Huszonhetedike.

Sziasztok!

Mondhatni kevesebb, mint egy hét van vissza a történetből, hiszen vasárnap hozom az utolsó fejezetet is. Remélem mindenki velem tart még ebben a pár részben, ahol fény derül Louis és Kim sorsára is.

Köszönöm szépen a véleményeket, imádlak benneteket!

Xoxo.Bri.

"Ha csak egy részedként élhetek tovább, nekem az maga a mennyország."

Igazából féltem Niall látogatásától. Aggódtam, hogy esetleg újra elsírja magát, hogy fájdalmat okozok neki pusztán a jelenlétemmel, miközben tagadhatatlanul vártam a látogatását. Kétségtelenül megszerettem a fiút, mintha csak az öcsém lett volna, bár nem voltam benne teljesen biztos, hogy idősebb vagyok nála. A kor nem is számított, csak az, hogy mennyire megszerettem a fiút, mennyire beszökött a szívembe, s mennyire nem értettem, hogy néhány rajongójuk nem képes őt elfogadni. Nem értettem! Hogy nem szerethetik őt? Pont őt?! Ő volt a legkedvesebb és nagyszívűbb ember, akihez szerencsém volt életem során, s emiatt tudtam, hogy nagyon érzékeny is, mint ahogyan az a minap, vallomásom idején ki is derült.

Rossz volt kipirosodott, elkeseredett arcát látni, nem akartam soha többé újra átélni azt, hogy miattam sírt.

Miután letusoltam, s melegítő nadrágot farmerre cseréltem, magamba erőszakoltam némi ételt és lenyeltem a gyógyszereket készen is álltam Niall érkezésére. El akartam vele menni sétálni, kicsit beszélgetni és jól érezni magam, meg akartam neki mutatni, hogy betegségem semmit sem jelent. Kész voltam minden erőmet bevetni arra, hogy ha egyszer eszébe jutok majd évek múltán ne a kórház jusson eszébe rólam, hanem az, hogy mennyire életteli telki voltam a társaságában is, az utolsó napokban is...

El kapott egy bizonyos érzés, határozottan éreztem az eljövendőt, s bármennyire is ellenkeztem volna ellene nem tettem semmit. Nem győzködtem magam, ahogyan senkinek sem beszéltem eme új keletű érzelmeimről. Senkit nem akartam megijeszteni vagy elkeseríteni, épp elég volt hallgatni nagybácsikáim béna poénjait, hogy oldják a hangulatot, nénikéim panaszait, amik igazából nem is panaszok voltak, inkább rejtekhelyek az igazi gondok elől, miközben Lana aggodalmas, féltő tekintetét is állnom kellett, s nővérem, sem szüleim sem hanyagolhattam el. Olykor úgy éreztem kiszívták minden erőm, de nem bántam, ezer örömmel fordítottam rájuk minden erőm. Megérdemelték.

- Kim! – mosolygott köszönésképpen Niall, mikor az ajtót hatalmas robajjal kinyitotta, majd becsukta maga után, miközben öles léptekkel mellém sétált és szorosan megölelgetett. – Sajnálom, hogy eddig nem jöttem – húzta el a száját bűntudatosan, mire jókedvűen mosolyogva legyintettem.

- Megértem – zártam le a témát. Jelenléte hatalmas életkedvvel és boldogsággal töltött el, energikusnak és erősnek éreztem magam, noha csontjaim dél óta tompán sajogtak. – Nem megyünk el sétálni? – kérdeztem vigyorogva.

- Biztos jó ötlet? – kérdezte kelletlenül, miközben aggodalmasan végig nézett rajtam. – Hideg van kint – figyelmeztetett továbbra is helytelenítően.

- Felöltözök – makacskodtam, mire feladóan felsóhajtott, s leülve az ágy szélére hosszú percekig csendben figyelte, ahogy magamra aggattam a ruháim, s indulásra kész állapotba készítettem magam.

- Még mindig nem tartom jó ötletnek – mondta gondterhelten, miközben figyelmesen végig nézett rajtam, hogy még véletlenül se legyen rajtam olyan pont, ahol fázhatok.

