Huszadika.

."Az igazi szerelem felemel, és mindig többre sarkall. Lángra lobbantja szívünket, és békét teremt az elménkben. Te ezt tetted velem, és remélem, én is ezt tettem veled."

Úgy éreztem, hogy ennél boldogabb nem lehetek. Abban a hitben voltam, hogy életemben először képtelen voltam igazán aggódni bármi miatt, mert Louis folyton gondolataimba férkőzött édes mosolyával, s ez miatt aligha engedett gondolkodni rendesen. Ráadásul nem is akartam gondolkodni, kellemesen ellebegtem ebben a rózsaszín öntudatban, miközben figyeltem a körülöttem lévő világot. Mintha csak egy burkon át éltem volna a minden napjaim, s az egyetlen, aki át tudott ezen jutni az Louis volt.

Rá kellett jönnöm, hogy tévedni emberi dolog, s ebben én nagyon is emberi voltam, ugyanis Louis bebizonyította, hogy hiedelmem, miszerint az elmúlt napokat túlszárnyalni nem lehet megdőlni látszott.

Lana hosszú órákon át cicomázott, mikor kora reggel rajta kaptam, hogy valamit Louissal beszélt meg nagy hévvel és elragadtatottsággal. Onnantól kezdve majd' felemésztett a kíváncsiság, de bármennyire is próbáltam unokahúgomból kiszedni bármilyen csekély kis információt ő csendben ténykedett körülöttem és figyelte szenvedésem.

Ajkai titokzatos mosolyra húzódtak, miközben összeszorította őket és tüntetőleg csak a hajamra volt hajlandó figyelni, miközben én fenn hangon panaszkodtam neki és próbáltam elő venni legdurcásabb arcom. Hasztalanul. Nem mondott semmit.

Végül aztán fél nyolc körül feladtam, mikor magamra vettem az egyszerű farmer nadrágot és virág mintás váll nélküli topot. Elképzelni sem tudtam, hogy milyen alkalom miatt kellett így felöltöznöm, de ellenkezni már nem is mertem Lanával. Inkább nem kockáztattam, s engedelmesen tettem, amit kért.

- Ma nagyon megkínoztalak – állapította meg kicsit összevont szemöldökkel, miközben mozdulataim figyelte, ahogy a fekete bőrdzseki alól kihalásztam tincseim és hátra dobtam azokat a kabátra. – Mindenesetre érezd jól magad – ölelt meg kiengesztelésképpen.

- Hogyan is haragudhatnék rád? – kérdeztem, noha választ nem vártam. Viszonoztam gesztusát, majd végleg elbúcsúzva tőle kiléptem a lehűlt éjszakába.

Tekintetem egyből megakadt a fiú vidáman csillogó, kék szemein, miközben végig nézett rajtam és vigyorogva elégedetten füttyentett, amíg egyik kezével átölelte a derekam és magához vonva megcsókolt.

- Nehogy azt hidd, hogy ezzel el van intézve! Egész nap majd' megőrültem a kíváncsiságtól – vádoltam meg durcásan lebiggyesztve ajkaim.

- Akkor remélhetőleg ma kitudlak engesztelni – mosolyogta engesztelően, kisfiúsan, miközben a kocsijához terelt, s kitárva nekem az ajtót megvárta míg beszállok.

- Hát ha végre elmondod, hogy mi a terved... – próbálkoztam, mikor beült mellém és elindította az autót. Elnevetett szempilla rebegtetésem semmit sem használt, ő sem mondott semmit.

- Eddig kibírtad, most már kibírod – makacskodott, s kezdtem megszokni, hogy a vele való civakodásokban folyton alul maradok.

Csak bámultam ki a mellettünk elsuhanó tájra, a házakra, az utcai lámpákra, parkokra, s arra a borongós, folyton zajló életre, amit számomra csak London zsivaja nyújthatott, arra amelyikbe csak Louis mellett éreztem magam élőnek.

Végül aztán a késő esti forgalom után egy félre eső utcán parkoltunk le, nem messze tőlünk hatalmas, színes fényekkel hirdette magát egy pizzéria.

- Még mindig nem értem, hogy miért is kellett ezt olyan nagy titokban tartani – mormoltam értetlenül, mikor kezét a derekamra csúsztatva besétált velem az oldalán a barátságosnak tűnő kis étterembe.

Az egész helyiségben élénk, vidám színek uralkodtak, a levegőt megtöltötték a fűszeres ételek illatai. Az emberek halkan beszélgettek, a zene óvatosan kúszott be az asztalok közé, az egész olyan barátságos volt és hívogató. Akaratlanul is mosolyt varázsolt az arcomra, amit Louis elégedetten nyugtázott, miközben erre az estére lefoglalt, kissé eldugott asztalunkhoz vezetett.

