2013. február 14., csütörtök

Huszonnyolcadika.

"A végzet (...) olyan volt, mint az idő múlása; megváltoztathatatlan, kérlelhetetlen és tökéletesen közönyös az élők személyes igényeivel szemben."


Mindig is utáltam idegenhelyen aludni. Nem is igazán tudtam akkor sem, ha nagy ritkán bármelyik barátnőmnél töltöttem az éjszakát, s kénytelenek voltunk olyan éjjel kettő-három körül elaludni. Egyszerűen nem tudtam. Az esetek nagy részében órákon át csak forgolódtam az oldalamon, s vártam, hogy a nap végre felbukkanjon és barátnőm is magához térjen. Aztán kezdtem ezt az egészet megszokni. Egyre többet kellett kórházba járnom, ott aludnom akár hetekig, így muszáj volt megszoknom az idegen környezetet, ami aztán végül nem is volt olyan idegen. Néha, mikor nagy ritkán haza engedtek napok kellettek míg megszoktam a szobám, bár aludni se otthon, se a kórházban nem igazán tudtam. Nem is tudtam volna megmondani, hogy mikor aludtam egy olyan kiadósat, ami után a nap is teljesen máshogy kezdődött el.
De ez az éjszaka más volt.
Reggel hosszú percekbe tellett felfognom a körülöttem történő, vagyis inkább alvó dolgokat, miközben nyakamban éreztem Louis halk szuszogását és meleg leheletét.
Félig-meddig fekvő helyzetben pihentünk az ágyon, miközben karjai még mindig körém voltak fonódva, a nyakamba bújva.
Ahogyan felfogtam a helyzetet ajkaimra akaratlanul is mosoly költözött, míg pár percre lehunytam a szemem és élveztem a közelségét, azt a védelmet és melegséget, ami átjárta az egész testem ölelésétől.
Kábulatomból aztán a telefonom rezgése ébresztett fel, mire értetlenül nyúltam a paplan alá, hogy kihúzzam onnan a készüléket. Az utóbbi időben nem szoktak keresni, csak a papa napi hívásaira számíthattam, amik leginkább délután voltak várhatóak és nem reggel nyolckor. Mások hívatlanul állítottak be, már nem vesződtek a telefonálgatással.
Nézz ki az ablakon!
Niall
Pár percig csak a mobil kijelzőjét szuggeráltam, majd rávéve magam az ablak felé fordítottam a tekintetem. Összehúzott szemekkel koncentráltam a hatalmas, fehér pelyhekre, melyek ide-oda ringatózva takarták el a fehérbe öltözött park kilátását. A köd még nem tűnt el teljesen az utcákról, s az úttesten is még fehéren díszelgett a felgyülemlett hó. Hó. Havazott!
Elakadó lélegzettel bámultam az ablakra, majd teljesen felpörögve kezdtem el lökdösni Louis mellkasát, aki noszogatásomra ijedten összerezzent, majd elkezdett magához térni. Kótyagosan pislogott párat, hogy szemei hozzá szokjanak a fényhez, miközben engem méregetett. Látszólag neki sem rémlett, hogy itt aludt el mellettem.
- Havazik! – sipítottam továbbra is lelkesen, s meg sem várva reagálását már ki is pattantam az ágyból, hogy jobban szemügyre vehessem a fehérbe öltözött várost.
Az emberek sietősen, de jól láthatóan sokkal óvatosabban közlekedtek a reggeli forgalomban a csúszós, havas utakon. A park szinte elvakított pár pillanatra, ahogy némi napfény vetült az egyelőre még tiszta, havas részekre. Gyönyörű volt.
- Neked is jó reggelt – mormolta végül durcásan Louis, mikor feltűnt neki, hogy percek óta nagyobb figyelmet fordítok az időjárásra, mint rá.
- Szeretlek – pislogtam rá bűntudatos szemekkel, lebiggyesztett ajkakkal, amik láttán hamar megenyhült, s csak felnevetve mögém lépett, míg karjait derekam köré fonva húzott egészen a mellkasáig.
- Haza kellene mennem átöltözni – mormolta. Reggeli rekedt hangja hallatán jólesően megborzongtam, ami nem kerülte el figyelmét, s ajkai még inkább a fülemhez közelítette. Lehelete perzselte a bőröm, hosszú másodpercekre teljesen megfagytam a karjaiban, s minden idegzetemmel rá koncentráltam. – Szeretem, mikor ilyen hatással vagyok rád – sóhajtotta elégedetten.
- Csak el ne szállj – vágtam vissza. – Amúgy Niallék nem sokára itt lesznek, előbb küldött SMS-t – tettem még hozzá, mire arcán pár pillanatra értetlenség ült ki, ami el is tűnt, miközben egy pontra koncentrált az utcán. Követve tekintetét meg is találom a négy, ajtóhoz lépdelő fiút. Harry göndör fürtjei még a sötétzöld sapka ellenére is látszottak, míg Zayn inkább megóvta tökéletesen beállított frizuráját a fejfedőtől.
