Huszonkettedike.

"Akárhová mész, bármit látsz, mindig melletted leszek."

Miután eldöntöttem, hogy előbb-utóbb kénytelen leszek elmondani a fiúknak a velem kapcsolatos tényeket az agyam folyamatosan ezen kattogott. Képtelen voltam leállni, s kiszellőztetni a fejem még akkor sem, mikor nővérem jött be hozzám, hogy elmenjünk a parkba kicsit sétálni és beszélgetni. Rengeteg mindenről számoltam be neki kezdve Lanával töltött estéken át, Louis elképesztő gesztusait, melyekkel annyira magába bolondított, hogy azt már realista fejjel fel sem lehetett volna fogni. Hiányzott minden percben, mikor nem volt velem, s noha nővérem megmosolyogta elakadó szavaim, mikor a megfelelő kifejezéseken gondolkodtam, hogy elmondjam az érzéseim barátom iránt szemeiben láttam a meg-meg csillanó aggodalmat és félelmet. Bármennyire is voltam boldog még csak Louis gondolatától is tudtam jól, hogy mire gondol. Mi lesz velünk? Mióta visszakerültem a kórházba ezerszer és egyszer fordult meg ez a fejemben, a kétség, a félelem, hogy mi lesz velem és Louissal. Hogyan óvhatnám őt meg? Mit csináljak, hogy neki könnyebb legyen majd? Üldözzem el magam mellől? Használjam ki a maradék időd és szeressem szívem minden szerelmével? Mit tegyek?

- Úgy örültem mindig, mikor fiúkkal kapcsolatos kérdésekkel jöttél hozzám, hogy tanácsot adtam, olyankor úgy éreztem, hogy tényleg a segítségedre vagyok, olyankor mindig közelebb éreztelek magamhoz – magyarázta. – És most itt van életed talán legfontosabb kérdése, amiben az én tanácsomat várod és nem tudok segíteni – hajtotta le a fejét csalódottan. – Elképzelésem sincs, hogy mi lehet ilyenkor a megoldás, mi lenne jó mindkettőtöknek – ismerte be tanácstalanul.

- Már azért hálás vagyok, hogy meghallgatsz – mosolyogtam vigasztalóan, kezem az övére rakva, mire halványan, kissé szomorkásan elmosolyodott. Tényleg nem hibáztattam emiatt, hogyan is tehettem volna? Nem lett volna jogom bárkit is okolni emiatt, hülyeség lett volna! Ráadásul nem őt, hiszen tudtam jól, láttam rajta, hogy segíteni akar nekem, mint ahogyan mindig is tette. Bármikor fordulhattam hozzá bármivel, mert mindig mellettem volt, hogy ki húzzon a bajból és tanácsokat adjon aprócseprő tinédzser gondjaimról. Persze, akkor még milyen könnyű volt minden... A legnagyobb gondom az volt, hogy nem találok a ruhámhoz megfelelő körömlakkot, most meg?! Hónapok óta élet és halál között tengek, mintha csak pengén táncolnék, s képtelen voltam rendesen megtalálni az egyensúlyom, kivéve akkor, mikor Louis velem volt. Akkor megragadta a kezem és segített tovább lépdelni, tartott és nem eresztett el egy pillanatra sem. De mi van, ha egyszer rosszul lépek? Ha nem figyelek és...nos...a penge felszel?

Mikor visszaértünk az épületbe nővérem elbúcsúzott, s újabb időm maradt azon tűnődni, hogy miként adagoljam be ezt a három fiúnak majd az elkövetkezendő időben. Mondjam ki nyíltan? Vezessem rá őket? Tényleg el kellene mondani nekik? Kinek lenne könnyebb, nekem vagy nekik?

- Kim! – vigyorogta Niall, mikor elsőként lépett be az ajtón és én kénytelen voltam egy rögtönzött jókedvet varázsolni az arcomra, s próbáltam eloszlatni egész idáig emésztő gondolataimat.

Mind az öten bejöttek, aminek elképesztően örültem. Hiányzott azaz önfeledt társaság és jókedv, ami körül vett, mikor velük voltam, s amiből csak Louis és Harry hangulata tűnt számomra hamisnak.

Nem kerülte el figyelmem, mikor aggódó pillantásokat vetettek felém, mikor sokat mondó, szomorú pillantással összenéztek és látszólag teljesen a gondolataikba merültek, míg én hallgattam a másik három mesélését az elmúlt napjaikról.

