Huszonkilencedike.

Sziasztok!

Egyelőre nem mondok semmit, majd holnap jövök a "beszédemmel" az utolsó fejezettel együtt!

Xoxo.Bri.

"A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog... valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába. Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk egymásnak egymás életében, ez mit sem változott. Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is beszéltél. Ne változtass a hangszíneden. Nevess ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken. Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel a nevem nap mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést. Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt, hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj."

[Zene]

Lassan egy hónapja. Lassan egy hónapja ismertem meg Louis Tomlinsont, aki az egész életemet megváltoztatta, noha sorsomon bármennyire is szeretett volna, nem tudott változtatni. Mosolygós ajkai és mindig vidám természete túl kevés volt a halálhoz, bár az én szívemet gond nélkül ellopta és folyton-folyvást a legnagyobb óvatossággal és szeretettel tartotta a  markába. Kívánhattam volna többet az utolsó heteimre? Nem hiszem.

Ezer szó sem lett volna elég ahhoz, hogy kifejezzem magam; mennyire szeretem őt mennyire hálás vagyok neki, illetve a fiúknak, hogy hagytak élni. Mert mellettük tényleg élőnek éreztem magam, olyannak aki előtt még hosszú évek álltak, s azt napokra képesek voltak elfeledtetni velem, hogy mi vár rám. Mintha azokra az időkre eltörölték volna emlékezetemből ezt a részt, a halált.

De az éjszaka mintha azok a napok, melyeket gond nélkül töltöttem lecsaptak volna rám teljes erejükből. Az este folyamán, s reggel is képtelen voltam túl tenni magam tagjaim remegésén, a halántékomon folyó verejtékcseppeken és azon a borzalmas érzésen, amelyet semmihez sem tudtam volna hasonlítani. Talán mintha méreg folydogált volna az ereimben, mely átszivárgott a húsomon és kiégette a csontjaimat. Utáltam az érzést, legszívesebben kitéptem volna magam a bőrömből, le akartam magamról cibálni a húsom, véget vetni az égő, el nem múló fájdalomnak, ami elől nem tudtam elmenekülni egy percre sem. 

Nem akartam, hogy bárki is bejöjjön ma. Nem akartam, hogy így lássanak, de persze ahogyan annyi minden ez sem az én uralmam alatt zajlott. A kora reggeli órákban anyu és apu is bejött mielőtt dolgozni indultak volna. Megrendülve figyelték leromlott állapotom, amit bármennyire is próbáltam takarni előlük könnyen észrevehető volt és nem hagyta nyugodni őket. Hogyan is hagyhatta volna őket nyugodtan a gondolat, hogy a saját lányuk talán nem éri meg a nap végét? Mert tudtam, láttam anyám könnyektől csillogó szeméből, apám anyu derekát szorongató kezéből, hogy mindketten ezen tűnődnek. Azaz aprócska remény is kiszállt belőlük, amit eddig olyan nagy hévvel és erőlködéssel szorongattak maguknál.

- Vettél már be gyógyszert? – kérdezte anyu aggodalmasan. Hangja remegett a visszafojtott indulatoktól, ahogy egyik kezem szorította. Alig éreztem érintését csontjaim zsibbadásától. Kezdett hatni a fájdalom csillapító.

- Pont mielőtt jöttetek – feleltem kissé kótyagosan, fáradtan. Nyilvánvaló okok miatt képtelen voltam az éjszaka folyamán aludni, s bármennyire is voltam fáradt és kimerült aludni még mindig nem tudtam volna.

- Jobb? – kérdezte apu aggodalmasan, kezét a homlokomra téve, ami még mindig égett a láztól.

- Fogjuk rá – motyogtam. – Ne aggódjatok miattam! – kértem.

- Hogy mondhatsz ilyet?! – akadt ki anyu véglegesen. Néhány kósza könnycsepp csordult végig az arcán, vállai alig észrevehetően megrázkódtak, ahogy a tekintetemet kereste.

