Tizennyolcadika.

Sziasztok!

Újra, újra és újra csak köszönöm minden visszajelzésetek, elképesztően hálás vagyok, hogy mondhatni tehetségesnek tartotok, mert ez tényleg elképesztően sokat jelent nekem, elvégre ha ti nem lennétek, nem lenne értelme írnom, sem kitartásom!

További félévnyi kitartást kívánok minden diáknak, s persze mindenkinek a mindennapokhoz! (:

Xoxo.Bri.

"Olyan lágy volt, akár egy csók emléke, olyan óvatos, mintha csak az ujjaival simította volna végig az ajkaimat. A szám kinyílt és mozdulatlanná vált. Nagyon csendes volt, suttogás, nem kiáltás. Keze megérintette a nyakamat, a hüvelykujja az állkapcsom alatti bőrhöz simult. Nem azt mondta az érintés: több kell. Azt mondta: ezt akarom."

Alig mertem elhinni, hogy ébren vagyok, képtelenségnek tűnt, hogy ez nem csak a fantáziám játéka, hanem a valóság. Túl gyönyörű, túl mesebeli volt az egész ahhoz, hogy ez mind velem történjen, abban a kis jelentéktelen életben, melyre hamarosan senki sem fog emlékezni, s úgy elveszik a világ történelmében, mint tű a szénakazalban.

A hűvös, olykor-olykor feltámadó őszi szél magával hozta a felettünk sötétedő, hamarosan leszakadó felhőket. A sűrű köd ijesztő burokba vonta az alattunk elfekvő világot, mintha csak szellemek homályos alakja csoportosult volna össze a fővárosban, hogy kiélvezzék az éjszaka csendjét és nyugalmát. A házakból kiszűrődő lámpák és utcai fények igyekeztek maguknak utat törni, bevilágítani London utcáit, s fénnyel árasztani el az éjszakát.

A feketén hömpölygő Temze háborgó hullámainak felszínén néhol megcsillantak az éjszakai fények, lázasan próbáltak maguknak utat törni egészen a horizontig, ahol aztán úgy tűnt teljesen összeolvadnak az éggel. Szinte bekúsztak a sötét felhők mögé, melyektől egyetlen egy csillagot sem lehetett látni az este folyamán.

A Big Ben ijesztően emelkedett a komor tájba, fekete sziluettje homályossá vált a ködtől, csak találgatni mertem, hogy merre is lehet a nagy és a kis mutató, valahányszor a torony felé néztem úgy éreztem megrekedt az idő. Legalábbis reménykedtem benne.

Komor gyönyörűségével akaratlanul is rengeteg régimódi horrorfilm hideg éjszakája jutott eszembe, szinte vártam, hogy egy vérfarkas kapaszkodjon fel Big Ben falán, egészen a tetejéig, hogy aztán onnan szét vonyítsa a felhőket, s rálátást merészeljen az ezüstösen fénylő hold gömbjére.

Ábrándos gondolataimból Louis ébresztett fel, mikor mögém állva karjaival óvatosan, ám annál szorosabban átölelt, s fejét megtámasztotta a vállamon.

- Tetszik? – kérdezte halkan. Kellemes hangja egybe forrt az este csendjével, ha nem válaszolok szavaira talán fel sem tűnt volna egyikünknek sem, hogy megszólalt.

- Ez... elképesztő – feleltem végül, mikor megtaláltam hangom, s kellemetlenül vettem észre, hogy az én szavaim sokkal zavaróbban hatoltak bele az éjszakába. Rekedt voltam a sok némaságtól, bántotta a fülem a saját hangom.

- Reméltem, hogy tetszeni fog – mondta. Szemem sarkából láttam, ahogy elmosolyodott, s szorosabban ölelt magához. Éreztem hátamon mellkasának egyenletes fel-le mozgását, s mintha az én lélegzetem is az övére hangolódott volna.

- Imádom – helyeseltem teljes meggyőződéssel és ámulattal. Egyszerűen képtelen voltam tekintetem levenni a város homályos gyönyörűségéről, mintha az egész magába szippantott volna, s csak Louis karjai tartottak volna a helyemen. – Köszönöm – mosolyodtam el halványan. Éreztem, ahogy arcom halványan pírba borult, miközben Louis tekintete szinte perzselte a bőröm. Zavarban voltam, mint ahogyan mindig az voltam, mikor a fiú valamivel meglepett, s valóra váltotta egy-egy álmom. Egyszerűen képtelen voltam rájönni, hogy mégis miért fáradozik ennyit miattam, nem érdemeltem ezt meg tőle, s ami a legrosszabb volt, hogy nem is tudtam ezeket a gesztusait viszonozni.

