Harmincadika.

"Ha a halottak visszatérhetnek a Földre, és szeretteik közelében lehetnek, akkor mindig veled leszek a legvidámabb napokon, és a legsötétebb éjszakákon... mindig, mindig, és ha lágy fuvallat simítását érzed az arcodon, az én leheletem lesz az, s ha hűs szellő legyezi lüktető halántékod, az én lelkem lesz az."

[Zene]

Louis.

Fogalmam sem volt róla, hogy mennyi idő telhetett el bizonyos dolgok között. Valahányszor tekintetem az órára függesztettem képtelen voltam értelmezni az óra mutatók állását, egyszerűen nem tudta befogadni az agyam információkat, csak azzal tudtam törődni, hogy Kim a karjaimban van. Szorosan öleltem vékony, törékenynek tűnő testét mintha csak az életem múlott volna rajta, mintha bármelyik pillanatban kitéphették volna az ölelésemből. Éreztem testemnek simulva egyenletes, lassú lélegzetvételét, hallgattam halk szuszogását, miközben karját simogattam, s arcom homlokának támasztottam. Magamba szívtam samponjának barackos illatát, szorosan lehunyt szemekkel képzeltem magam elé arcának boldog mosolygását, barna szemeinek vidám csillogását, szinte már gyakoroltam arra, hogy magam elé tudjam őt képzelni a későbbiekben. Úgy szorítottam őt, mint kisgyerek a plüss játékát abban reménykedve, hogy az majd megvédi őt a sötétség gonoszságaitól.

Tekintetem leginkább az ablakon pihent, üveges, semmibe meredő szemekkel meredtem ki a külvilágra, ami egyszeriben most olyan távolinak és elérhetetlennek tűnt. Mintha soha nem is érezhettem volna, s nem is érezhetem többé a világ zajos pörgését, magát az életet.

Felrémlett előttem az első találkozásunk, hogy mennyire megdöbbentem soványságán, mennyire sápadtnak találtam, s mennyire tetszett ezek ellenére is vidám, néha némi erőltetettséget mutató mosolya, s csillogó, barna szemei. Szinte hallottam felcsengeni őszinte nevetését, mikor vevő volt a poénjaimra és a csínyjeimre. Még azt is tisztán feltudtam idézni magamban, hogy mennyire féltékeny voltam, mikor azt hittem, hogy Harryvel került közelebbi kapcsolatba, s mennyire megnyugodtam, mikor tévedtem, s bűntudat nélkül megcsókolhattam.

Viszont azt akkor sem tudtam volna megmondani, ha kínoztak volna sem, hogy mit éreztem, mikor teljesen nyilvánvalóvá vált számomra, hogy gyógyíthatatlan beteg. Sajnáltam, féltettem, aggódtam érte, mégis magamnak akartam őt és csodálatossá akartam tenni a hátralévő idejét. És ez sikerült. Ha fele annyira jól érezte magát a társaságomban, mint én az övében akkor már megérte minden törekvésem, veszekedésem a menedzserünkkel és vitatkozásom a srácokkal.

Féltettek. Bandatársaim és egyben legjobb barátaim legalább annyira aggódtak értem, mint Kim.

Hitetlenkedve felhorkantottam,de vigyáztam, hogy ezzel ne ébresszem őt fel.

Halálos beteg volt, minden oka meg lett volna, hogy kiakadjon időnként, hogy sírjon, törjön-zúzzon a sorsa ellen, mégsem tette. Miattam aggódott, hogy mi lesz velem utána, s családját féltette a gyász keserű, nehezen eresztő karmaitól.

Rengeteg felejthetetlen, szívemhez nőtt emlék tört fel belőlem, a szívem felmelegedett, a mellkasom jólesően megtelítődött a fejemben forgó gondolatokra, melyek pár pillanatra elfeledtették velem a keserű tényeket.

Aztán egész testemben megremegtem, a mellkasomban elterülő jóérzés teljesen eltűnt. Csak az a fájó szúrást éreztem, mikor lélegzetem visszatartottam és újra minden figyelmem a karjaimba fekvő lánynak szenteltem.

Karjaim már nem mozdultak lélegzetvételétől, szuszogása némaságától idegesítő csend lett úrrá a helyiségen, szinte belefájdult a fülem. Majd a felismeréstől egyenesen a szívem.

Szorosan öleltem őt, jobban, mint valaha, miközben könnyeim újra megindultak, ahogy arcom az ő még meleg arcához nyomtam.