- Az élet sokkal nehezebb, mint a halál – mondtam. – Velem minden rendben lesz – nyugtattam meg őt. Elképesztő volt vigasztalni őket, noha az utóbbi időben gyakran csináltam ezt. Míg anno ők nyugtattak meg, ha elestem, ha rossz jegyet kaptam vagy bármi rossz történt velem, mikor megtudtam a hírt betegségemet illetően én lettem a felelősségteljes felnőtt, aki kötelességének érezte, hogy szüleit pátyolgassa, ha erre kötelezte a helyzet.

- Ne mondj ilyeneket! – szólt rám apu. Szemei halványan vöröslöttek, de nem hagyta el magát, mint a mellettem zokogó anyukám. – Ez  nem jelent semmit! – utalt a fájdalmamra. – Ez nem jelent semmit! – ismételte, mintha csak magát akarta volna győzködni. – Holnap jön egy új nap és minden rendben lesz! – mondta. Bármennyire is hangzottak szavai magabiztosan láttam rajta, hogy még ő maga sem hiszi el azt, amit mondd. Láttam rajta, hogy csak egy gondolat kavarog benne, miközben fejét óvatosan félre biccentve viszonozta pillantásom; lesz holnap?

- Szeretlek benneteket – sóhajtottam végül, hol anyura, hol apura pillantva. Tudtam jól, hogy nem szabadna elkezdenem ezt, nem szabadna búcsúznom tőlük és még nagyobb fájdalmat okozni nekik, de elakartam mondani nekik, amit akartam. – Jobb, szeretőbb szülőket nem is kaphattam volna tőletek, és soha ne hibáztassátok magatokat emiatt! Erről senki sem tehet, sem én, sem ti!

- Jaj, kincsem – sírta el magát anyu, miközben óvatosan rám borulva megölelt és én magamba szívhattam finom parfümjének kellemes illatát. Pár pillanatra megtelítődött vele mellkasom, újra gyereknek éreztem magam, s minden fájdalmam megszűnt. De ez csak pár pillanat volt, még abban is kételkedtem, hogy megtörtént, s nem csak képzeltem.

- Mi is szeretünk – sóhajtotta végül apu, miközben sűrűn pislogva igyekezte visszatartani könnyeit. Szinte éreztem, ahogy megszakad a szívem a látványukra. Borzalmas volt őket így látni.

- Nem kell mennetek? – kérdeztem végül, mikor tekintetem pár pillanatra az órára siklott. Fél kilenc volt.

- Tényleg indulnunk kell, ha nem akarunk késni – mondta apu, miközben lassan felállva próbálta arrébb noszogatni zokogó feleségét.

- Ha elmész jobb lesz – simítottam végig gyengéden anyu kipirosodott arcán. Tudtam, hogy itt akarnak maradni, hogy legszívesebben nem mozdulnának mellőlem, de azzal is tisztában voltam, hogy a főnökeik ezt nem hagynák, gond nélkül kirúgnák őket, ráadásul úgy voltam vele, hogy ha dolgoznak, elterelik a figyelmüket könnyebben átvészelik ezt a napot, s az ezt követő időszakot. Immár nélkülem.

- Szeretlek, kicsim – ölelt meg apu búcsúzóul, hosszú pillanatokig temetkezve a nyakamba, mélyet, akadozót lélegezve.

- Én is, apu – viszonoztam gesztusát. – Mindkettőtöket – néztem anyura, majd csendben figyeltem, ahogy ügyetlen, megtört mozdulatokkal elhagyták a szobát.

A helyiségre hosszú ideig néma csend ereszkedett, figyelnem kellett, ha hallani akartam a lélegzetem, míg azon tűnődtem, hogy miért nem fáj a búcsúzás. Minden irántuk való hiányom elnyomott az értük való aggodalom. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mi lesz velük ezek után, hogyan fogják ezt átvészelni?

Nem sokáig volt alkalmam ezen gondolkodni, ugyanis alig telhetett el fél óra az ajtó ismét kinyílt és nővérem ajándékozott meg társaságával. Ajkain halvány, meg-meg remegő mosoly ült, szemei kissé vöröslöttek, ami arra engedett következtetni, hogy már beszélt szüleinkkel. Értesült mindenről.