- Ne köszönd – ellenkezett. – Szeretlek, tehát boldognak akarlak látni – folytatta. A szívem pár ütemet kihagyott, mikor eljutott tudatomig vallomása, s tudtam jól, hogy ez nem csak nekem jelent sokat. Éreztem magam körül, ahogy várakozóan megmerevedik és a reakciómat lesi. Abban sem voltam teljesen biztos, hogy egyáltalán kinézett-e már az üvegburkon, mióta a London Eye megindult velünk felfelé.

- Boldog vagyok már attól, hogy melletted lehetek – ismertem be, tekintetem zavartan sütöttem le ajkaimból feltörő vallomásaim miatt. – És én is szeretlek – tettem még hozzá halványan elmosolyodva, mire mellkasa megnyugodva fel emelkedett, majd lesüllyedt sóhajától.

Ajkai pillekönnyűen csókoltak bele nyakamba, amitől jóleső borzongás futott végig a gerincemen, miközben halkan felnevetve egyik kezemmel, mellyel nem az ő kezébe kapaszkodtam a tarkójánál lévő hajába túrtam, s hátra döntve a fejem viszonoztam vadul csillogó kék pillantását.

Kezei csípőmre simulva óvatosan megfordítottak, mire karjaim egyből nyaka köré fonódtak, míg ő derekamat ölelte körül. Úgy éreztem szükségem van ölelésére, s nem csak azért, mert karjaiban, teljesen hozzá simulva biztonságban éreztem magam, hanem azért, mert máskülönben talán összeestem volna. Térdeimnek szerelmes remegése talán nem tudott volna megtartani, mikor tekintete teljesen az enyémbe mélyedt. Ajka féloldalas, szívdöglesztő mosolyba kunkorodott, ahogy feltűnt neki a közelségétől rám nehezedő gyengeség és kábulat.

- Ez nem ér! – nevettem fel teljesen zavartan. Soha eddigi kapcsolatunk alatt nem éreztem magam ennyire sebezhetőnek a minket betakaró bensőséges pillanat miatt. Szavak helyett csak elfojtott egy nevetést, majd lejjebb hajolva biztatóan megcsókolt. Mintha csak azt akarta volna mondani, hogy előtte nem kell semmi miatt sem zavarban lennem, s ez többet jelentett számomra bármilyen szónál. Csókja lassan, dédelgetve becézte ajkaim, miközben karjaival szorosan magánál tartott, s talán még hevesebben verő szívverését is éreztem mellkasomon.

Egyszerűen képtelen voltam rájönni, hogy ezt mivel érdemeltem ki, hogy őt mivel érdemeltem ki a világtól.

- Mondjuk azért remélem, hogy legközelebb a fiúk nem lövik le minden meglepetésem – nevetett fel, miközben arcát pár pillanatra a nyakamba fúrta és mélyet szívott parfümöm illatából.

A fiúk még a díjátadón sikeresen rávezettek Louis által tervezett első randinkra, s noha nem teljesen voltam tisztában ötletével onnantól kezdve gyerekjátéknak tűnt kiszednem belőle, hogy mit is tervez a rendezvény utánra.

- Volt már rá pár éved, hogy rájöjj, nem tudnak titkot tartani – védtem meg a fiúkat némi anyáskodó éllel a hangomban, amit ismét csak megmosolygott. – Különben is, ha nem mondják a végén még azt hihettem volna, hogy elrabolsz – érveltem felnevetve saját ötletemen, mire szemei játékosan megcsillantak. Mintha komolyan megfontolta volna viccnek szánt szavaim.

- Most még nevetsz – mosolyogta titokzatosan, teljesen elmélyült tekintettel.

- Ki mondta, hogy viccelek? – vágtam rá kihívóan, ami látszólag eléggé tetszett neki, mert egyből lecsapott ajkaimra immár sokkal szenvedélyesebben is birtoklóbban. Ujjai kissé a csípőmbe martak, mikor fogam súrolta alsó ajkát, s nyelve átjutást nyert az enyémhez.

Csukott személyem ellenére is láttam és éreztem minden porcikáját. Magam előtt láttam meg-meg rebbenő szempilláit, behunyt szemeit, s az alattuk lévő karikákat, melyek kissé álmos, kisfiús beütést kölcsönöztek jóképű arcának.

Ujjaim szórakozottan kutakodtak eddig precízen hátra zselézett hajában, miközben ő a derekamat ölelte szüntelenül, s a már nem létező távolságot tüntette el közöttünk. Úgy éreztem, teljesen rákenődtem testére, s rá kellett döbbennem, hogy egyáltalán nem bántam a dolgot. Élvezettel simultam hozzá, s viszonoztam minden rezdülését. Azokban a pár másodpercekben, mikor ajkaink elváltak ziláltan szedtem a levegőt, s szívtam be kölnijének bódító, finom illatát az éjszakai, hideg levegővel együtt.