Nem tudom mennyi idő kellett, amíg rávettem magam, hogy elmozduljak immár élettelen teste mellől. Rá kellett erőszakolnom magam, hogy mozduljak, s kimenjek a kórház folyosójára.

- Valaki? – leheltem rekedten. Mindenem remegett a visszafojtott indulatoktól, noha felfogni a dogokat még nem volt erőm. – Valaki! – szóltam hangosabban, s szavaim hallatán az egyik kórteremből meg is jelent egy kérdő arcú ápolónő.

- Valami gond van? – kérdezte. Legszívesebben ráordítottam volna, üvöltöttem volna a mellkasomat emésztő fájdalomtól, hogy igen, rohadt nagy baj van, de néma maradtam. Egy szó sem tudott volna kijönni a torkomon, miközben az ápolónőnek úgy kellett arrébb löknie az útból, hogy betudjon menni a szobába.

Nem mentem utána. Képtelen lettem volna mozgásra bírni a tagjaim, csak vártam a bent motoszkáló asszony ítéletét, miközben szorosan összehunytam a szemem és próbáltam megszüntetni a világ forgását körülöttem.

- Részvétem – törte meg végül a csendet az asszony, mikor pár pillanatra megállt mellettem, s látva, hogy nem reagálok tovább indult egy orvosért.

Hosszú percek kellettek, míg tudatosítottam magamban, hogy még mindig a testemben vagyok, még mindig tudok mozogni és járni. Hát megindultam. Gondolkodás nélkül hagytam ott mindent, csak egyik lépést tettem a másik után, míg végül kiértem a hideg, éjszakai levegőre, s egyenesen a parkba tartottam.

Az esti fények már koránt sem tűntek olyan szépnek, élettelennek hatott minden, fakónak és elnyúzottnak. A hó csillogását nem tartottam elragadónak, ahogy az utcai lámpák vényei rávilágítottak a havas utakra, a fák kopasz, ég felé magasodó ágai semmilyen érzelmet nem váltottak ki belőlem. Minden efféle gyermekded csodálatot elnyomott a harag és a fájdalom. Dühösen, ökölbe szorított kezekkel torpantam meg a tegnap készített hóembernél. Idegesített élettelen kavics szeme, s gúnyosnak tűnő mosolya, mintha csak azt mondta volna; ezt a távolságot köztetek még te sem tudod legyőzni! Idegesen fújtattam egyet, majd nem bírva tovább a késztetéssel öklöm egyenesen a hóember fejébe trafált, ami megadóan engedve erőmnek leesett, s addig nem nyugodott, amíg én le nem álltam a püföléssel. Végül az alig megmaradt hóemberben térdelve tekintetem a mellette elterülő, már alig látható három hóangyalra siklott. Pár pillanatra elém vetül vékony, nevető alakja, mikor elterült a hóban. Fülemben szólt nevetése, hangja és mindent kritizáló szava, amivel másik két barátom művét illette.

Egyik, továbbra is remegő kezemmel, amivel már nem támaszkodtam a zsebembe nyúltam, hogy előkerítsem a telefonom. Az érintőképernyős készülék alig akart engedelmeskedni hideg érintésemnek, miközben a telefonkönyvben kerestem ki Harry nevét. A fiút végül megtaláltam, s tárcsázva a számát vártam, hogy felvegye. Fogalmam sem volt róla, hogy hány óra lehetett, de úgy gondoltam, ez most lényegtelen, szükségem volt valakire.

- Hmm? Igen? – hallottam meg a vonal másik végéről Harry álmos, rekedt hangját. Szinte láttam magam előtt, ahogy elterülve az ágyon próbál magához térni. – Louis? – kérdezte.

- Én vagyok az – feleltem, mikor megtaláltam a hangom. – Kim... – motyogtam, de képtelen voltam befejezni szavaimat. Nem, egyszerűen képtelen lettem volna kimondani.

- Louis?! Mi van Kimmel?! – kérdezte éberebben, már-már követelőzően.

- Ne akard, hogy ki kelljen mondanom... – suttogtam megtörten, továbbra is a hóban térdelve. A nadrágom már átázott, ahogy a pulcsim is kezdte megadni magát a hideg, ködös levegőnek, de egyszerűen nem éreztem, hogy fázok. Nem éreztem semmit a külvilágból.

