Ötödike.

"Egész életemben emlékezni fogok rád, és te is emlékezni fogsz rám. Akárcsak az alkonyatra, az ablakot verő esőre és mindarra, ami mindig a miénk marad, mert soha nem birtokolhatjuk."

Sosem tartottam rossz dolognak a halált, az élet része volt, mint ahogyan az évszakok vagy a napszakok változása is. Egyik ellen sem tudtam volna mit tenni, s ezért nem is harcoltam a belenyugvás ellen. Beletörődtem a sorsomba, elvégre télen a hóesésbe is bele kell törődni, nemde? De az valahogy sosem hagyott nyugodni, hogy esetleg elfelejtenek. Hogy anyu, apu vagy bárki más az utolsó hónapjaimra fog emlékezni és nem arra a sok-sok évre, amik valójában én voltam.

Mindenki addig él, amíg el nem felejtik. Én vajon meddig fogok? Kik fognak rám emlékezni és hogyan? Egyáltalán ki akar majd rám emlékezni? Amy vagy Ben feltud majd idézni engem sok-sok év múlva? Lana vagy a nővérem mesélni fognak rólam a gyermekeiknek? És én? Emlékezni fogok arra, hogy ki vagyok, honnan jöttem, mikor vége lesz mindennek?

Sok ezernyi kérdés, de egyetlen egy választ sem találtam az éjszaka, úgy ahogyan az elmúlt egy évben sem.

- Kim! Kimberly! Orvos! Valaki! – férkőzött át végül Louis kissé kétségbeesett, aggódó hangja álmaim ködén. A sötétség kicsit bántotta a szemem, idő kellett, míg megszoktam az éjszakát és kitudtam venni magam körül az alakzatokat. – Kim! – ismételte a nevem, mire nyűgösen felé kaptam a fejem. – Vérzik az orrod! – közölte velem aggodalmasan, mire azonnal az említett testrészemhez kaptam, hogy megállapítsam; igaza van. Nem kellett sok idő, s ajkaimon hamarosan megéreztem a meleget, míg számba férkőzött a rozsdás, sós íz, ami csak felkeverte a gyomrom.

- Jól vagyok – kántáltam kábán, miközben felkeltem az ágyról, hogy a mosdóba siessek.

Feloltva a villanyt kénytelen voltam újabb időt hagyni magamnak a hirtelen világosság miatt, mielőtt belenéztem volna a tükörbe.

Hajam kócosan meredezett ezer felé, a vér lassan az államat is elérte, s mindenhol ott hagyta vöröslő nyomát. A hányinger egyre inkább utat tört magának, amit csak hideg vízzel tudtam valamelyest enyhíteni. A bőröm égett, szédültem és mást sem éreztem sem az orromban, sem a számban csak a vér bajjósló szagát és ízét.

- Bent van a mosdóban – hallottam meg Louis aggodalmas hangját, mire az ajtó nem sokára nyílt mögötte egy ápolónővel.

- Jól vagy? – kérdezte aggódva, egyből mellém lépve támogatásképpen.

- Igen – bólintottam álmosan. Nem hazudtam, tényleg jobban voltam. A hideg víz valóban jót tett.

- Lecseréljük az ágyneműd és visszafekhetsz – közölte, majd mikor látta, hogy nekem nincs szükségem a segítségére visszament a másikhoz, hogy gyorsabban letudják cserélni a huzatokat.

- Annyira sajnálom – motyogtam, miközben az engem vizslató fiúra pillantottam. Louis csak legyintett, s arrébb csúszva jelezte, hogy nyugodtan leülhetek mellé.

- Ne butáskodj – mondta. – Biztosan jól vagy? – kérdezte, miközben kezét az enyémre rakta jelezve, hogy neki nem kell hazudnom. Jólesett ez a gesztusa.

- Igen – bólintottam. – Köszönöm.

- Ne köszönj semmit – rázta meg a fejét. – De nem fog újra vérezni az orrod? – kérdezte.