- Lemegyünk? – kérdeztem vigyorogva, megfordulva fiúm karjaiba.
- Biztos? – bizonytalankodott. – És ha megfázol? – harapta be alsó ajkát, tekintetével a mögöttem elterülő fehérséget figyelve.
- Jaj, ne légy ilyen! – kérleltem. – Felöltözök! – bizonygattam.
- Még szép – horkantott. – Különben el sem engedlek az ágyból – tette még hozzá, majd szavait jobban átgondolva kaján fény csillant kék szemeiben, miközben az enyémbe nézett.
- Miből gondolod, hogy elakarnék menni? – incselkedtem.
- Ne feszegesd a határaim – sóhajtotta végül elégedetlenül, mire csak felnevettem és közelebb hajolva hozzá apró csókot leheltem ajkaira, melyek azonnal viszonozták gesztusom.
- Megjöttünk! – vigyorogta Niall kinyitva az ajtót, gond nélkül beljebb engedve magát az apró helyiségbe a többiekkel együtt, könnyedén szétpukkasztva Louissal való meghitt pillanatom.
- Akkor öltözök – vigyorogtam, s meg sem várva a többiek reakcióját megragadtam néhány szükséges ruha darabot, majd félre vonulva a mosdóba könnyedén átöltöztem és rendbe szedtem magam.
Az apró helyiségbe tompán beszűrődött beszélgetésük, miközben a hajam próbáltam rendezett tincsekbe igazítani.
- Pedig azt hittem el kell rabolnunk tőled, hogy ki vihessük – mormolta kissé gúnyosan, viccelődve Niall.
- Nagyon humoros vagy, de ha megfázik valamelyikőtöket megverhetem – vágott vissza barátom, s bár hangja viccelődős és kedves volt éreztem a szavak mögött megbújó aggodalmat irántam.
- Ne aggódj, nem fog – mondta nyugtatóan Liam.
Mintha ajtó csapódást hallottam volna, a fiúk elhallgattak és egy vékony, női hang hatolt át a csenden.
- Kim? – kérdezte.
- A mosdóban – felelte Louis készségesen. Nem is értem, hogy miért nem mentem ki. Ki kellett volna mennem...
- Készültök valahova? – kérdezte az ápolónő.
- Csak le a parkba, mint minden nap – vette át a szót Niall. Hangjából érezhető volt a kíváncsiság, hogy mégis mit akarhat az ápolónő.
- Nagyon vigyázzatok rá, rendben? – kérte az asszony. – Ha látjátok, hogy valami nem stimmel akár egy kicsit is hozzátok vissza.
- Valami baj van? – kérdezte Louis rosszat sejtve. Akaratlanul is nagyot nyeltem, de mozdulni még mindig nem bírtam.
- Az utóbbi időben nagyon fáradékony, alig tud aludni...nagyon vigyázzatok rá! – kérte újra. Tekintetem ijedten vetettem a tükörképemre, miközben Louisék válaszát vártam. A halvány lámpafényben bőröm még elviselhetetlenebbül fakónak és fehérnek tűnt, a szemem alatti halvány karikák kialvatlanságról árulkodtak. Elfintorodtam a látványomra.
- Rendben – felelte végül barátom magabiztosan, némi indulattal a hangjában. Alig mertem kimenni a mosdóból, miután az ápolónő elhagyta a szobát ráhagyva a fiúkra, hogy majd szóljanak a gyógyszereimet illetően.
- Mindjárt kész vagyok – mondtam végül, miután kiléptem az ajtó takarásából. Mintha semmit sem hallottam volna, igyekeztem arcomon tartani a mosolyom, s ugyanolyan lelkesnek tűnni, mint eddig.
- Az ápolónő küldi a gyógyszereket – bökött egy apró, műanyag pohárra, amiben három fehér pirula is pihent. Kék szemeiből láttam, hogy kissé haragszik rám, s nem fogja annyiban hagyni ezt a témát, míg a többiek aggódó figyelemmel kísérték végig mozdulataim, miközben bevettem a gyógyszereket és felöltöztem.
- Mehetünk? – kérdeztem, mikor az utolsó simításokat is elvégeztem a fehér sapkámon, majd kérdőn pillantottam az öt, ágyamon ücsörgő fiúra.
Nem akartam azzal tölteni a napot, hogy minden mozdulatom figyelik, mintha csak azt várták volna, hogy mikor esek össze. Noha nem voltam olyan energikus, mint anno, de abban biztos voltam, hogy fáradékonyságom ellenére sem vagyok hajlandó kihagyni egy ilyen napot. Elvégre kitudja, hogy mikor lesz alkalmam élvezni a tél szépségeit.
- Induljunk – csapta végül össze a kezét Niall élettel teli mosolyt csalva arcára, mikor megérthette néma kérlelésem feléjük.
A hideg levegőtől egyből kipirult az arcom, élvezettel szívtam magamban a friss, kora reggeli, kissé szmogos illatokat, miközben ügyelve lépéseimre megindultunk a park felé.
