Huszonhatodika.

Sziasztok!

Gondoltam már a reggeli órákban felrakom a huszonhatodik fejezetet, mert miért is ne?! Szóval jó olvasást és köszönöm szépen a visszajelzéseket, szó nincs rá, hogy mennyire örülök minden kommenteteknek! <3(:

Xoxo.Bri.

"Az ember azért hisz, amiért levegőt vesz: mert életben akar maradni."

Mindig rossz gyerek voltam. Fára másztam, illetve mindenre, amire esélyt láttam, hogy feljutok a tetejére. Alig lehetett bírni velem, hiszen folyton futkároztam, s képes voltam egyik pillanatban szem előtt lenni, majd a másikban frászt hoztam szüleimre hajmeresztő mutatványaimmal vagy bújócskázásommal. Noha én ezeket mindig élveztem szüleimet kikészítettem, s olykor-olykor én is megszenvedtem csintalanságom következményeit. Törtem már el karom, lában, vertem be a fejem, ütöttem ki tejfogam, s még sorolhatnám. Mind fájtak, bár a idő múlásával egy masszává olvadtak, így nem tudtam volna elmondani, hogy melyik miatt szenvedtem a legtöbbet, de tudtam, emlékeztem rá, hogy elképesztően kellemetlen volt az összes balesetem, ahogyan az lenni szokott a baleseteknél. De ha azt hittem, hogy azok fájdalmasak akkor hatalmasat tévedtem.

A láz, mely egész éjszaka rázott, s csontjaim égése, mely szinte felemésztette az izmaim elviselhetetlennek tűnt. Úgy éreztem soha többé nem fogok tudni felkelni az ágyból, s legszívesebben eszméletemet vesztve zuhantam volna az öntudatlanság sötét, fájdalommentes karjaiba.

Reggel fáradtan és teljesen legyengülve meredtem az óra lassúnak tűnő mutatójára, s rettegtem, hogy akár a legkisebb mozdulattól is minden kezdődik előröl. Ujjaim elfehéredve szorongatták az apró plüsst, melyet egész éjszaka a mellkasomhoz szorítva tartottam magamnál abban reménykedve, hogy segít. Noha nem segített, mert majd' megőrültem az engem szorító fájdalomtól, de nem éreztem magam egyedül akkor sem, mikor az ápolónők elhagyták a szobám, miután megnézték ramaty állapotom.

Szívből reméltem, hogy a délelőtt folyamán senki sem jön be hozzám, pihenni akartam kicsit, összeszedni magam, hogy aztán újult erővel nyugtathassak meg mindenkit, miszerint minden rendben van velem és fölösleges az aggodalmuk.

Fogalmam sem volt az idő múlásáról, üveges tekintettel bámultam ki órákon át a fejemből, miközben próbáltam nem foglalkozni arcomra száradt könnyeimmel és vészjósló gondolataimmal. Elakartam aludni. Csak egy picit elmenekülni a világ elől, de képtelen voltam lehunyni a szemem huzamosabb időre. Folyton felriadtam akár a legkisebb zajra is, ami egyáltalán nem segített a pihenésben.

Hosszas forgolódás és óvatos mozdulat után végül felhúztam magam ülőhelyzetbe és hátam támlának vetve elkezdtem olvasgatni Danielle által hozott pletykalapokat, s bár arra voltam legkevésbé kíváncsi, hogy mi van Justin Bieberrel és Selena Gomezzel, mégis örültem, mert elterelték a gondolataim. Egy kis időre kikapcsolódtam, s sorok közé menekültem, a hazug állításokba, a találgatásokba és a világban történt eseményekbe legyenek igazak vagy sem.

- Meglepetés! – toppant be az ajtón olyan kettő körül Zayn borostásan, lezserül öltözködve, ahogyan lányok ezrei őrültek meg érte.

