Tizenhatodika.

Sziasztok!

Nagyon szépen köszönöm a feliratkozókat, nem gondoltam volna, hogy ennyien érdemesnek tartjátok majd a blogot, hogy feliratkozzatok rá.:) A kommentekért és a "lájkokért" is igazán hálás vagyok!

Ha emlékeim nem csalnak valaki kérdezte, hogy miért dátum/naptár szerint vannak megcímezve a fejezetek, igazából ennek semmi különösebb oka nincs, egyszerűen csak jelzi, hogy egy bizonyos időt ölel körbe a történet, meg jó ötletnek tűnt, hiszen Kim életében fontos szerepet játszik az idő.

Jó olvasást!

Xoxo.Bri.

"A család mindig az első, sosem mondhatsz le róluk. Bármit is tesznek érted vagy ellened, egyedül bennük bízhatsz."

Régen imádtam a családi összejöveteleket, mikor nagymamámnál zsongott a ház, s már kora hajnalban beindult az élet kezdve Ben és Amy ébredésével, egészen nagymamám reggeli készítéséig. Mindig örömmel töltött el a látvány, mikor kiérve a nappaliba már a legtöbb családtagom lelkes beszélgetésbe kezdett, míg a másik fele a konyhába tömörült, hogy megreggelizzenek a reggeli készülődés után.

Az egész lakást betöltötték a nevetések és az ismerős hangok, élvezettel figyeltem a két kis gyerek mese nézését hét körül, apu és Lucas diskurzusait az autókról, nagymamám civakodását anyuval, amiért néha annyira hajlamos magát elhanyagolni vagy éppen nénikéim pár perces civakodását valami teljesen lényegtelen dolgon.

Ilyenkor éreztem igazán, hogy élek, hogy szeretek élni és van is értelme annak, hogy a világon vagyok.

Aztán természetesen ez is megváltozott az utóbbi egy évben, mint ahogyan annyi minden.

A családi összejövetelek ritkábbá váltak, s ha mégis összegyűltünk a nagyszüleimnél valamilyen oknál fogva a felhőtlen hangulat nem lehetett teljes az engem beárnyékoló sötét jövő miatt. Nagybácsikámék ezer és egy vicces süthettek el mindenki nagy örömére nem kompenzálta az olykor rám vándorló, szomorú pillantásokat, melyekkel rendszerint néztek végig egyre soványodó alkatomon. A társaságra gyakran nyomasztó csend borult, már senki nem ébresztett fel hajnalban csak azért, hogy bosszantson és úgy bántak velem akár a porcelánnal. Elfeledtették velem, hogy miért szerettem anno élni, hogy milyen volt a zsongás és a megállíthatatlan élet élménye.

A mai napon is egy efféle összejövetelre készülődtem Larával, Lucassal és feleségével.

Elképzelésem sem volt, hogy miért szükséges ez, hiszen semmilyen szülinap, évforduló vagy bármely más alkalom nem jutott eszembe.

Mindenesetre azért próbáltam örülni, hiszen bármennyire is volt szomorú időről időre ez az alkalom mindig jó volt látni őket, érezni, hogy szeretnek, s én viszont szeretek.

- Louis? – kérdezte Lara, miközben könnyed copfba fogta haját és kíváncsian nézett rám az egész alakos tükörből.

- Dolga van – feleltem. – Dedikálások, interjúk, fotózások – soroltam.

- Akkor ma nem is találkoztok? – lepődött meg.

- Kétlem – feleltem, miközben elvégezve tincseimen az utolsó simításokat véglegesen elkészültem.

- Gyerünk lányok, legalább fél tizenkettőre illene oda érnünk – nyitott be mosolyogva Hope, majd mikor látta, hogy mi készen vagyunk kitárta a szoba ajtaját, s intve, hogy akkor induljunk szólt Lucasnak is, hogy tényleg ideje lenne indulni.

Nagymamámék nem laktak messze, így nem kellett több órás utakra számítanunk, csak épp annyira voltak kint a városból, hogy nyugodalom legyen körülöttük, de kényelmesen eljussanak a Londoni forgatagba bármikor, ha kedvük van rá.

Mosolyogva figyeltem az egyre ritkuló forgalmat, élvezettel szívtam be a szmogtól mentesebb eső utáni illatot, miközben már messziről feltűnt a takaros téglaház sötétzöld cserepe és gondozott kertje. Na meg persze az a pár autó, ami a ház előtt parkolt...

Mikor kiszálltunk az autóból már hallottam nagybácsikáim mély, öblös nevetését, amit mindannyian megmosolyogtunk, miközben közelebb lépve a tornáchoz fellépdeltünk azon, s hangos kopogtatás után vártuk, hogy valaki meghallja érkezésünket.

Az ajtó pár perc múlva hangosan kicsapódott, s mire észbe kaphattam volna már Marie nénikém karjaiban is voltam, ahonnan aztán minden családtag tovább adogatott egymás között egy-egy csontropogtató, de azért vigyázó öleléssel, ahogyan Larát is.

Anyuék egyből maguk mellé ültettek a kanapéra, miközben kérdések kereszttűzébe kerültem, s mindenre igyekeztem kielégítő választ adni kezdve attól, hogy mit ettem ma, hogy hogyan telnek a napjaim Lucaséknál és ki az a rejtélyes srác, akit anyu emlegetett a napokban. Ennél a kérdésnél kissé sértett pillantást küldtem az említett felé, aki csak bocsánatkérően elmosolyodott, s inkább a szőnyegre függesztette tekintetét.

