Huszonnegyedike.

Sziasztok!

Elképesztően imádlak benneteket! Hihetetlen, hogy ennyi kommentet kaptam, nagyon szép köszönöm, ahogyan az egyre gyarapodó feliratkozókat is! Nincs szó, amivel ki fejezhetném, hogy mennyire hálás vagyok! (:

Jó olvasást és kellemes hétvégét!

Xoxo.Bri.

"Mások rólad alkotott véleménye nem kell, hogy a te valóságoddá váljon!"

Mintha egész éjszaka nem aludtam volna. A tagjaim izomlázasan sajogtak, miközben szorosan lehunyt szemekkel gyötrődtem az álmok és az ébrenlét között. Úgy éreztem magam, mint aki egész este futkározott, s mostanra akkora izomláza lett, hogy teljesen megbénult. Mondjuk én tudtam mozogni, de még az is hosszú erőveszítésembe került, míg hátamra fordulva tekintetem a falon függő órára szegeztem. Fél tíz. Legszívesebben vissza aludtam volna, hogy pihenjek, de ha percekre is behunyhattam a szemem, az álmok nem értek utol, s én nem menekülhettem újra öntudatlanságba. Csak hosszú perceken át feküdtem a hátamon, majd mikor meguntam a tehetetlenséget inkább felültem az ágyon, hátam a támlának vetettem és az ablakon kezdtem el kibámulni.

Hallgattam az autók motorját, az emberek zsivaját, ahogyan munkába siettek, s élték a minden napjaikat. Az egész egy masszává kezdett összeolvadni, mikor kevésbé figyeltem, az egész egységes zajjá alakult, ahogy figyeltem az égen gyülemlő szürke esőfelhőket. A bukóra nyitott ablakon át is éreztem az eső kellemes illatát. Pár pillanatra még a kórház fertőtlenítő, maró szagáról is megfeledkeztem, mikor hosszú másodpercekre behunytam a szemem.

- Meglepetés! – vigyorogta Harry, mikor beosonva a szobámba megzavarta pillanatnyi nyugalmam és rám hozta a frászt. – Reméltem, hogy már ébren vagy.

- Rám hozod a szívbajt! – motyogtam panaszosan, azért vigyorogva, mire ő csak felnevetett és leülve mellém kérdőn bámult bele egyenesen a szemeimbe.

- Hogy vagy? – kérdezte.

- Jól – mosolyogtam nyugtatóan. Legszívesebben azt akartam volna mondani, hogy fáradtan, de inkább hallgattam. Nem akartam panaszkodni, ráadásul ez nem tűnt olyan nagy gondnak. Csak arra fogtam, hogy napok óta nem mozdultam ki rendesen, s ellustultam. – De te? – kérdeztem értetlenül. – Nem éppen a sztárok életét kellene élned? – folytattam utalva sűrű programjaira, elvégre megszoktam, hogy délutánonként jöttek be.

- Zayn még nagyban alszik, Louis valamilyen interjún van, Niallel és Liam stúdiózik – magyarázta a göndörke. – Én meg gondoltam bejövök boldogítani téged – dőlt hátra elégedetten. Mint aki valóban meg van elégedve zseniális ötletével.

- Jól tetted – mosolyogtam. Tényleg örültem a társaságnak, főleg ha olyan mosolygós volt az illető, mint Harry. – Menjünk sétálni! – kértem, vagyis inkább követeltem tőle. Mozogni akartam hátha akkor elmúlik csontjaim, s izmaim zavaró tompasága. Ki akartam nyújtóztatni magam, s friss levegőt venni.

- Mindjárt leszakad az ég – ellenkezett volna a fiú, de ellenben Louissal való civakodásokkal ebből győztesen jöttem ki. Se perc alatt magamra vettem egy pulóvert, kabátot, s Harry kedvéért sálat, sapkát is. – Most már mehetünk! – vigyorogta elégedetten, örülve, hogy hallgatok rá, miközben megindultunk kifelé az épületből.