- Hol vagy? – kérdezte, hallottam ahogy mocorog, kiszállt az ágyból és nagyobb lendülettel, mint kellett volna elkezdett a fiókjaiban és a szekrényeiben kotorászni ruha után. – Hol vagy? – kérdezte újra, mikor nem válaszoltam.

- A parkban – feleltem végül.

- Oda megyek! – szögezte le. – Maradj ott! – tette még hozzá, s választ sem várva kinyomta a telefont.

Fejemben percről percre az vert visszhangot, hogy ő már nincs, hogy Kim már nincs köztünk, de felfogni nem tudtam a szavak jelentését. Nem tudtam még magamban sem kimondani, hogy meghalt, hogy már nem él. Nem, ez az információ ilyen velősen és könyörtelenül képtelen volt áthatolni az engem beborító, védelmező, mégis gyötrő burkon.

Még hosszú percekig térdeltem a hóban, míg rá nem bírtam magam venni a mozgásra, s el nem botorkáltam a legközelebbi padhoz. A hideg fa teljesen megfagyott az éjszaka folyamán, de nem érdekelt. Esetlenül ültem le, s térdeimen a megtámaszkodva, teljesen előregörnyedve túrtam bele tarkómnál a hajamba.

Semmibe meredő tekintettel bámultam magam elé, miközben teljesen a gondolataimba merülve idéződött fel bennem Kim arcának minden vonása és hangjának minden dallamos csengése.

Ahogy szétvertem a hóembert minden dühöm és indulatom elszállt, annyira kétségbeejtően nem éreztem semmit, hogy erőltetnem kellett magam valamilyen fájdalom iránt, ami nem igazán akart sikerülni.

Hát ettől féltett volna mindenki? Ez alatt értették azt, hogy saját magamat is elveszítem Kimmel együtt? Ilyen lenne lelkileg belehalni a másik elvesztésébe? Vajon van ebből kiút? Van erre gyógyír? Az idő? Azaz idő, ami olyan keveset adott magából nekünk?

Gondolataimból pár pillanatra egy kar érintése zavart meg a hátamon, suta mozdulatokkal engedtem el a hajam, s néztem fel a mellém leült Harryre. Zöld szemeibe némi piros szín vegyült, ajkai vékony vonallá préselődve konyultak lefele, ahogy az én reakciómat figyelte.

[Zene]

- Sajnálom – suttogta. Koncentrálnom kellett, ha megakartam hallani halk szavát még akkor is, ha ez nehezemre esett, ráadásul akkor sem voltam biztos benne, hogy egyáltalán mondott valamit. Inkább csak szemeinek rengeteg érzelméből sejtettem, hogy megszólalt az éjszaka csendjében, ami éppen elegendő volt arra, hogy mellkasom ismét felszakítsa az érzéketlenséget, s én tehetetlenül hagytam, hogy kitörjön belőlem a szomorúság és a szűnni nem akaró fájdalom.

A könnyek ismét utat találtak maguknak az arcomon, miközben tehetetlenül a hajamba túrtam és hagytam, hogy barátom megölelve próbáljon némi vigaszt nyújtani azon az éjszakán.

Az utóbbi időben olyan fontossá vált az idő, hiszen tudtam, hogy ez a szerelem korlátozva van számunkra, minden nap vagy óra ajándéknak tűnt számomra, noha ezek olykor olyannyira összeolvadtak Kim társaságában mintha nem is léteztek volna percek. Mintha minden megállt volna, mikor vele voltam vagy rágondoltam, s most teljes erejéből vágtak vissza az elfeledett percek, erős markukkal vágtak bele mellkasomba mutatva azt, hogy igenis ott voltak minden pillanatban.

Egyszerre tűnt úgy, hogy csak percekig ültünk a padon, miközben minden olyan fárasztóan végtelennek hatott, mintha évek óta ott ültünk volna egymás rendíthetetlen barátságában keresve a vigaszt vagy valamit, ami megnyugvást, enyhítést jelenthet azokban az órákban.

Kora hajnali órákban vettük észre újra a város erősödő, rohanó zajait, miközben a magas épületek között lassan kikacsintgatott a narancssárga, halvány nap pár sugara, ami átküzdötte magát a szürke felhőkön, majd kezdett el úszni a lassan felszálló ködben.