Miközben a kanapén ücsörögtem és végignéztem olyannyira szeretett családtagjaimon hatalmas lelki megnyugvás szakadt rám, amitől tagjaim zsibbadni kezdtek, s a fejemben száguldozó gondolatok jólesően elnémultak. Csak élveztem az olykor elsütött vicceket, meséltem az utóbbi hetek történéseiről kezdve Louis trombózisán át a bandájának nevén keresztül addig, hogy mennyire egy hullámhosszra kerültünk. Persze ez kicsit kényes téma volt, elvégre kínosan ügyeltem, hogy semmilyen jövővel kapcsolatos dolgot ne említsek meg, s ők sem érdeklődtek erről.

Mindenki elképesztően igyekezett jókedvűnek és gondtalannak látszani pontosan úgy, mint évekkel ezelőtt, s noha éreztem ebben némi kényszeredettséget önző mód nem bántam, mert ha jobban koncentráltam akkor figyelmen kívül tudtam hagyni. Márpedig nem akartam ezt észrevenni, makacsul meredtem a látszatra, a pillanatnyi boldogságra, ami az egész házat körbelengte, miközben asztalhoz ültünk vagy visszatértünk a nappaliba és az egész délutánt átbeszélgettük.

- Egy pillanat – mondtam végül, olyan öt óra körül, mikor a telefonom rezegni kezdett, s én biztonságba vonulva elbújtam az emeleti fürdőszobában, hogy nyugodtan tudjak beszélni Louissal. Alig bírtam ki nevetés nélkül, mikor tompán átszűrődött nagybácsikáim piszkálódásai a falakon.

- Szia! – vettem fel a készüléket, miközben kényelmesen leültem a földre és hátamat a kádnak döntöttem.

- Mi újság? – kérdezte, hangjából éreztem kiszűrődni a mosolygást, miközben hogylétem felől érdeklődött.

- Semmi – feleltem, majd azért még hozzá tettem; – Családdal vagyok, nagy a felfordulás, kezdek félni, sosem lesz vége ennek a napnak – nevettem fel zavartan. Igazából nem igazán tudtam eldönteni, hogy ez valóban kétségbe ejt vagy inkább örülnöm kellene neki, mert bármennyire is élveztem a társaságukat szükségem lett volna Louisra. Arra az őszinte örömre és vidámságra, ami belőle áradt.

- Egyszer muszáj, hogy vége legyen – próbáld vigasztalni. – És ha ez számít neked hosszú napnak akkor még nem gondoltál bele abba, hogy holnap mi vár ránk.

- Köszönöm, tényleg sokkal jobban érzem magam – nyögtem fel, mikor eszembe juttatta a holnapi díjátadót. Arcom pár pillanatra szabad kezembe rejtettem, miközben lehunytam a szemem, s akaratlanul is elmosolyodva hallgattam a vonal másik végéből szűrődő jóízű nevetését.

- Louis ott segít, ahol tud! – mondta végül teljes meggyőződéssel, mint aki biztos benne, hogy előző megjegyzésével csak segített nekem. Lényegében, ha összehasonlítottam ezt a napot és a holnapi rettegett rendezvényt valóban segített, már nem is volt olyan fárasztó ez a nap.

- És veled mi újság? – kérdeztem végül, elvégre biztos voltam benne, hogy az ő napja sokkal eseménydúsabban telt, mint az enyém.

- Voltunk fotózáson, Niall kirámolta a hűtőt, aztán mentünk holnapra gyakorolni, Niall megint kirámolta a hűtőt – sorolta eltűnődve, mint aki nagyon igyekszik egy fontos részletet sem kihagyni meséléséből.

- Hé! Louis, a végén tényleg azt hiszi, hogy csak zabálni tudok! – hallottam meg Niall elégedetlen, kissé mérges hangját, mire az említett csak felnevetett. Szinte láttam magam előtt az ír fiú haragosan csillogó kék szemeit, míg Louis csak vigyorog és olykor igazítás gyanánt beletúr a hajába.

- Na jó – sóhajtott fel barátom engedékenyen. – Ha jól emlékszem Niall kettő és három között gitározott is.

- Köszönöm! Olyan nehéz volt? – kérdezte a fiú még mindig durcásan, amit én és Louis egy újabb nevetéssel díjaztunk. Elképesztő volt számomra, hogy Niall bármelyik gyerekesnek tűnő szavával mosolyt tudott csaláni az arcomra, se perc alatt képesek voltak elfeledtetni a külvilágot és rám ragasztani ok nélküli vidámságukat.

- Kim! – kopogott be az ajtón Lara. – Jól vagy? – kérdezte.

- Persze – szóltam vissza. – Miért? – kérdeztem.

- Fél óra és indulunk – mondta.

- Oké! – szóltam vissza, s eldöntöttem, hogy még akkor van pár percben Louissal beszélgetni anélkül, hogy bárkit is megsértenék ezzel.

- Menned kell? – kérdezte a fiú kissé elszontyolodva.

- Nem sokára – feleltem őszintén, nekem sem tetszett jobban a dolog, de nem akartam megsérteni senkit sem azzal, hogy nagy ritkán, mikor találkozom velük akkor is félre vonulok beszélgetni telefonon. Különben is, nem tudhattam, hogy látom-e még őket...

- Rendben, akkor nem zavarlak, holnap este hétre megyek érted – figyelmeztetett még, amit kénytelen voltam helyeselni, elvégre mégsem futamodhattam meg az utolsó pillanatban. Nem is hagyta volna.