Ahogy kiléptünk az épület ajtaján egyből megcsapott a már télbe forduló hűvös levegő. Leheletem fehér pamacsokban oszlott szét a levegőben, miközben jobban felhúztam arcomhoz a sálam, s a parkhoz igyekezve mélyeket szívtam a nyirkos levegőből. Az esőt ígérő illatok betöltötték az orrom, amik megnyugtatták idegeimet, noha a fájdalom csontjaimban egyáltalán nem akart megszűnni. Legszívesebben leültem volna pihenni, de nem akartam pár perc mozgás után már fáradtságra hivatkozva frászt hozni a mellettem lépkedő fiúra.

- Valami baj van? – kérdeztem percek múltán, mikor felpillantottam eltűnődött, kissé szomorú arcára.

- Nincs – rázta meg a fejét, majd mikor rájött, hogy ez még számára is hamisan csengett egy mély levegő után belekezdett; – Csak tegnap megint unatkoztam és olvasgattam magunkról véleményeket... – mondta.

- Miért érdekel téged annyira, hogy mit gondolnak rólatok mások? – kérdeztem értetlenül, elvégre hallottam erről a tulajdonságáról, s arról, hogy mennyire rosszul esnek neki a gyűlölködő megjegyzések.

- Mert nem tudom megérteni őket – mondta. – Mármint persze, nem kell mindenkinek szeretnie minket, ezt nem is várom el, de akkor miért veszik arra a fáradtságot, hogy minden melegnek és hímringyónak elmondjanak? – kérdezte, bár nem várt választ. – Ez miért jó nekik? Mit akarnak ezzel elérni?

- Pont ezt – mondtam. – Azt, hogy rosszul érezd magad, de neked nem szabad engedned. Ne érjék el, hogy megbántsanak, mert nincs igazuk! Meleg vagy? Ugyan miért? Mert benne vagy egy fiúbandába? Mert tehetséges vagy? Vagy hímringyónak neveznek mert minden nőt megkaphatsz, míg ők nem?! Tudod mit? Örülj nekik, mert amíg piszkálnak valamit rohadt jól csinálsz, amiért féltékenyek!

- Köszönöm – mosolyogta hálásan, miközben pár pillanatra magához ölelt, míg homlokomra apró, hálás puszit nyomott.

- Ez az igazság – vontam vállat. – Az emberek hajlamosak ok nélkül ítélkezni, s olyan könnyedén bántanak meg másokat, mintha ők tökéletesek lennének – horkantottam elégedetlenül.

Az emberi kegyetlenség határtalannak bizonyult, elég volt ha jobba körül néztem a hétköznapokban, s már minden árnyalatát felleltem a zsarolásokon keresztül, a testi bántalmazásig. Sosem értettem, hogy ez az embereknek miért jó, miért érzik ettől nagyobbnak magukat.

Csúnya vágások a csuklón, s emosnak van elkönyvelve, valami rinyáló, beteg tinédzsernek titulálják, de abba senki sem gondol bele, hogy komoly okai is lehetnek arra, hogy saját magát bántja.

Teltebb, s azt mondják dagadt, vékonyabb, s csontkollekciónak nevezik. De mi van, ha ez betegség? Ha nem tud ellene tenni?

Miért kell az embert még inkább földbe döngölni? Mert könnyebb, mint felsegíteni? Volt egy olyan érzésem, hogy sosem fogom megtudni.

- Louis nagyon szerencsés veled – mosolyogta. Tényleg örült, hogy barátja rám akadt, noha ezt sem értettem soha. Nem voltam se szép, se különleges, hogy Louis szerencsésnek mondhassa magát velem.

- Képzelem – horkantottam a nyilvánvalóra utalva. Ráakad valakire akit szeret, s akit hamarosan el is veszít, ez miért szerencsés dolog?

- Komolyan beszélek, Kim – makacskodott Harry teljes meggyőződéssel. – Hidd el, én látom Loun a változást, sokkal boldogabb és felszabadultabb mióta megismert téged.

- Ezt úgy mondod mintha te sose találnál valakit, aki mellett teljesen boldog lehetsz – kötekedtem továbbra is némi hitetlenkedéssel a hangomban.

- Szerinted fogok? – kérdezte.

- Mind az öten csodálatosak vagytok, túl jók ahhoz, hogy ne találjatok majd valakit – érveltem. – Ha nem is most vagy holnap, de majd valamikor biztosan jön valaki! Váoh, milyen bölcs énem van – képedtem el szavaim végére elnevetve magam, amit ő is visszaterelt a szórakozottabb énjéhez.