- Tessék? – kérdeztem, mikor előhalászva telefonom a zsebemből felvettem a készüléket. – Tessék? - ismételtem némi torokköszörülés után, mikor rájöttem, hogy előző szavamból semmit sem hallhatott a másik fél. Hangom idegennek csengett, akaratlanul is megrázkódtam tőle.

- Louis? – hallottam meg Lana hangját. – Bejönnél kérlek a kórházba? – kérdezte. Az életvidám, mosolygós lány szavai most fájdalmasan csengtek, rekedt volt és fakó. Ezek szerint mindenki megkapta a hírt...

- Öt perc – feleltem, majd kinyomva a telefont nehézkes mozdulatokkal feltápászkodtam a padról megvárva, hogy Harry is követve mozdulataimat megindulhassunk az épület felé.

Amíg be nem léptem a meleg épületbe fel sem tűnt, hogy mennyire átfagytam az éjszaka folyamán, bár most sem érdekelt ez különösebben. Monoton, egyhangú lépésekkel igyekeztem Kim egykori kórterme felé, ahol benyitva az ágy már üresen tátongott mellette Lana vékony, alacsony alakjával.

- Ezt...neked szánta – nyújtott át egy kissé gyűrött, megviselt papírt, mikor észrevett minket, s mély levegőt véve újra beszédre kényszerítette magát.

- Kösz – biccentettem, mire a lány viszonozta gesztusom, s pár pillanatnyi tanácstalan ácsorgás után végül végig simítva a karomon magamra hagyott Harryvel együtt, akit végül Niallék hívtak fel afelől érdeklődve, hogy merre vagyunk.

Hosszú ideig csak bámultam az üres ágyat, ahol nem is olyan rég még Kim feküdt a karjaimban. Élve, s holtan, mert mindig mellette voltam, mindig vele voltam az utolsó pillanatokban is.

Végül aztán leültem az ágy szélére, ami megadóan süppedt be alattam, miközben újabb pillanatokig csak ujjaim között forgattam a lapot, amíg rá nem vettem magam, hogy szétnyitva azt elolvassam.

A gyöngybetűk szép, sorban sorakozták egymás mellett az ő kézírásával, s szavaival. Azokkal a gondolatokkal, amiket velem akart még megosztani, s amiken keresztül pár pillanatra újra magam előtt láthattam vékony alakját, ajkainak mozgását, miközben beszélt, s hangjának olykor közelségemtől zavart rekedtségét és dallamát. Akaratlanul is elmosolyodtam az emlékre. A tüdőm pár pillanatra megtelítődött barackos illatának képzetével.

Drága Louis!

Most van huszonnegyedikre. Egy hónap múlva karácsony, s nagyon erősen kételkedem benne, hogy még négy hét megadatik nekünk együtt. Pedig már elkezdtem gondolkodni, hogy mit vennék neked vagy a fiúknak, aztán rá kellett döbbennem, hogy nem lenne azaz ajándék, amivel kitudnám eléggé fejezni a hálámat értetek. Rengeteg tűnődés után rájöttem, hogy nincs semmi, ami elég lenne ahhoz, hogy kimutassam mennyire szeretlek és hálás vagyok neked az elmúlt hetekért, azért, amiért az utolsó pillanataimat is szebbé akarod varázsolni annak ellenére is, hogy én tisztán látom rajtad mennyire félsz a jövendőtől. Legalább annyira megakarlak óvni téged, mint te engem, s megőrjít a tudat, hogy tehetetlen vagyok, nem tudok melletted lenni, mikor a legnagyobb szükséged lenne rám. Legalábbis nem úgy, ahogyan azt te szeretnéd vagy ahogyan én szeretném. Mindenesetre tudnod kell, hogy melletted vagyok! Mindig melletted leszek akár látsz vagy érzel engem akár nem.

Köszönettel tartozom, amiért az utolsó heteimet ennyire csodálatossá tetted, illetve tettétek. Elfeledtettétek velem a betegségem, mellettetek valóban éltem, s nem csak léteztem. Egyszerűen megmutattátok, hogy mennyire fontos egy nap, mennyi lehetőség rejlik egy reggelben és boldogság egy éjszakában. Köszönöm, hogy megtanítottatok újra élni!