- Szia! – mosolyogtam lelkesen. Látva őszinte, kedves vigyorát a kedvem megemelkedett és hanyagul raktam vissza kezemben szorongatott újságot a többi közé.

- Na, mi újság, kislány? – kérdezte kedvesen, miközben közelebb húzta az egyik műanyag széket, s leült mellém. – Ki szöktesselek? – vigyorogta kajánul, mire újra felnevettem.

- Légy szíves – kérleltem. – Amúgy semmi sem, veled? – érdeklődtem.

- A szokásos – vont vállat, mint aki magasról tesz, hogy vele mi történt, s újra rám terelte a szót; – Fáradtnak tűnsz – állapította meg azzal a kérdő hangsúllyal, amitől tudtam, hogy folytatást vár tőlem.

- Nem ez volt életem legjobb éjszakája – ismertem be. – De már minden rendben – nyugtattam meg. 

- De már jól vagy? – kérdezte bizonytalanul, aggodalommal a hangjában.

- Minden rendben, csak fáradt vagyok. Ennyi az egész! – hárítottam el aggodalmát, ami noha nem tűnt el teljesen, mint ahogyan senkinél sem szokott, aki meglátogatott, de beszélgetésünk immár más mederbe folyt és sokkal kellemesebben elcsevegtünk, mint bármikor máskor megismerkedésünk alatt.

Zayn számomra mindig az a titokzatos srác volt, akiért ezerek rajongtak és igyekeztek minél többet megtudni róla, noha ő minden számára fontos titkot ügyesen tudott tartani. Valahogy alig sikerült leolvasnom az arcáról, hogy mit gondol, minden mondata meglepetésként ért, s talán ő volt az első srác, akin képtelen voltam kiigazodni.

- Holnap Niall bejön hozzád – mondta. – Az üzeni, hogy ne haragudj rá, amiért az utóbbi pár napban nem keresett.

- Dehogy is haragszom – ellenkeztem azonnal. Elképzelni sem tudtam, hogy az ír srácra valahogy haragudni lehetne bármiért.

- Tudod, ő a legérzékenyebb ötünk közül, nehezen emésztette meg ezt a hírt a minap, kell neki egy kis idő – magyarázta, de minden szava teljesen fölösleges volt. Cseppnyi harag vagy ítélkezés sem volt bennem Niall iránt, teljesen megértettem őt.

- Ne magyarázkodj – kértem. – Teljesen megértem és nem haragszom, dehogyis haragszom! – horkantottam. Még a gondolat is röhejes volt, hogy én haragudni merjek bármelyikükre is!

- Rendben, csak ezt mindenképp tisztázni akartam – magyarázta kissé feszülten, miközben egyik kezével idegesen a hajába túrt. Világosbarna szemeiből tisztán kiolvastam, hogy valami nem hagyja nyugodni, hogy valamit mondana, de nem mer.

- Mi a baj? – kérdeztem végül bátorítóan felé mosolyogva, ami bár kicsit megnyugtatta, feszültségét nem tüntette el teljesen.

- Én csak...azt akarom kérdezni, hogy...szóval tényleg nincs semmilyen remény? – kérdezte Zayn akadozva, mint aki nem tudja, hogy illik-e ilyet kérdezni.

- Szerinted, ha lenne ilyen nyugodt lennék? – nevettem fel mindenféle boldogság nélkül, amit csak egy értetlen pillantással nyugtázott, míg várta válaszom. – Ha egy kicsi reményt is látnék arra, hogy meggyógyulok nem lennék ilyen nyugodt, nem tűrném el, hogy mindenki már most gyászol, miközben még élek, ha tudnám, mutatná a szervezetem, hogy még nem adta fel én magam is harcolnék, mindent megtennék annak érdekében, hogy meggyógyuljak!

- Tehát beletörődtél? – kérdezte döbbenten, úgy tűnt, nehezére esik ezt elfogadni, lehetetlennek.