- De miért is hoztak be? – kérdezte Niall végül, mikor úgy látta, hogy senki sem meri feltenni a legkézenfekvőbb kérdést, amire úgy tűnt Harry és Louis nem szolgáltak válasszal számukra.

- Kicsit rosszul lettem, vagyis eléggé...de holnap megtudom, hogy mi a helyzet – feleltem. A hazugság keserű ízt hagyott a számban, borzasztó érzés volt belehazudni kíváncsian csillogó, kék szemeibe. Ahogy végig futtattam tekintetem Zaynen és Liamen Liam barna szemeibe pár pillanatra elakadtam, úgy tűnt nem teljesen hisz nekem, s ez csak még nagyobb bűntudatra adott okot.

- Akkor holnap kiderül – mondta Zayn megtörve a csendet. – Úgyis bejövünk még – mosolyogta, mire hálásan pillantottam rá, s inkább kerültem Liam kutakodó tekintetét. Úgy éreztem, teljesen átlát rajtam, mintha követelné az igazat, s bántaná, hogy hazudok. Engem is bántott.

- Rendben srácok – mosolyogtam lelkesen, miközben Louis kérdő pillantást vetett rám, amit egy alig látható bólintással viszonoztam. Igen, visszavonhatatlanul eldöntöttem, s bárhogyis tálalom nekik, de elmondom. El kell mondanom.

- Hogy vagy? – kérdezte komolyan, őszintén Louis, mikor pár percre magunkra maradtunk. Ujjait az enyémekbe fűzte, s egy percre sem eresztette pillantásom.

- Jól – nyugtattam meg. – Minden a régi kerékvágásban – tettem még hozzá utalva, hogy időm sincs rosszul lenni a folyamatos látogatások miatt.

- Biztos, hogy elmondod nekik? – kérdezte.

- Igen, láttam Liam tekintetét, sejt valamit, legalábbis tudja, hogy nem mondok nekik igazat – osztottam meg vele észrevételem, mire egyetértően bólintott.

- Tőlem is kérte, hogy legyek vele őszinte, de nem mertem mondani semmit – magyarázta, miközben szabad kezével kócos hajába túrt. Fáradtnak tűnt, elnyúzottnak.

- Holnap én mindent elmondok – mondtam talán már sokadszorra, mintha ezzel esélyt sem adnék magamnak a visszakozásra. Sarokba akartam magam szorítani ebből a szempontból.

- Féltem őket – nevetett fel zavartan, elkínzottan. – Nagyon megszerettek téged.

- Én is őket – mosolyogtam. A mellkasom jóleső melegség árasztotta el hallva Louis szavait. Örültem, hogy a fiúk tényleg megkedveltek, hogy fontossá váltam számukra legalább annyira, mint ők az én számomra. – Ha elmondom nekik akkor megváltozik ez is, ugye? – kérdeztem félve. Talán ez aggasztott a leginkább, ha önző fejjel gondolkodtam. Hogy az igazságtól ők is gondterheltek lesznek, s eltűnik az a naiv boldogság, amit magukkal hoztak minden alkalommal. Kitől mástól tudtam volna ezt megkérdezni, mint attól a fiútól, aki majdhogynem velük élt és úgy ismerte őket, mint a tenyerét?

- Meg fog változni – felelte őszintén. Nem okozott túl nagy meglepetést. Számítottam rá. – Próbálnak majd vidámak lenni és ha nem figyelsz észre sem veszed, de nehéz lesz – szorította meg a kezem, mintha csak biztatni akarna, hogy nem lesz semmi baj. Gesztusára halványan elmosolyodtam, miközben kezeinket figyeltem, s azon tűnődtem, hogy bele-e merjek kezdeni másik gondolatomba, ami szintén egész nap gyötört és ott motoszkált a fejemben minden percben.

- Azon gondolkodtam... – kezdtem végül bele, miközben igyekeztem összeszedni a gondolataim, s elkerülni Louis rosszat sejtő pillantását, amivel a tekintetem kereste hasztalanul. – Szóval rengeteget tűnődtem azon, hogy mivel tehetném ezt könnyebbé számodra, számotokra – alig találtam a szavakat, legszívesebben mindent vissza szívtam volna, de már nem volt megállj. – ...és arra jutottam, hogy talán... el kellene felejtenetek még most, ajj, annyira nehéz megfogalmazni! – sóhajtottam arcom két tenyerem közé bújtatva, miközben egész végig magamon éreztem értetlen pillantását, ahogy a mondanivalómmal harcoltam.