- Hogy vagy? – kérdezte leülve mellém az egyik műanyag székre.

- Jól – mondtam. – Elviselhető – tettem még hozzá, hiszen a jó azért túlzás lett volna állapotom jellemzésére. – Veled mi újság? – kérdeztem.

- Igazából van egy bejelenteni valóm – sóhajtotta, ajkai megremegtek, de mosolya sokkal őszintébbnek tűnt. Nem kerülte el a figyelmem, ahogy nem az én kezem szorongató keze a hasára csúszik, miközben kissé kihúzta magát. – Jeremyvel babát várunk – mondta végül, mire pár pillanatra még a levegő is bennem rekedt. Hitetlenkedve pillantottam boldog, mégis szenvedő arcára, s éreztem, ahogy ajkaim fáradt, de kétségtelenül boldog mosolyra húzódtak. Tudtam, hogy nővérem és Jeremy már régóta dolgoztak egy babán, s mindkettejüket eléggé mélyen érintette, hogy úgy tűnt nem igazán fog ez összejönni valamelyikük egészsége miatt. Most mégis sikerült.

- Annyira örülök – mosolyogtam. – Anyuék tudják már? – kérdeztem.

- Nem, még nem – rázta meg a fejét. – Egyelőre még nem akarom nekik elmondani – mondta, s tudtam jól mire gondol.

- Rendben – mondtam – Hagyd őket, hadd...gyászoljanak, de ha úgy érzed, hogy elég, jelentsd be – magyaráztam. Egyre gondoltunk; ez a baba talán elég erőt nyújthat majd nekik ahhoz, hogy tovább lépjenek.

- Vigyázni fogok rájuk – ígérte.

- Tudom – feleltem magától értetődően. – Szükségük lesz ártok.

- Ez alatt az egy év alatt egyszer sem gondoltam, hogy majd eljön ez a pillanat – simított végig az arcomon. – Egyszerre vagyok boldog a baba miatt, miközben legszívesebben ordítanék, mert téged leveszítelek – szipogott. Könnyei lassan folytak végig az arcán, miközben kezemet szorongatta.

- Sose veszítesz el – ellenkeztem. – Mindig veletek leszek – ígértem, s úgy tűnt ez elég volt számára, hogy áttörjön a gát. Zokogva húzódott közelebb hozzám, ölelt magához, amit én viszonoztam, s nyugtatóan a hátát simogattam. Csak pár percig tartott az egész, hamar megnyugodott, majd visszaülve a helyére ismét beszélgetni kezdtünk. Leginkább nosztalgiáztunk vagy a babáról beszéltünk, mint a régi időkben, mikor valamelyikünknek beszélhetnékje volt és átment a másik szobájába, hogy ott kiadjon magából minden gondolatot.

- Vigyázz magadra – szóltam utána. – És sok-sok puszit küldök a babának!

- Átfogom adni neki – ígérte, majd egy utolsó ölelés után ő is elment.

Abban az egy órában, amíg gondolataimba merülve egyedül voltam bevettem a szokásos gyógyszeradagom, s kiélvezve, hogy tudok mozogni rendbe is szedtem magam.

- Szia – köszönt Lana, miközben csendben, bizonytalanul becsukta maga mögött az ajtót és közelebb lépett. Egyik lábáról a másikra támaszkodva ácsorgott mellettem hosszú pillanatokig. Most először láttam rajta bizonytalanságot és tudatlanságot. A mindig talpraesett, korához képest túlságosan is érett unokahúgom most tanácstalannak tűnt, egyszerűen nem tudta hova tenni a helyzetet. Mint egy kisgyerek, aki képtelen rájönni, hogy mitévő legyen egészen addig, amíg lassan felülve ki nem tártam a karom, s ő a nyakamba nem borult.

Szorosan tartottam vékony testét, beszívtam édes parfümjének illatát, miközben magamon éreztem zokogásának rázkódását. Rengeteg ideig ücsörögtünk így, még azután is, hogy lenyugodott és már nem sírt többet.