- Bolond vagy – állapította meg mosolyogva, fejcsóválva, mire én csak helyeslően bólintottam.

- Nem tagadom, sokat edzettem rá – fölényeskedtem, miközben a körmeimet nézegettem, akár a filmekben. – Vissza megyünk? – kérdeztem kissé félve, hogy egyből rosszra gondol.

- Fázol? – kérdezte azonnal aggodalmasan, jobban megnézve a hideg levegőtől kipirosodott arcom.

- Csak elfáradtam – ismertem be végül. Láttam résnyire nyílt ajkain, hogy visszakérdezne, hogy már ennyitől elfáradtam, de inkább nem tette. Engedékenyen bólintott és visszaindultunk a kórház falai közé, s bár undorodtam a hirtelen arcon csapó gyógyszerek szagától igazán hálás voltam, mikor visszaülhettem az ágyamra.

- Még időben – motyogta a fiú, miközben tekintetét az ablakon tartva hallgattuk az eső vad kopogását az ablakon. Alig lehetett kilátni a zuhogó esőtől, s a szobát még inkább megtöltötte a friss, eső illat. Élvezettel lélegeztem nagyokat belőle, miközben Harry a telefonja csörgésével lett elfoglalva, majd elnézést kérően rám pillantva kiment pár percre a szobából.

Továbbra is csendben, félig meddig gondolataimba merülve bámultam ki az ablakon, majd hirtelen ötlettől vezérelve felpattanva az ágyból nem törődve fájó tagjaimmal az ablakhoz léptem, hogy kitárva annak egyik felét kihajoljak a levegőre. Amennyire lehetett az ég felé fordítottam az arcom és élveztem a levegő kissé hideg csípését az arcomon, s a bőrömön végig szántó cseppeket. Ajkaimra akaratlanul is mosoly ült ki, miközben élveztem a szakadó esőt és az sem érdekelt komolyabban, hogy a vállaim és a hajam már teljesen elázott alig pár perc alatt.

- Kim! – hallottam meg Louis rosszalló szavait, mire pillanatnyi nyugalmam ijedt madárrajként rebben ezerfelé, miközben megpördülve a tengelyem körül kissé megtántorodva az ablaknak támaszkodtam. A fiú felé néztem ajkaimon azzal a tudom, hogy rosszat tettem, de nem érdekel mosollyal. – Megfázol! – szólt rám.

- Dehogyis! – ellenkeztem automatikusan, noha tudtam, hogy igaza van. Figyelnem kellene magamra, de annyira jó volt kicsit elfeledkezni mindenről. Mindig is szerettem az esőt, s tudtam, hogy most esélyem sem lenne kimenni az utcára az ápolónők miatt. – Harry? – kérdeztem téma terelésképp, miután becsukva az ablakot Louis elé lépdelve hosszú csókot váltottunk egymással.

- Louis vagyok – motyogta, mire csak felnevetve aprót löktem rajta, amin vigyorgott, s válaszolt; – El kellett mennie, mondta, hogy legközelebb kétszer is elköszön tőled.

- Be is hajtom rajta! – bólintottam, majd törölközőt ragadva nagyjából áttöröltem a hajam, s felkötve csapzott tincseim visszaültem a helyemre Louis mellé. – Amúgy mi újság? – kérdeztem kedvesen, szabad kezemmel végig simítva kissé borostás arcán. Élvezettel figyeltem ajkain elterülő békés mosolyát, kék szemeinek vidám csillogását, mikor megtalálta a tekintetem, kócos hajának összevisszaságát és ajkainak vékony ívét.

- Hiányoztál – motyogta ajkaimra, mire fel akartam nevetni, s azt mondani, hogy ő is nekem, de nem hagyott rá időt. Ajkai újra az enyémekre találtak, s hosszú percekig néma, apró csókokat váltottunk egymással hol csukott szemmel, hol egymás szemeibe gabalyodva.

Nem tudtam, hogy honnan jött ez a hirtelen jött nyugalom és szerelem, de elképesztően jólesett. Beborított, melegített, s elmulasztotta csontjaim sajgását.