- Az mindegy – legyintettem le, s inkább megragadva a kezét magammal húztam egészen a kijáratig, ahol aztán ujjaim a kabátom zsebébe gyűrtem és élveztem az arcomba csapó hideg levegőt. Mélyet szívtam a nyirkos időből, miközben körbe pillantottam a körülöttünk forgolódó embereken és autókon. Pár pillanatra újra elárasztott az élet, élvezettel szívtam magamba a színeket, zajokat és mindent, ami a külvilághoz kapcsolódott, míg Niallel megindultunk a park felé.

- Amúgy hogy vagy? – kérdezte végül a fiú, miközben mellettem baktatva a cipője orrát tanulmányozta.

- Remekül – mondtam. – Mondjuk kicsit nyomasztó egész nap a négy fal között lenni... – húztam el a szám. Még véletlenül sem akartam a betegségemről beszélni előtte, nem akartam, hogy szomorú legyen, noha tisztán láttam arcán és kék szemein, hogy hallgatásomtól sem veti szét a boldogság.

- Azt képzelem – bólintott. – De hát látogatnak nem? – kérdezte.

- Persze, ez miatt alig van időm unatkozni, de mégis csak jobb az ég alatt – magyaráztam. – A kórház olyan...elzárt, mintha azt az épületet elkerülné az élet.

- Mégis mit vársz? Bohócokat? – kérdezte ajkai szegletében apró mosollyal.

- Nem! – vágtam rá azonnal. – Félek a bohócoktól – tettem még hozzá magyarázólag, mire csak felnevetett és bólintott. Akaratlanul is megmosolyogtam a nevetését. Pont azt, ami legelőször megfogott az ír fiúban, s ami miatt a másik embernek is hihetetlenül jókedve támadt ezt a hangot hallva. Olyan őszintén és gondtalanul tudott nevetni, hogy azt képtelenség lett volna nem viszonozni. S pontosan ez kellett, hogy a hangulat nyomott érzete elszálljon és együtt tudjunk tölteni pár vidám órát.

Bármiben is hittem az élet utáni világban abban mindenféleképpen reménykedtem, hogy hallani fogom még a nevetését, s olyan sokszor amilyen sokszor csak lehetséges, mint ahogyan a többiek boldog kacagására is vágytam. Azt akartam, hogy boldog és hosszú életük legyen, amit végig tudok kísérni egy kilátóból, óvni tudom őket a rossztól, s olykor-olykor leülni melléjük, ha szomorúak és láthatatlan erőt küldeni nekik a nehézségek ellen.

Sok kívánságom volt, reményem az ismeretlenben, de megrémített a gondolat, hogy tévedtem, hogy nem lesz semmi és én végleg elszakadok azoktól, akiket szeretek. 

- Min gondolkodsz? – kérdezte kíváncsian a kék szemű, miközben leültünk az egyik pad támlájára. Fázósan összébb húztam magam, s bár eme mozdulatom végig figyelemmel kísérte már nem is próbálkozott berángatni a meleg épületbe. Inkább fáztam kint a hideg levegőn, mintsem bent legyek a melegben és az elzártságban. Úgysem volt sok időnk vissza, elvégre neki hamarosan mennie kellett, hogy Louis válthassa fel társaságát, s barátom nem engedett volna ki a szobából attól félve, hogy valami bajom esik.

Louis az utóbbi időben elképesztően makaccsá vált, s sokkal szigorúbb, felelősségteljesebb énjét is megismerhettem, amit az irántam való aggodalma válthatott ki belőle. Ami miatt olyan boldogtalannak tűnt, fáradtnak. Mintha fokozatosan vesztette volna el önmagát, azt a vidám, életteli teli srácot, akibe teljesen beleszerettem. Miattam. Miattam lett ilyen és fogalmam sem volt róla, hogy miképp tegyek ez ellen.

- Mindegy – ráztam meg a fejem mosolyt erőltetve arcomra, s visszatérve a jelenbe.

- Kim, légy velem őszinte – kérte makacsul, teljesen komolyan. – Valami baj van? – kérdezte, mire egy hitetlenkedő pillantással viszonoztam tekintetét. – Igazad van – bólintott. – Hülye kérdés – húzta el a száját.