Tudtuk, hogy nem kellenek szavak. Ő volt a legjobb barátom, a legfőbb bizalmasom. Nem kellettek szavak, hogy elmondjam mennyire szeretem őt és mennyire féltem őt a továbbiaktól, ahogyan neki sem kellett mondani, mennyire félt engem, s mennyire fél saját maga a jövőtől.

- Randim lesz – nevetett fel zavartan hosszú némaság után.

- És csak most szólsz? – nevettem. – Ki a szerencsés, akit majd Lukenak el kell vernie? – vigyorogtam gonoszul, amire csak egy szemforgatással válaszolt.

- Egy évvel jár felettem a gimiben – magyarázta. – Aranyos srác, gitározik.

- Ez nagyszerű! Mikor találkoztok? – kérdeztem.

- Tíz perc múlva itt a parkban – mondta, miközben elkeseredve az órára pillantott. – De lemondom, ha akarod! – tette még hozzá sietősen.

- Ne butáskodj! – szóltam rá. – Nyugodtan menj és érezd jól magad! – kívántam.

- Louis ma is bejön? – kérdezte.

- Biztos vagyok benne – feleltem. Minden nap bejött.

- Rendben – sóhajtotta. – Akkor megyek – állt fel, majd egy utolsó, szoros öleléssel elbúcsúztunk egymástól.

- Vigyázz magadra – kértem, mikor már az ajtóban állt. Halványan mosolyogva, szomorúsággal szemeiben bólintott, majd egy néma elköszönéssel távozott.

Furcsa volt ez az egész, még mindig nem fájt, hogy sorban búcsúztam el a számomra fontos emberektől, mert már biztos voltam benne; minden látogatásuk, minden üdvözlésük egy elköszönéssel fejeződik be, egy végleges búcsúval. De nem fájt, némi tompa sajgás ugyan egész nap a mellkasomon pihent, de semmi több. Egy csipet érzéketlenség, rengeteg aggodalom irántuk, csontjaim sajgása, arcom égése a láztól és a sajgás a mellkasomon. Ennyi volt az egész, amit éreztem.

Szórakozottan babráltam a macival. Újra és újra körberajzoltam a mancsaiban szorongatott szívecskét, írtam át az I love you feliratot, miközben üresen csillogó gömbszemeibe bámultam és magam elé képzeltem Louis arcát. Alig vártam, hogy végre eljöjjön, szinte fizikai fájdalmat jelentett, hogy már az apró plüss sem segített hiányának tompításán.

- Louis! – mosolyogtam lelkesen, mikor olyan három körül az ajtó kinyílt és barátom lépett be az apró helyiségbe.

- Szia – köszönt halkan. – Összefutottam Lanával, egy fiúval volt... – motyogta halkan.

- Akkor...mondta..? – kérdeztem félve, biztos voltam benne, hogy unokahúgom elkotyogta magát.

- Látszott rajta – vont vállat. – Hogy vagy? – kérdezte. – Kérdeztem az egyik ápolónőt, azt mondta rossz éjszakád volt...

- Voltam már jobban is – feleltem. – Veled mi újság? – kérdeztem, miközben minden mozdulatát figyelemmel kísértem. Fáradt mozdulatokkal ült le mellém, kezét azonnal az enyémre rakva. Jólesett hideg bőrének érintése.

- Nagyon meleg vagy – állapította meg, majd a következő pillanatban szabad keze már az arcomon simított végig. Engedékenyen simultam bele hideg tenyerébe, félig lehunyt szemekkel élveztem érintését. Szinte éreztem, ahogy bőröm pár pillanatra megnyugszik, mint ahogyan a lelkem is.

- Jól vagyok – mondtam.

- Képzelem... – horkantott. Láttam rajta a visszafojtott érzelmeket, azt a dühöt, amit tehetetlensége váltott ki magából. Rossz volt így látni. Kék szemei, melyek máskor életet leheltek belém most csak fájdalmat növeltek bennem, szomorú volt, kétségbeesett.

- Louis, kérlek... – sóhajtottam. – Ne légy ilyen.

- Milyen lehetnék?! – kérdezte hitetlenkedve, már-már felháborodottan.

