Huszonötödike.

"Amikor a baj elér egy bizonyos szintet, már nem lehet javítani vagy változtatni rajta, mert egyre csak rosszabb lesz minden."

Égett az arcom, s legszívesebben meg sem mozdultam volna egész nap. Ha rajtam múlott volna biztosan átaludtam volna az egész napot bármilyen bűntudat vagy rossz érzés nélkül. Így is csak akkor voltam hajlandó felébredni, mikor a vendégeim kirángattak az édes öntudatlanságból, s nyugalmat tettetve igyekezték eltüntetni hangjukból és vonásaikból az irántam való aggodalmat. A negyedik „jól vagyok” után már nem is számoltam tovább az efféle válaszokat, melyeket akár többször is el kellett ismételnem a szüleimnek, nővéremnek vagy akár Lanának. Az egész reflexszerűen jött, magától értetődően.

Olyan kettő körül magamba erőltettem egy szendvicset, majd lenyeltem a láz és fájdalom csillapítókat is, miközben elbúcsúztunk egymástól Lanával, s igyekeztem nem foglalkozni néma kétségbeesésével.

Éreztem, hogy félt, hogy aggódik, hogy egy beszélgetésünk az utolsó beszélgetésünk lesz, s megrémített, hogy ezt az arcáról, sem a hangjából nem tudta eltüntetni. Ez tőle felért egy hangos kiáltással, miszerint hamarosan meghalok, hogy nincs remény. Szinte fájt tőle a fülem, de ha az nem is, a mellkasom biztosan.

Nem tudtam mit kezdeni magammal, s emiatt különösen hálás voltam, hogy az egész napot átaludhattam a takaróba tekeredve, teljesen öntudatlanul. Különben folyton az érzéseimen járt volna az agyam. A rossz előérzeten, ami a csontomig itta magát, s furcsa, hányingert keltő görcsbe rángatta a gyomrom. Valahányszor ez átfutott az gondolataimon émelyegni kezdtem, s próbáltam elterelni a gondolataimat. Elmélkedtem a fehér fal repedésein, az óra ketyegésén, az ablakon kint elterülő világon. Bármin csak ne gondolkodjak a megérzéseimen!

- Álomszuszék – hallottam meg egy ismerős hangot jobbomon, miközben az illető végig simított a karomon, hogy ébredésre bírjon. – Szia – mosolyogta kedvesen Liam, mikor laposakat pislogva kezdtem magamhoz térni. – Egész idáig aludtál? – kérdezte meglepetten, pár pillanatra az órára függesztve tekintetét, ami lassan négyet mutatott.

- Kisebb szünetekkel – ingattam a fejem, majd életet lehelve a tagjaimba nagy nehezen feljebb tornáztam magam az ágyon, s mosolyt varázsolva arcomra köszöntöttem a fiút. – Mi újság? – kérdeztem.

- Semmi sem – vont vállat. – Danie is eljött, csak elment vázáért – mondta, s valami végszóként az ajtó ki nyitódott, majd becsukódott Danielle társaságában. A lány barna haja kivasalva keretezte szép arcát, ajkain mosoly pihent, miközben az ágyam végén lévő asztalnál elhelyezte a csokorvirágot, s másik oldalamra lépve üdvözölt egy öleléssel.

- Annyira jó látni téged – mondta. – Hogy vagy? – kérdezte, s megkerülve az ágyat leült Liam mellé a másik műanyag székre, miközben kérdőn Liamre néztem, aki csak bűntudatosan lehajtotta a fejét, s magyarázkodni kezdett.

- Mindig kiszedi belőlem, amit tudni akar – mentegetőzött, de fölöslegesen. Nem haragudtam rá.

- Nem baj, ne butáskodj! – nyugtattam meg halkan felnevetve. – Amúgy köszönöm, jól vagyok – válaszoltam Daniellenek is.

- És most komolyan, Kim – kérte halkan, komolyan Liam. Persze, tudhattam volna, hogy ő átlát rajtam, bár fogalmam sem volt, hogy miért. Talán mert figyelt az emberekre olyannyira, hogy feltűnt neki a másik nem oda illő mimikája is.

- Hát a mai nap nem igazán voltam a toppon – húztam el a szám beismerően. – Láz, csontfájás, fáradékonyság...az orvosok szerint csak rosszabb lesz – sütöttem le a szemem. Utáltam hazudni nekik, s még jobban utáltam igazat mondani nekik, ha az igazság szomorú. – Ne mondjátok el Louisnak – kértem.

- Kérdezni fogja és észreveszi, ha nem mondasz neki igazat – figyelmeztetett Liam, de látva tekintetem megenyhülten kifújta a levegőt és rábólintott. – De ahogy akarod, ez nem a mi dolgunk.

- Köszönöm – biccentettem hálásan.

- Hogy értik az orvosok, hogy ez csak rosszabb lesz? – kérdezte bizonytalanul Danielle, tekintetében némi aggodalommal.

- Így is elég ritkaság, hogy nem amortizált le teljesen a betegség, de mostanában egyre nehezebb...kezdődött a fáradékonysággal, tegnap a csontjaimmal, ma pedig egész nap lázam volt, azt mondják, hogy ez csak rosszabb lesz – magyaráztam. Előre féltem a fájdalomtól, mely a jövőben várt rám.

- Értem – bólintott a lány, mikor nem igazán tudott mit hozzá fűzni szavaimhoz, s én ezt teljesen megértettem. – Amúgy hoztam újságokat, egy csomó pletykalap meg rejtvény, gondoltam a fiúknak úgy sincs ilyen az eszükben – szólalt meg újra elővéve táskájából pár újságot.

