ahhoz, hogy ennyiben hagyjam a dolgot.

- Romlott az állapotom? – kérdeztem rá nyíltan, nem törődve azzal, hogy rajtunk kívül még öten figyelnek ránk.

- Igen – sóhajtotta végül, mikor hosszú pillanatokig csak viszonozta a pillantásom és azon tűnődött, hogy miként is kellene felvezetnie ezt, végül maradt a nyílt beszédnél, amiért hálás voltam. Ezt már úgysem tudta volna finomabban közölni.

- Az mit jelent? – kérdeztem rá, miközben megacélozva vonásaim igyekeztem úgy tenni, mint akit ez egyáltalán nem érdekel.

- Csak annyit amennyit te is tudsz – felelte a férfi, mire megértően bólintottam és elbúcsúzva az orvostól megvártam míg kilépett az ajtón, s mély levegőt véve hosszú pillanatokig lehunytam a szemem. A fejem búgott, a gondolatok ide-oda cikáztak kétségbeesésem és beletörődésem között, miközben magamon éreztem mind az öt fiú értetlen, részvéttel teli pillantását. A szemem égették a könnyek, a torkom elszorult, mégis tartottam magam. Ugyan mi értelme lenne sírnom? Semmit nem oldana meg.

- Kim? Sziasztok! – lépett be az ajtón pár perc múlva unokatestvérem, ami még inkább okot adott arra, hogy összeszedjem magam és ne kezdjek el kiakadni a sorsom miatt. A fiúk halkan visszaköszöntek, miközben továbbra is engem figyeltek várva, hogy végre áttörik a gát és tombolok. Merthogy legszívesebben arra lett volna kedvem.

- Lana! – vigyorogtam. – Skacok ő unokahúgom – mutattam be őket egymásnak, csakhogy időt sem hagytam az ismerkedésre. – Volt benn az orvos – közöltem, miközben felpattanva az ágyról laza gumiba kötöttem a hajam és magamra aggattam a dzsekim.

- És mit mondott? – kérdezte nagyot nyelve, barna szemeiben teli aggodalommal.

- Azt amit eddig is tudtunk – vontam vállat, pár pillanatra meg kellett állnom a mozdulataimban, hogy úrrá legyek mosolygós ajkaim remegésén. – Gyere! Menjünk le a parkba, olyan jó idő van! – makacskodtam. – Örültem srácok, sziasztok! – intettem a fiúknak, akik kissé sokkosan ugyan, de viszonozták mozdulataim.

- Kim, várj már, most mi van? Mit mondott a doki? – loholt utánam unokahúgom hatalmas lépésekkel, mikor kiértünk az épületből és én megállíthatatlanul igyekeztem a kórház előtt elterülő parkba. A hideg csípte az arcom, de jelenleg jól tett gondolataimnak a friss levegő. Lenyugtatott.

- Azt, hogy az állapotom romlott – fújtam ki végül a levegőt, mikor leültem a szokásos padra és helyet adtam Lanának is. – Sok újdonsággal már nem fog szolgálni – közöltem vele a tényeket.

Lana két évvel volt fiatalabb tőlem, de így is sokkal érettebb volt a koránál, ezért is mertem vele őszintén beszélni az utóbbi időben. Noha gyerekes makacssággal bízott a javulásomban az én álláspontomat is megértette. Ő volt a legjobb barátnőm is egyben.

- Sose tudhatod! – érvelt. – Vannak csodák, más is átesett már ilyenen!

- Tudom – hagytam rá. – De nem élhetek úgy még pár hétig, hogy majd a csoda segít...kétlem, hogy engem valaha is megtalálna egy csoda – vallottam be. – Nagyi is felhívott, anyuék is bejönnek ma, az orvos beszél velük és mindenki újra halottként fog kezelni – panaszoltam.

- Ez nem igaz! – ellenkezett, noha ő maga is tudta, hogy teljese igazam van. – Nekik, nekünk nehezebb ezzel szembenézni – magyarázta lesütött szemekkel, elvégre ő maga is tudta, hogy hatalmas önzőség, amit mondott, de igaz. Nekem csak halál, nekik hosszú évtizedek nélkülem. Hatalmas önzőség felőlük, de részben igaz.

- Lényegtelen – sóhajtottam végül. – És mi újság? – kérdeztem téma terelésképpen.

Nem akartam többet erről beszélni, nem akartam ezzel elpazarolni az időm, sem Lanáét.

Anyuék is látogatásukat tették a kórházban, s pontosan az történt, amit vártam. Sírtak, s bíztak benne, hogy én erről nem tudok.

Louis kérdő, értetlen tekintetével néha összeakadt a pillantásom, de egyikünk sem szólalt meg, én nem akartam panaszkodni neki, ő pedig nem akart indiszkrét lenni és kérdezősködni, miközben semmi köze az életemhez, tulajdonképpen a halálomhoz.

- Kim, kérdezhetek valamit? – szólalt meg végül Louis olyan este fél kilenc körül, mikor az egész épületre nyugalom borult, s mindketten ébren bámultunk ki az ablakon.

- Nyugodtan – feleltem. Nem tudom miért, de megbíztam benne, pedig alig beszélgettünk. Úgy éreztem, hogy vele kapcsolatban nincs mit veszítenem, már nekem tényleg nincs mit veszítenem.

- Meddig maradsz itt? – kérdezte, miközben fejét felém fordítva rálátást engedett most kéknek tűnő, gyönyörű szemeire. Láttam az arcán, éreztem a hanglejtéséből, hogy nap folyamán összerakta a képkockákat. Szinte hallani lehetett kérdése után az újabb szavakat; mennyi időd van hátra?

- Pár hétig – feleltem végül, miközben hagytam, hogy tekintete az enyémbe mélyedjen. Mintha csak biztonságot akarna adni a ránk telepedett némaságban.