- Mindjárt lefekszek – böktem az üres ágyamra, amiről már levették a koszos huzatot, hogy újat hozzanak.

- Gyere – húzódott még jobban arrébb Louis, de én csak megráztam a fejem.

- Nem kell – motyogtam. Fáradt voltam, rosszul voltam és csak aludni akartam. Semmi erőm nem volt veszekedni, s ezt Louis is nagyon jól tudta,

- Ne civakodj! – szögezte le végül, miközben pár könnyed mozdulattal lenyomott maga mellé és rám terítette takarója egyik felét.

- Biztosan rendben vagy? – kérdezte halkan. Lehelete csiklandozta az arcom, mikor felém fordult.

- Igen – sóhajtottam fáradtan, kezdtem unni, hogy folyton erről kérdezősködik.

- Nem fizikailag – javította ki magát.

- Nem akarok meghalni – suttogtam végül alig hallhatóan, már-már álomba ringatott hangon.

- Az ember addig él, amíg emlékeznek rá – felelte ugyanolyan halkan, mintha nem nekem, hanem a szívemnek akarná súgni. – Én örökre emlékezni fogok rád Kimbery – ígérte, mire halványan elmosolyodtam és hálásan megfogtam hozzám közelebb eső kezét.

Az álom újra magával ragadott, s csak reggel volt hajlandó elengedni, immár a saját ágyamban. Biztos voltam benne, hogy valamelyik ápoló rakott át a saját helyemre, mikor elaludtam Louis mellett.

Halványan felrémlettek az este történései, az orrom vérzése, az a pár perc beszélgetés Louissal... Vajon komolyan gondolta? Tényleg emlékezni fog rám? Ugyan miért tenné? Semmi olyat nem tettem az életében, ami maradandó lenne, csak egy beteg vagyok, akivel egy kórterembe kényszerült. Ennyi.

- Jó reggelt! – mosolyogta kedvesen, mikor feltűnt neki, hogy ébren vagyok. – Hogy vagy? – kérdezte azonnal.

- Jól – mosolyodtam el álmosan. Felrémlett, hogy tegnap is folyton efelől érdeklődött. – Sajnálom, ha este kellemetlenséget okoztam – kezdtem el szabadkozni halványan elvörösödve. Milliók epedeznek érte, én pedig csak egy orrvérzéssel tudok számára szolgálni. Elképesztő...

- Ne is mondj ilyet! – szólt rám ellentmondást nem tűrően. – Liamék nem sokára itt lesznek, újra meg kell birkóznod egy salátástállal – nevetett fel halkan, s én újra ellenkezésbe kezdtem.

- Louis, nem kell! – mondtam. – Fölösleges, ráadásul ne költsetek rám!

- Elég legyen már! – makacskodott, úgy tűnt a vele való vitatkozásokban rendszerint alulmaradok. – Valamit enned kell, de úgy tűnik, hogy csak a nyúltápot vagy hajlandó magadba tömni!

- Valaki nyúltápot mondott? – rontott be az ajtón vigyorogva Niall, s már a kezembe is nyomta a műanyag tálat. Öt hihetetlenül makacs, bolond fiú ellen már esélyem sem volt ellenkezni.

- Köszönöm – sóhajtottam végül, mire az ír fiú elégedetten elvigyorodott, majd leülve mellém mesélni kezdett a tegnapi napjukról. Én javarészt csak csendben hallgattam eszmecseréjüket, ha a helyzet megkövetelte felnevettem és teljesen megfeledkeztem a saját gondjaimról.

- Amúgy hogyan is kerültetek ti a sztárok világába? – kérdeztem zavartan, elvégre velük kapcsolatban sok minden homályos volt, ráadásul tényleg érdekelt az életük, a múltjuk és a jövőjük egyaránt.