- Mondtad, hogy minden vágyad eljutni Olaszországba, hát a szüleid minden bizonnyal szívrohamot kapnának, ha tényleg el is rabolnálak oda, szóval Olaszországot akartam elhozni neked. Niall ajánlotta ezt az éttermet, azt mondta itt kapni a legfinomabb olasz kajákat, márpedig, ha ő mondja biztosan így van – felelt végül kételyeimre, mikor a pincér magunkra hagyott egy-egy itallappal. – És ellenkezés helyett megelégszem egy köszönömmel – tette még hozzá, mikor meglátta vonásaimon a halványan felderengő ellenkezést, miszerint nem kell rám folyton ennyi pénzt költenie. – Meg talán egy puszival – mormolta eltűnődve, amivel sikeresen mosolyt csalt az arcomra, miközben áthajolva az aprócska asztalon megcsókoltam őt.

Az este, mint ahogyan az Louis társaságában lenni szokott csodálatosan sikerült. Rengeteget mesélt a mai napjáról, a bandáról, hiszen úgy tűnt, hogy ebben a témában kifogyhatatlan, de én örömmel hallgattam minden szavát. Élvezettel ittam be az információkat és az érzéseit, amit a rajongók iránt érez, a médiáért és a testvéreivé vált négy bolond srácért.

- Sosem mesélsz a múltadról – állapította meg kicsit halkan, mikor a csend hosszú percekre közénk állt. – Sosem beszélsz magadról.

- Nincs miről – feleltem őszintén, nem gondoltam volna, hogy bármi érdekes is lehet bennem Louis számára. Nem akartam untatni. – Megszülettem, éldegéltem most pedig itt vagyok – zártam tömörre a témát, de gondolhattam volna, hogy ennyivel nem éri be, így hát elkezdtem mesélni.

Érdektelen, unalmas dolgokról számoltam be a családomat, iskolás éveimet illetően, s ő türelmesen, a kíváncsiság minden szikrájával bámult rám és hallgatta szavaim, mint akit valóban lekötnek ezek a kis apróságok, amik hozzám köthetők.

Aztán elhallgattam. Egy bizonyos ponton megálltam, s mindketten tudtuk, hogy ez mit jelent; egy évet. Egy évet, ami mindent megváltoztatott, felborította az életem, s nem hagyott más választást.

- Nem akarom ezzel elrontani az estét – ismertem be zavartan.

- Nem akarok erőltetni semmit, csak tudatni akarom, hogy melletted vagyok ebben is – mondta, mikor asztalon pihenő kezemre rakta az övét és biztatóan megszorította azt.

- Tudom – mosolyodtam el hálásan. – Tudom – ismételtem, s teljesen biztos voltam szavaiban.

Hittem neki, úgy hittem, mint senki másban ezelőtt, s az is meggyőződésem volt, hogy benne nem fogok csalódni, mert minden szava igaz.

- Minden rendben? – kérdezte zavartan, mikor tekintete égő arcomra siklott. Éreztem, hogy ég a bőröm, de egyáltalán nem olyan értelemben, mint akkor, mikor perzselő pillantásával tüntet ki. Ez más volt. Ettől émelyegtem és remegtem egyszerre, s noha fokozatosan jött az érzés, amit egész idáig próbáltam eltitkolni most teljesen átvette rajtam az uralmat és nem hagyta magát sarokba szorítani.

- Igen – motyogtam, bár kételkedtem benne, hogy ebből bármit is hall vagy felfog. Minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy eltüntessem porcikáimból a baljós remegést, miközben keze, ami eddig kezemen nyugodott az arcomra siklott. Jó lesett hideg érintése, hosszú másodpercekig félig lehunyt szemhéjjakkal élveztem ahogy lehűti az arcom.

- Kim? – kérdezte, s én alig bírtam kinyitni a szemem, hogy nyugtatás ként megeresszek felé egy mosolyt és pillantásom az övébe fúrjam.

Elképesztően furcsán éreztem magam, émelyegtem, a bőröm égett, úgy éreztem forr a vérem, s alig bírtam uralkodni magamon. Mintha fejbe csaptak volna, s azért harcoltam, hogy eszméletemnél maradjak.

- Jól vagyok – ismételtem hatalmas lélegzet vételek közepette, miközben kénytelen voltam megtámaszkodni az asztalban. Hosszú, mély lélegzet vételekkel szívtam be az étterem illatát, hátha attól kitisztul a fejem, de nem történt semmi. Homályosan érzékeltem magam körül a világot, s bármennyire is akartam volna valami nyugtatóval szolgálni Louisnak csak még több aggodalomra adtam okot neki, mikor meg sem hallottam szavait.

- Kim, figyelj rám – kérte, s csak arra kaptam fel a fejem, hogy ott térdepel előttem, két kezébe tartva arcom. – Mi van veled? Hogyan segítsek? – kérdezte. Hangjából csöpögött az aggodalom, kék szemei még összemosódó látásom ellenére is tisztán kapcsolódtak a tekintetembe. – Kim? Kim! – ismételgette a nevem, s hallottam, ahogy a körülöttünk lévők összesúgnak, miközben minden szempár ránk szegeződött, ahogy próbáltam megtartani a fejem, s a maradék öntudatom. – Valaki hívjon egy mentőt! – könyörgött barátom. – Gyerünk már! – csattant dühös kétségbeeséssel, s én bármennyire próbáltam őt lenyugtatni képtelen voltam mozdulni vagy ésszerűen gondolkodni.