- Olyan, mint eddig, mert még élek, remélem feltűnt! – vágtam vissza. Egyszerűen nem tudtam máshogy vele megértetni, hogy fáj, ha így viselkedik.

- De ha már most nehéz? – kérdezte, de  nem várt választ. Elterelte a témát. – A srácok beakarnak jönni hozzád...

- Ne! – ellenkeztem azonnal. – Mondd meg nekik, hogy majd holnap... – kértem.

- Kim? – értetlenkedett zavartan, elvégre legalább annyira érezte azt, amit én; nem lesz holnap.

- Nem akarom, hogy így lássanak – magyaráztam. – Azt akarom, hogy a tegnapi napra emlékezzenek velem kapcsolatban.

- Biztos? – kérdezte. – Bántani fogja őket, hogy nem tudtak elbúcsúzni.

- Ne aggódj – mondtam. – Én már mindannyiukkal beszéltem a héten – vallottam be.

- Tessék?

- Volt egy fajta érzésem, ami miatt szükségesnek éreztem, hogy beszéljek velük.

- És nekem erről miét nem beszéltél? Miért tegnap kellett megtudnom az egyik ápolónőtől, hogy mostanában romlott az állapotod?! – kérdezte haragosan.

- Nem akartam, hogy emiatt aggodalmaskodj, így is láttam rajtad, hogy emészt a dolog – magyaráztam bűntudatosan, noha még mindig biztos voltam benne, hogy helyesen döntöttem.

- Kim! Mégis mit vársz? Milyen legyek, miközben a lány akit szeretek megfog halni? – akadt ki. – Csak tegyek úgy mintha minden rendben lenne?! Szerinted ez olyan könnyű lenne? – kérdezte.

- Nem erről van szó! – ellenkeztem. – Csak megakartalak óvni, te nem így tettél volna fordított helyzetben? – kérdeztem.

- Fordított helyzetben te is így viselkednél! – érvelt.

- Fölösleges erről veszekednünk! – állapítottam meg még mindig hevesen.

- Nagyon! – felelte ugyanolyan hangsúllyal, mint eddig, de aztán pár másodperc múlva akaratlanul is felnevetett, mint ahogyan én is tettem. – Még veszekedni sem tudunk – közölte.

- Még szerencse – mosolyogtam. Örültem, hogy Louis kicsit megnyugodott, noha szemei nem csillogtak a boldogságtól, de legalább csillogtak, s ajkai szegletében is ott bujkált egy igazán apró mosoly, amit ha nem figyelek eléggé talán észre sem veszek.

- Szeretlek – mondta.

- Én is téged – feleltem, majd megnyugodva észleltem ajkait az enyémeken. Csókja gyengéd volt és lágy, minden mozdulatából éreztem az irántam való aggodalmat. – Félek – tört ki belőlem csókunk végeztével. Apró gesztusa, csókja átszakított bennem valamit. Azaz ismeretlen szorítás a mellkasomon eltűnt, szabad utat kapott mindenembe. Az egész napos búcsúzkodás kitört belőlem, a fájdalmak, melyeknek eddig nyoma sem volt most kitörtek. Teljes erejükből csaptak le rám.

- Veled vagyok – biztosított. – Mindig itt vagyok melletted!

- Tudom, de mi lesz, ha ott ahova megyek már nem leszel?! – kérdeztem. – Mi van, ha senki sem lesz ott, akit szeretek?!

- De ott leszünk – ígérte. – Mindig melletted leszek, ahogyan te is mellettem! Ezt sose feledd!

- Nem akarom ezt! – szipogtam, mire óvatosan arrébb noszogatva befeküdt mellém és szorosan a mellkasára vont. Ajkait éreztem a homlokomon, karjait körülöttem és egész lényét magamon. Ugyan megnyugtatott, de továbbra is fájt az elkerülhetetlen.

- Én sem, Kim, én sem! – lehelte. Hangja rekedt volt, olykor megremegett, s kezeinek szorításából tudtam, hogy sír. – Annyira fogsz hiányozni, annyira nem tudom, hogy mi lesz velem nélküled...