- Szuper vagy! – nevettem fel hálásan, az újságokat elhelyezve a mellettem lévő éjjeliszekrényre. Tényleg őrültem nekik, legalább tudtam, mit fogok csinálni, ha nagyon unatkozom, s nem tudok aludni.

- Louis fél ötkor jön be, addigra szabadul a menedzserünktől – magyarázta Liam megtörve a pár másodpercre beállt csendet.

- Rendben – mosolyogtam. – Harry? – kérdeztem, s látszólag nem értette, hogy miért a göndörkét kérdezem. - Tegnap hirtelen ment el, remélem nem azért, mert valami baj történt... – osztottam meg vele aggodalmam.

- Nem – nyugtatott meg mosolyogva a fiú. – Csak Zayn és Niall majdnem felgyújtották a konyhát – húzta el a száját nevetgélve.

- Értem – bólintottam felnevetve szavain. Igen, ez rájuk vallott. – És egyben van a lakás? – kérdeztem.

- Hát nem rajtuk múlott – felelte, s bármennyire is volt megrovó a hangja ajkai szegletében bujkáló mosolya jelezte, hogy cseppet sem haragszik barátaira.

- Bocsánat – mosolygott rám bűntudatosan Danie, mikor beszélgetésünk a telefon zavarta meg, amit fel is vett, miközben kiment a szobából.

- Vigyázz a fiúkra – kértem komolyabban Liamet, noha tudtam, hogy fölösleges kérnem. Tudtam, hogy vigyázni fog rájuk akár mondom, akár nem.

- Nem mondj ilyeneket, olyan mintha búcsúznál – rázta meg a fejét elégedetlenül Liam, mire elnézően elmosolyodtam, de nem tettem eleget szavainak.

- Nem búcsúzom – nyugtattam meg. – Csak kihasználom az időt, amíg beszélhetek veletek – magyaráztam. – Szerencsések vagytok a fiúkkal, hogy vagytok egymásnak, hogy vigyáztok egymásra – mondtam. – Kérlek vigyázz majd Louisra, nem akarom, hogy bármi ökörséget is csináljon és ezt Harrynek is mondd meg – kértem őt.

- Megmondom – sóhajtotta végül, mikor rájött, hogy ez a beszélgetés elkerülhetetlen lesz kettőnk között, míg egyik kezét biztatóan az enyémre rakta. – Nagyon nehéz lesz neki, ahogyan mindannyiunknak!

- És ezért örülök, hogy vagytok egymásnak – mondtam. – Kérlek ne hagyd, hogy Louis elhagyja magát, hogy bármit is veszítsen abból a fiúból, akibe beleszerettem.

- Igyekszem – ígérte, s tudtam, hogy igazat mond. Láttam barna szemeiben, hogy lelkére vette kérésem és nem fog cserben hagyni.

- Liam, azt hiszem mennünk kell – lépett be a szobába Danie. – Próbára kell mennem – húzta el a száját, miközben felém pillantott. Úgy tűnt valóban bánja, hogy itt kel hagyniuk ilyen hamar. – Majd még jövünk, rendben? – kérdezte.

- Csak nyugodtan – öleltem vissza búcsúzásképpen, majd Liamtől is elköszönve hagytam, hogy hadd menjenek a dolgukra, míg én egy negyed órára ismét egyedül maradtam, noha aludni most nem tudtam.

Igaza volt Liamnek, mintha búcsúznék, pedig nem akartam. Nem akartam még menni, s ezt a szervezetem is tudta, egyszerűen éreztem, ahogy percről percre küzdöttem a láz és fájdalom ellen, legalább még csak annyi időre, míg Louis megjött, hogy ne kelljen miattam aggódnia.

- Meglepetés! – rikkantotta halkan Louis kirángatva gondolataimból, miközben becsukva maga után az ajtót ölembe nyomott egy halványsárga plüss mackót egy aprócska szívvel a kezében.

- Louis! – nevettem fel a meglepetés láttán. Beletúrtam a plüss puha szőrébe, miközben tekintetem alig bírtam levenni a szív szövegéről; I love you. – Én is szeretlek! – vallottam be, s közelebb hajolva hozzá hosszú csókot nyomtam ajkaira. A lapockám reszketett és fájt, ahogy karomra támaszkodtam...

- Hogy vagy? – kérdezte kedvesen, a lehető legközelebb húzva hozzám a műanyag széket, amire leült.

- Jól – mosolyogtam, majd nem hagyva neki időt mérlegelni, hogy mennyi lehet igaz szavaimból folytattam; – Danielle és Liam nem rég mentek el – újságoltam.

- Tudom, mondták, hogy bejönnek – bólintott a fiú. – Holnap Zayn akar mindenféleképpen bejönni – figyelmeztetett.

- Annak örülök – mosolyogtam. Tényleg örültem, hogy bejönnek hozzám, hiszen kiakartam használni, amíg velük lehetek, amíg beszélgethetek velük. – És köszönöm – pillantottam újra a kezemben szorongatott macira. – Nagyon aranyos!

- Most már akkor is veled leszek, ha nem is vagyok itt – mondta büszkén, majd pár pillanatra halványan, viccelődve elfintorodott. – Túl nyálas volt? – kérdezte.

- Kicsit – nevettem fel. – De csak neked elnézem – vigyorogtam továbbra is, mire pimaszul tekintetét az enyémbe mélyesztve közelebb hajolt egy újabb gyengéd, szerelmes csókra.

Soha semmit nem szorítottam annyira, mint azon az éjszakán a plüss mackót...