Úgy meredtem a fénytől olykor csillogó hóra, mintha most látnék ilyet először, s talán utoljára. Szórakozottan gyűrögettem markomban hógolyókat, amiket pár perc múlva visszaejtettem a földre, ahogy az öt fiúval sétálva az oldalamon hallgattam beszélgetésüket.
- Hé! – horkantott Niall, mikor oldalon trafáltam egy ügyetlenül összemorzsolt hógolyóval. Kék szemeiben szórakozott fény csillant, miközben kérdőn felvonta a szemöldökét. – Ez kihívás akart lenni? – kérdezte izgatottan.
- Ha nem félsz, hogy hóembert csinálok belőled – vontam vállat fölényesen, mire csak felnevetett és már le is hajolt, hogy ő maga adja vissza az előbbit.
- Niall...! – szólt rá barátom az ír srácra, de ő csak leintette Louist.
- Nem lesz semmi baja egy kis szórakozástól! – érvelt, amit egy hálás pillantással viszonoztam.
- Rendben! – zárta le ezt a beszélgetést Liam. – Én és Zayn Kimmel leszünk – vigyorogta.
- Harry, Louis, gyertek! – intett Niall másik két haverjának, miközben távolabb trappolt tőlünk a hóban és alig várta, hogy végre kezdetét vegye egy jó kis hócsata.
Élvezettel markoltam bele a hóba, noha egy idő után a kesztyűm kezdett átázni, de képtelen lettem volna leállni a fiúk dobásai miatt. Egyre többször voltam kénytelen fa vagy bokor mögé menekülni, hogy már másodpercre kipihenhessem magam, miközben rejtekemből figyeltem a körülöttem szórakozó srácokat.
Eddig nem is tűnt fel ennyire világosan, hogy mennyire fáradékony lettem.
- Minden rendben? – kérdezte Louis, miközben teljes testével hozzám simult, ahogy rám talált az egyik fatörzsben kapaszkodva bujkálni.
- Persze – nyugtattam meg őt egy apró mosollyal. – Csak nem felakarjátok adni? – hecceltem.
- Mi soha! – makacskodott élvezve a kihívást, ám mikor jobban körülnéztünk már nyoma sem volt a másik négy dobálózó srácnak. – Hát ezek? – értetlenkedett barátom.
- Ott! – böktem kicsit messzebb tőlünk, ahol könnyedén felismertük Zayn fekete bőrdzsekijét, Harry sapkáját és Niall havas, szőke tincseit. – Hóember! – kacagtam fel, mikor felismertem azt a kissé szétesett alsó testet, amit próbáltak összekreálni pár perc alatt.
- Vagyis valami olyasmi... – húzta el a száját Louis, tudva, hogy ezzel piszkálhatja barátait.
- Mutasd, ha jobbat tudsz! – vágta rá Zayn felháborodva.
- Félre, kezdők... – adta a fölényest barátom, s meg sem álltunk addig, amíg nem építettünk egy elfogadható, hóembernek mondható alakot.
- Szerintem király lett – állapította meg elégedetten Zayn, miközben az utolsó simításokat végezte hóemberünk haján, ami inkább emlékeztetett egy piramisra, mintsem hajra.
- Miért raktál a fejére hóból, kutyakakit? – értetlenkedett Niall, ami miatt akaratlanul is kitört belőlem a nevetés.
- Nagyon vicces vagy – morgolódott Zayn. – De még ő is magasabb nálad – vágott vissza ír barátjának, aki csak vállat vont és átkarolva engem büszkén kihúzta magát.
- De ő nem – bökött felém a fejével.
- Hé! – horkantottam szavait hallva, miközben meglökve őt vele zuhantam a hóba.
- Nem vagytok normálisak! – állapítottam meg Harry, miközben figyelte béna kísérletünket egy hóangyal készítésére, de bármennyire is próbált ellen állni végül ő is lefeküdt mellénk.
- Niall, a tiéd olyan, mint egy paca! – mondtam eltűnődve, miközben a három művet igyekeztem összehasonlítani.
- Egy ír paca – javított ki. – Harryé is olyan! – tette még hozzá.
- Ez egy szexi...angyal! – makacskodott göndörke.
- Eléggé elbaltázott angyal – feleltem.
- A tiédről ne is beszéljünk, a tiédre még szavak sincsenek! – mormolta durcásan a fiú, mire halkan felnevetve bocsánatkérően felé pillantottam. – Most az egyszer megbocsájtok – sóhajtotta feladóan.
- Most már menjünk be – kérte Louis. – Lassan sötétedik – húzta el a száját, majd óvatosan átkarolva elkezdett a kórház felé noszogatni.
Értetlenkedve néztem körül az utcákon. Ahol a nap átsütött a szürke felhőkön narancssárga sugarak vetültek az utcákra és a hóba. Fel sem tűnt, hogy így elment az idő... Nem csak ez a nap, hanem ez a tizenhét és fél év is.