Szép fokozatosan megismertem őket, hogy az X Faktorba mind az öten külön-külön jelentkeztek, hogy egyáltalán nem ismerték egymást, s mostanra mégis elválaszthatatlan barátokká kovácsolódtak, miközben utat törtek maguknak a sztárok világába a koncertsorozatokkal, turnékkal és albumokkal. Azt is megtudtam, hogy Harry imádja a macskákat, Niall folyton eszik, Zayn félig pakisztáni származású, Liam fél a kanalaktól és Louis imád poénkodni és sosem akar felnőni. Ezek mind apróságok voltak, más számára talán értéktelen információk, nekem mégis sokat jelentettek.

- És a rajongók hogyan viselik, hogy szeretett fiúcskájuk kórházban van? – fordultam pár pillanatra Louis irányába, aki úgy tűnt egész idő alatt le sem vette rólam a tekintetét, míg én csak nagy nehézségek árán tudtam uralni magamat, hogy ne mélyedjek el véglegesen játékos, pimasz szemeiben.

- Az semmi, már halott is volt, már nemi beteg is volt, már minden létező betegséget elkaptál a pletykák szerint – veregette vállba Liam az említett fiút. – Igyekszünk eloszlatni a tévhiteket, illetve sokan jobbulást kívánnak, de szerintem ezekről twitteren értesülsz.

- Hát hogyne – nevetett fel a fiú. – Láttam, trend lett a halálom – sóhajtott fel fáradtan. – Az emberek tényleg ennyire unják magukat? – értetlenkedett.

- Hát látod – ingatta a fejét a szőke énekes. – De mi lett a tegnapi vérképed eredménye? – kérdezte észbe kapva.

- Még ma oltást kapok, holnap megint megnéznek és ha jó akkor még pár napig gyógyszert szedek aztán haza mehetek – újságolta a remek hírt Louis, s bármennyire is örültek a többiek, mint ahogyan én is az önzőség fájdalmasan összeszorította a mellkasom.

Akár beismertem magamnak vagy másnak, akár nem a tény tény maradt, miszerint megszerettem a fiút. Jó volt reggelente a mosolygására ébredni, csak hallgatni a hangját vagy érezni a tudatot, hogy nem vagyok egyedül. Persze nem vártam mást, tisztában voltam vele eddig is, hogy majd elmegy és olyan lesz mintha soha nem is találkoztunk volna, de ahogyan az állapota javult egyre ijesztőbbnek és rosszabbnak tűnt a gondolat, miszerint elmegy. Arra pedig nem is mertem gondolni, hogy esetleg itt marad, én pedig nem lehetek olyan balga, hogy erre megkérjem. Önzőség lenne és hülyeség. Neki meg van a maga élete, nem érne rám, nem is lenne szívem ilyesfélét kérni tőle.

- Ha szerencséd van Louis, ez az utolsó – mosolyogta olyan este hat körül az doktornő, miközben megvizsgálta a tűt a szokásos rutin mozdulatokkal és készült beadni betegének az orvosságot.

- Szurkolok magamnak – sóhajtotta az említett, mire az asszony csak felnevetett, s ajkain kedves mosollyal figyelte, ahogy a fiú mellé lépek és kezem az övébe csúsztatom. – Ha jobban belegondolok és továbbra is ilyen szép ápolónőm lesz akkor nem olyan vészes a dolog – viccelte el a dolgot, miközben felnézett rám és jókedvűen viszonozta pillantásom.

- Nagyon vicces Tomlinson – forgattam meg a szemem, miközben éreztem, ahogy pár pillanatra jobban szorította a kezem, majd néhány másodperc múlva bizonytalanul el is eresztette azt, miközben elbúcsúzott a doktornőtől.

- Nem vicceltem! – makacskodott.

- Mert nem... – mormoltam hitetlenkedve, miközben próbáltam uralkodni zavaromon és inkább előnyben részesíteni hitetlen, önkritikus énem. Hónapok óta csont soványként, sápadtan és betegen egyáltalán nem éreztem magam szépnek, de talán még azelőtt sem volt elég önbizalmam.