- Várjunk csak! – szólalt fel pár másodperc múlva, mikor épp folytatni akartam. Úgy tűnt összeállt benne a kép, s én inkább lehajtott fejjel a hajam mögé próbáltam bújni ideges, hitetlen pillantása elől. – Te ezt most komolyan gondoltad? Szerinted jobb lenne nekünk, nekem, ha holnaptól úgy tennénk mintha semmi sem történt volna?! – kérdezte, bár nem várt választ. Figyelnie kellett, ha nem akart kiabálni, s bármennyire is tudtam, hogy nem direkt csinálja, mégis megijesztett. A szemem égett, ahogy próbáltam nem el sírni magam, s legszívesebben a föld alá süllyedtem volna a sok hülyeségtől, ami elhagyta a számat az előbb. – Komolyan hittél ebben, hogy ennyivel sikerül elintézned a dolgokat? – kérdezte nem foglalkozva azzal, hogy mennyire fáj így is a hülyeségem. – Kim, gondolkozz már el néha! – csattant fel továbbra is haragosan, némi kétségbeeséssel máskor vidám, dallamos hangjában.

Szorosan összezárt szemeim mögül csak akkor mertem kinézni, mikor az ajtó csattanása visszhangzott a szobában, s én teljesen egyedül maradtam. A felismerés, hogy talán tényleg sikerült véglegesen magamra haragítanom mellkason vágott, összeszorította a torkom és kiszöktette minden könnyem, miközben lábam magam elé húzva fejem a térdemnek támasztottam, s kétoldalt beletúrva a hajamba megkapaszkodtam tincseimben, ahogy rázni kezdett a zokogás.

Utána akartam menni, megmondani, hogy hülyeségeket beszéltem, hogy egy idióta vagyok, de meg sem bírtam mozdulni. Teljesen megbénultam a rajtam eluralkodó kétségbeesésen.

Ijedten rezzentem össze, mikor éreztem, ahogy az ágy besüpped mellettem és két kar ölel magához szorosan, miközben arcát a hajamba fúrva elkínzottan mormolni kezdett.

- Hogy juthat ilyen eszedbe? – kérdezte sokkal nyugodtabban, elveszetten. – Tényleg azt hitted, hogy ennyivel el lenne intézve a dolog? Úgy ismertél meg, hogy egy kiadós alvással elfelejthetnélek?

- Annyira sajnálom – szipogtam. Hangom rekedt volt a sírástól. – Annyira hülye vagyok – ráztam meg a fejem.

- Az vagy, ha tényleg azt hitted egy percre is, hogy ez beválhat – helyeselt megrovón. – Szeretlek Kim, teljesen mindegy, hogy mennyi idő van még vissza nekünk nem akarok elvesztegetni egy percet sem!

- Én is szeretlek – motyogtam nagyot szívva finom illatából, miközben mind két kezemmel a pólójába kapaszkodtam, mintha csak ettől függene az életem. – Összekönnyezem a pólód – mosolyodtam el halványan, mire halkan felnevetett, s csak annyira tolt el magától, hogy arcom a keze közé vehesse, tekintetét az enyémbe mélyeszthesse.

- Jegyezd meg ezt meg, mert nem vagyok hajlandó többször erről beszélni – kezdett bele. – Melletted maradok, nem azért, mert így a helyes, ezt diktálja a bűntudatom vagy bármi más, hanem mert szükségünk van egymásra! Veled akarok lenni és veled is leszek bármi történjék, bármilyen hírt is kapjunk vagy bármi jöjjön holnap, holnapután vagy azután, teljesen mindegy, mert én napról napra veled leszek, bejövök hozzád, mert fontos vagy nekem, mert szeretlek! – mondta. Vallomása a végletekig meghatott, amitől újra sírni kezdtem immár a keserédes boldogságtól, miközben ő hüvelykujjával törölte le a cseppeket arcomról.

- Szeretlek – suttogtam, s bármennyire is akartam többet mondani neki fölöslegesek lettek volna a szavak. Úgy éreztem ebbe az egy szóba minden létező iránta érzett érzelmemet elmondtam, mert halványan elmosolyodva tovább vizsgálta arcom, miközben kissé félrebillentett fejjel ajkaimon simított végig ujjával, amitől szám bizseregni kezdett, s jólesően sóhaj hagyta el őket, mikor végül megcsókolt.

Ajkainak becézése lágy volt mégis szenvedélyes, ott és akkor teljesen elhitette velem, hogy jöjjön bármi mi megoldjuk. Együtt.