Az utóbbi napokban beszélgettem mind a négy fiúval, a minap rákérdeztem Niallnél, hogy mit gondol, mi vár rám a másik oldalon. Azt felelte, hogy egy kihallgató szobának gondolja az egészet, ahol az élők ugyan nem látnak ki, de a másik oldalon várakozók figyelemmel követhetik szeretteik életét. Úgy gondoltam, mikor ezt megosztotta velem, hogy teljesen igaza van, s noha nincs rá bizonyítékom, de bizton állíthatom, hogy minden rendben lesz velem. Miattad aggódom. Kérlek ne hagyd el önmagad, azt a srácot, akibe szerelmes vagyok, akibe még sokan mások szerelmesek lehetnek! Te voltál az én személyes csodám, arra kérlek, hogy nem foglalkozva velem találd meg a te saját csodádat, aki boldoggá teheti a hátralévő időt legalább annyira, mint amennyire te tetted az én heteimet.

A fiúknak üzenem, hogy egytől egyig a szívemhez nőttek, s bárhova is kerüljek sosem fogom elfeledni őket sem, s azt, hogy mennyi mindent tettek értem csak azért, hogy jól érezzem magam velük. Mondd meg nekik, hogy soha, egy percre se hallgassanak a rossz indulatú véleményekre, mert valahányszor elgondolkodtam az utóbbi időben, hogy milyen is a másvilág az volt az egyik reményem, hogy olyan hangjuk van az angyaloknak, mint nektek!

Vigyázzatok magatokra és egymásra!

Szeretlek Louis!

Kimberly

Már fel sem tűnt, mikor a könnyeim ismét útnak eredtek az arcomon, majd megapadtak, mikor a levél végére értem. Csak szorítottam a papír két szélét és hosszan bámultam a betűkre még azután is, hogy befejeztem az olvasást.

- Hát ez maradt... – leheltem megtörten. Hangom alig volt több suttogásnál, ami azonnal egybe is olvadt a szoba néma, nyomasztó csendjével, amit végül egy ismerős rezgés zavart meg. Tekintetemmel végig futtattam a fehér szobán, a már semmit sem jelentő órán, végül megállapodtam a párnán, ami alatt ott rezgett a Kim ott felejtett mobilja.

Óvatosan vettem kezembe a készüléket, mintha bármelyik pillanatban összetörhettem volna azt.

- Tessék? Louis Tomlinson vagyok – vettem fel végül a készüléket, mikor megköszörülve torkom megtaláltam a hangom.

- Kimberly, barátja, ugye? – kérdezte bizonytalanul a férfi. Kim papája.

- Igen – feleltem.

- Kim? – kérdezte.

- Sajnálom – sóhajtottam megremegő hanggal. – Kimberly az este folyamán...elhunyt – nyögtem ki. A szó égette a számat, végig marta a torkom és eltiporta a mellkasom, miközben hallgattam a másik vonalról áradó megrettent csendet.

- Értem – mondta végül a férfi, bármennyire is próbált erősnek mutatkozni hangja megremegett, sokkal halkabb volt, mintha nem is a beszélgetésre koncentrált volna. – Köszönöm, fiam – mondta, majd választ sem várva lerakta a telefont. Hosszú pillanatokig hallgattam a mobil csengését a fülemben, miközben a papája szavait emésztettem magamban. Megtörtnek hangzott, mégis hálásnak, mintha csak Kim szájából, hanglejtésével hallottam volna. Hálásnak tűnt, s nem azért, mert elmondtam neki ezt a keserű hírt, hanem amiért Kimberly is hálás volt nekem, noha fölöslegesen, mert csak azt tettem, amit tenni tudtam érte; szerettem az utolsó pillanatokban is.

Erőltetett mozdulatokkal álltam fel az ágyról kezemben a levéllel és a telefonnal, miközben kiléptem a folyosóra, ahol már mind a négy bandatársam várt rám.

Zayn idegesen ajkaiba harapva bámult rám, majd a padlóra. Szemei még jobban csillogtak a könnyektől, mint máskor. Harry arca érzelemmentessé vált, mintha csak ezzel akarta volna könnyíteni az én dolgom, hogy ne lássam az ő bánatát, ami Niall sírástól piros arcára és Liam pirosas szemeibe is megmutatkozott.

- Menjünk haza – kértem végül, mire a fiúk két oldalamra sorakozva kitámogattak az autóig, amivel aztán egyenes utunk vezetett a közös lakásunkhoz.

Valahányszor ránéztem a naptárra vagy az órára az idő jelentéktelennek tűnt, sokkal jobban, mint bármikor máskor, elvégre a jelen elmosódott Kimmel töltött utolsó pillanataim emlékével.