- Igen – sóhajtottam végül pár másodpercnyi gondolkodás után. – Persze ez nem azt jelenti, hogy örülök a helyzetnek és nem örülnék valami kiútnak, de igen, összességében már régóta belenyugodtam abba, ami rám vár.

- És Louis? Rá nem gondolsz? – kérdezte vádlón, s noha rosszul estek szavai tudtam, hogy csak a tehetetlensége haragítja fel annyira, hogy ne gondolkodjon el jelen helyzetben a szavain.

- Dehogynem gondolok! – feleltem. – De mit tegyek? Ígérjem meg neki, hogy nem halok meg?! Hitessem el mindenkivel, hogy minden rendben lesz, olyan mint hónapokkal ezelőtt?! Nem tehetem! Jobb, ha a szeretteim minél előbb megbékélnek a gondolattal, mert bármennyire is szeretném megóvni őket nem tudom, nem tudok mit tenni! Pont olyan tehetetlen vagyok, mint te! És belefáradtam már, hogy úgy tegyek, mint aki harcol, ezt a kis időt önző mód úgy akarom eltölteni, ahogy akarom és nem úgy ahogyan mások elvárják – mondtam teljesen őszintén, kicsit élesebben is, mint ahogyan azt eleinte terveztem, s ez látszólag észhez térítette a fiút. Nyugtatóan kezét az enyémre tette, miközben bocsánatkérően rám nézett és feladóan sóhajtott.

- Sajnálom – mondta. – Tudod, hogy nem akarlak bántani...

- Persze – mosolyogtam újra. – Ahogyan nektek is tudnotok kell, hogy én sem akarlak benneteket bántani.

- Sokkal könnyebb lenne, ha nem ismertünk volna meg – nevetett fel Zayn elkínzottan. – De igazából sokkal rosszabb is... – tűnődött el.

- Hogy érted? – értetlenkedtem. Ez az én fejemben is megfordult már számtalanszor. Hogy mennyivel könnyebb lenne számukra, ha nem ismertek volna meg, ha Louist nem mellém rakják be a kórterembe... Persze az részlet kérdés volt, hogy sokkal kevesebbnek is érezném magam nélkülük, ki tudja, talán nem is bírtam volna ideáig nélkülük..

- Nem szeretem elveszíteni azokat, akiket szeretek – mondta őszintén. – És attól is félek, hogy ha te elmész Louist is elveszítjük – harapta be alsó ajkát szavai végére.

- Liamet és Harryt is megkértem, téged is megfoglak arra, hogy ne ezt ne hagyd – mondtam. – Hagyjátok, hogy egy kicsit maga legyen, adjatok neki időt, de ha úgy gondoljátok, hogy nem javul semmi rángassátok magatokkal, csináljatok neki programokat és...legyetek vele – kértem.

- Rád lesz szüksége – figyelmeztetett Zayn.

- Vele leszek – ígértem, mire halványan elmosolyodott, s bólintott szavaimra.

Rengetegszer megfordult a fejemben, hogy mégis mi vár rám a másik oldalon. Rengeteget böngésztem az élet utáni lét után az interneten és könyvekben, de mindenhol mást mondtak, míg végül rájöttem, hogy ez csak a hiten múlik. Az ember nem tudhatja a halált, s ezért hagyatkoznia kell a hitre. Ez világossá vált számomra, csupán azt nem tudtam, hogy én miben hiszek. Egészen addig, amíg Louist meg nem ismertem. Ahogyan jobban belegondoltam az elmúlt napokban rájöttem, hogy én miben hiszek. Az emlékekben. Ott leszek a szívükben, olykor-olykor a gondolataikban és az emlékezetükben egészen addig, amíg el nem akarnak feledni vagy meg nem halnak. Ezt akartam én, ott lenni az emberekkel, vigyázni rájuk valahonnan, s örökké az emlékükben élni. Elvégre kívánhattam volna szebb életet a szeretteim lelkében?