- Minden rendben lesz – ígértem most most én. – Neked tovább kell élned, vigyáznod a többiekre...élned kell! – osztottam meg vele legnagyobb félelmem. Rettegtem attól, hogy elveszíti önmagát, hogy már nem lesz az a mosolygós, életvidám srác. Attól tartottam, hogy tönkretettem őt. – Csak egy hónap volt... – leheltem.

- Nevezz önzőnek, de életed utolsó hónapja volt az én legszebb hónapom – vallotta be.

- Eddigi életed, legszebb hónapja – javítottam ki, miközben feljebb kúszva hozzá rálátást kaptam sírástól piros, továbbra is hihetetlenül kék szemeire, könnyektől kipirult arcára, lassan lefolyó könnyeire.

Hosszú percekig csak feküdtünk egymás karjaiban, miközben a másik arcát vizsgáltuk. Igyekeztem minden vonását megjegyezni, retinámba vésni jóképű, kissé még kisfiús vonásait. Ahogyan észrevettem ő is ezt tette, csak nézett, s úgy tűnt teljesen megfeledkezett a külvilágról.

- Emlékszem, amikor behoztak téged a kórházba, az első vagy a második napon volt, már nem tudom... Lana azt mondta a betegségemet illetően, hogy csodák még vannak, hogy meggyógyulhatok. Noha helyeseltem úgy véltem, hogy téved, hogy nincs olyan csoda, ami segíthetne rajtam. Tévedtem. Nem gyógyultam meg, de az élet akkor is megajándékozott egy csodával. Te vagy az én személyes csodám, Louis – ismertem be. Tudtam, hogy normális esetben elnevetnénk magunkat, hogy mennyire nyálasak vagyunk, de most nem ez történt. Most egyetlen egy szó, egyetlen egy vallomás sem lett volna túldramatizált, csöpögős.

- Szeretlek – lehelte. – Szeretlek, szeretlek, szeretlek – kántálta egészen addig, míg újra ajkaimra nem hajolt. Csókja most sokkal erősebb volt, szinte tépte ajkaim, s először bármennyire is tűntek mozdulatai szenvedélyesnek hamar rá kellett jönnöm, hogy ez a kétségbeesés. Az a kétségbeesése, amivel aztán én is viszonoztam ajkainak becézését.

Ahogyan annyi minden ezt is az emlékezetembe akartam vésni, hogy mennyire vadul és szeretettel tudott csókolni, mennyire óvatos volt velem az utolsó pillanatokig, s mennyi biztonságot nyújtott számomra a legsötétebb percekben is.

- Louis? – leheltem kissé kábán, álmosan. Az egész éjszakai ébrenlét utáni fáradtság kezdett magába kebelezni.

- Tessék, Kim? – kérdezte ugyanolyan halkan. Olyan gyengéden ejtette ki a nevem, hogy majdnem teljesen elfelejtettem, hogy mit akartam mondani.

- Álmos vagyok – motyogtam.

- Aludj – kérte.

- Itt maradsz velem? – kérdeztem. Szemhéjaim lassan lecsukódtak, s már csak a közelségére igyekeztem koncentrálni. – Itt leszel, mikor felkelek?

- Mindig itt leszel velem – felelte. – De most aludj, nagyon fáradt lehetsz... – hangja elcsuklott, remegett, de már nem volt elég erőm megnyugtatni őt. – Kim? – ejtette ki újra halkan a nevem, mintha megakart volna győződni afelől, hogy még ébren vagyok.

- Tessék, Louis? – kérdeztem. – Louis...Louis... – motyogtam el a nevét párszor. Úgy éreztem most először ejtem ki a nevét, noha tudtam, hogy ez nem így van.

- Szeretlek! Szép álmokat!

- Én is téged! Majd találkozunk, rendben?

- Ebben biztos vagyok, de most már aludj, szükséged van a pihenésre.

- Neked is szép álmokat, Louis – leheltem, majd végleg elnyelt a fájdalommentes, nyugodt sötétség, amin keresztül még éreztem ölelő karjait, nekem simuló testét. Az én személyes csodámat.