- Én csak azon gondolkodtam, hogy...szóval szerinted mi van a másik oldalon? – kérdeztem akadozva. Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet volt felhozni a témát, de már nem szívhattam vissza a szavaim. Hosszú percekig csak figyeltem eltűnődött arcát, miközben az egyik közeli pocsolyát tanulmányozta.

- Én mindig úgy képzeltem ezt, mint a filmekben a rendőrségen a kihallgató szobák. Vannak, akik bent vannak a szobában, akik nem látnak át az üvegfalon, csak sejtenek ezt-azt, miközben élik a saját életüket, s vannak azok, akik a fal másik oldaláról figyelik a szeretteiket. Mindkét fél ott van a másiknak és mégsem – felelte végül még mindig a gondolataiba merülve, többször is átrágva magát a szavak értelmén.

- Értem – bólintottam emésztve szavait, s némi reménnyel töltött el ez a gondolat, noha tudtam, hogy Niall is éppen annyit tud erről, mint én.

- Szerinted? – kérdezte most ő. – Biztosan gondolkodtál már rajta, nem?

- Gondolkodtam – bólogattam hevesen pár pillanatra újra átfuttatva agyamon az ötleteimet. – Én is valami ilyenben reménykedem – mondtam.

- Nem reménykednél inkább abban, hogy meggyógyulsz? – kérdezte elkeseredetten. Kék szemei teli lettek szomorúsággal, ami miatt képtelen voltam pár másodpercnél tovább viszonozni pillantását. Úgy éreztem, mintha teljes erőből mellkason vágott volna.

- A remény hal meg utoljára – mosolyodtam el végül, miközben visszatartottam gondolataim. Nem akartam őt még inkább elkeseríteni pesszimista gondolataimmal, az igazsággal.

- De neked nincs – állapította meg durcásan.

- Én másban reménykedem – vontam vállat.

- Miben? – kérdezte értetlenül, elvégre miben reménykedhet egy halálos beteg, ha nem a gyógyulásában?

- Abban, hogy a szeretteimnek boldog élete lesz – feleltem magától értetődően, mire kedveskedve elmosolyodott, majd lemászva  a padról lesegített és pár pillanatra szorosan magához ölelt.

- Örülök, hogy Louis rád talált – mondta.

- Örülök, hogy rám találtatok – feleltem, mire halkan felnevetett, s hagyva, hogy belé karoljak visszaindultunk a kórház falai közé.

Olyan öt körül az ír fiú végleg elbúcsúzott, mikor Louis megérkezett.

- Majd még találkozunk – mosolyogta, miközben magára aggatta a kabátját, s egy gyors ölelés után megindult kifelé a szobából. Bántottam a fülem a hangjából kicsendülő kérdés és reménykedés.

- Az biztos! – vigyorogtam felé, mire megnyugodva kifújta a levegőt, ami talán észre sem veszek, ha nem figyelem árgus szemekkel a reakcióját.

- Hogy vagy? – kérdezte Louis, miközben leült mellém és szorosan karjaiba vont.

Magamba szívtam finom illatát, szorosan kapaszkodtam pulcsijának puha anyagába, miközben pár pillanatra lehunytam a szemem és csak élveztem védelmet nyújtó közelségét.

- Kicsit fáradt vagyok – mormoltam.

- Niall ennyire kifárasztott? – kérdezte nevetve, de azért aggodalmasan.

- Kicsit – mosolyogtam halványan. – Hiányoztál – mondtam.

- Te is nekem – felelte, miközben még inkább a mellkasára vont.

Hosszú percekig csak ücsörögtünk egymás karjaiban, miközben ő hátát az ágytámlájának vetette, s szorosan ölelt magához engem. Behunyt szemekkel, lenyugodott lélegzettel élveztem érintését, majd később felerősödő dúdolását és éneklését. Akaratlanul is elmosolyodtam hangja hallatán, miközben gerincemen jóleső bizsergés futott végig, amit egy halk nevetéssel és magabiztosabb énekléssel nyugtázott.

- Your life, your voice, your reason to be...