7 megjegyzés:

  1. Imádtam.Imádtam.Imádtam!Fantasztikusan írsz és imádom az összes blogod!Azt akarom hogy ne legyen vége 30.-án!!!!!!!!!!!!!!Csinálj vele valami csodát,hogy ne haljon meg KÉRLEK!:D

    VálaszTörlés
  2. I.M.Á.D.O.M.♥♥♥ Bevallom őszintén,féltem elolvasni,főleg amit az idézeted mondani akart nekem: "végzet",azt hittem,hogy most megfog halni,de még mindig reménykedek..:) A remény hal meg utoljára..:D És én reménykedek egy csodában.Igaz tudom,hogy már nincs sok ideje,főleg az utolsó mondata is ezt igazolja,de annyira nem akarom,hogy meghaljon..:/ De ez a rész a mókáról és a jókedvről szólt..:) Nagyon szerettem az ilyen részeket,mikor senki sem gondterhelt,hanem csak él és jól van,de ezután szokott jönni mindig valami rossz,amit egyáltalán nem várok.:( HAPPY END-re vágyom..:D meglátjuk mi lesz..:) Már alig várom a folytatást! xoxo :)

    VálaszTörlés
  3. Imáááádommmm!!:D annyira izgalmas és jó és...nincsenek rá szavak de mindig ugy elszomorodok amikor a végére érek mert tudom,hogy vége a résznek!:/ és most olvasom,hogy 30-án vége??????!most ki vagyok akadva,nehogy már abbahagyj egy ilyen jó történetet,ha abba hagyod én megverlek!:Debből könyvet kehetne irni olyan jo!:$ szerintem folytasd ugy hogy ugye vannak csodák és egy csoda folytán meggyógyul és boldogan élnek mert nem akarom hogy 17,5 évesen vége legyen az életének és mundenki szenvedjen,nem birnám elviselni,kérlek szépen NE hagyd abba az irást!:D szeretünk!<3 puszi:Brigi xx

    VálaszTörlés
  4. tejóééég!! nagyon jól írsz!!!!*-*-*-*-*-* nagyon tetszik és én is ugyanazt szeretném mint a többi kommentelő : ne haljon meg kérlek:cc és folytasd tovább mert élvezet az egész történet!!! kérlek!!!<3

    VálaszTörlés
  5. Már koolyan félek a végétől.. de várom is, mert annyira reménytelen és szívszaggató történetet írsz, hogy lehetetlen nem rajongani érte és várni a folytatást.

    VálaszTörlés
  6. Istenem milyen szomorú lett az utolsó mondat! Nem akarom hogy meghaljon Kim! Várom a vasárnapot azért mert kíváncsi vagyok mi lesz a történet vége viszont azért nem várom mert nem akarom hogy vége legyen ennek a történetnek! Imádom ezt a történetet! Nagyon szépen írsz és jól át tudod adni az érzelmeket! <3 :D

    VálaszTörlés
  7. meglepetés:
    http://onelife-onedreamy.blogspot.hu/2013/02/1.html

    VálaszTörlés