Ujjai szórakozottan fonódtak az arcomba hulló rakoncátlan tincsre, hogy aztán hátra fésülje azt, s az államnál fogva újra közelebb húzott magához egy apró csókra.

Kék szemeiből sütött a boldogság, s azaz elképzelhetetlen szerelem, ami csordultig töltött melegséggel és biztonságérzettel.

- Miért érzem úgy, hogy még tervezel valamit mára? – kérdeztem összevont szemöldökkel kb. fél óra múlva, mikor a London Eye végül lerakott minket, s én Louis oldalán újra beszálltam a kocsiba, hogy a fiú ismét magával vigyen valahova. Csak akkor lett nyilvánvaló számomra, hogy esténknek még nincs vége, mikor a környék ismeretlenné vált számomra és Louis ajkaiban folyton ott bujkált titokzatos, féloldalas mosolya, miközben szikrázó szemeivel az utat figyelte.

- Lana említette, hogy szereted a horrorfilmeket – mormolta, mire meghökkenve bámultam tovább a fiú arcát. Összekócolódott haját, vékonyan metszett ajkait.

- Próbálkoztam már párral, de nem igazán sikerült őket végig néznem – vallottam be. Akaratlanul is megmosolyogtam ötletét.

- Akkor megint megpróbáljuk – döntötte el, miközben leparkolt az egyik utcai lámpa alatt, s leállítva a motort intett, hogy kövessem őt.

A hideg levegő újra megcsapta az arcom, kissé jobban kijózanodtam az elmúlt órák után, ám ez a józanság nem igazán tartott sokáig, mikor a fiú karját a derekamra fonta és felvezetett az egyik visszafogott, csinos téglaházhoz. Gondoltam, ez lehetett az a rejtett, városi kis zug, amiről akkor beszélt, mikor a fiúkkal közös otthonukról kérdezgettem.

A lakás sokkal rendezettebb volt, mint bandaházuk, mondjuk lehet ennek oka az is volt, hogy sokkal kevesebbet használta ezt, mint a külvárosi otthonát.

A falak halvány bézsszínben pompáztak, tele hozzá közelálló fényképekkel. Könnyedén fellehetett ismerni azokat a férfias, egyszerű, letisztult vonásokat, melyek csak egy legénylakás jellemőzi lehettek.

- Szóval, milyen filmre gondoltál? – kérdeztem kissé félve, miközben ő makacsul leültetett a kanapéra, s kérdés nélkül hozta be pár perc múlva a filmezésnél kihagyhatatlan üdítőt és pattogatott kukoricát. Megmosolyogtatott igyekezete, hogy minden tökéletesen sikerüljön, de közben kicsit zavart is. Azt akartam, hogy ő is jól érezze magát, s ne görcsöljön esténk minden apró részletén.

Mivel a kiválasztott film címe egyáltalán nem mondott nekem semmit, így csak hagytam, hogy berakja a lejátszóba a DVD-t, majd elindítsa a filmet, miközben átkarolva egyik karjával szorosan maga mellett tartott és élvezte minden apró reakcióm a film ijesztő, véres, kínzós jelenete láttán.

- Te is félnél, ha a filmet néznéd! – vádoltam meg, elvégre ahogyan észrevettem újra inkább engem nézett mintsem a filmet. Nem értettem, hogy mi ilyen érdekes bennem.

- Téged sokkal jobb nézni – felelte őszintén, magától értetődően.

- Csak tudnám miért – ráztam meg a fejem tanácstalanul, majd tekintetem elfordítva a tévé képernyőjéről kék szemeibe vezettem pillantásom, hogy aztán nyugodtan elmerülhessek vidám, élénk íriszeiben.

- Mert sokkal szebb vagy, mint azok a félkezű idióták – intett a tévére, noha pillantásom egy pillanatra sem eresztette el.

- Legalább náluk – nevettem fel, elviccelve bókjának zavarba ejtő élét.

- Néha akkora hülyeségeket tudsz mondani! – rázta meg a fejét hitetlenkedve, noha láttam rajta, hogy valóban nem díjazza az efféle megszólalásaim, ajkai szegletében továbbra is ott bujkált az a nyugodt, kiegyensúlyozott mosoly, amit egész este arcán díszelgett.

- Elfogult vagy! – vádoltam meg.

- Nem igaz, hidd el, én látom, hogy más férfiak miként néznek rád – magyarázta teljes meggyőződéssel. – Főleg ma ebben a ruhában.

- Bolond vagy! – makacskodtam, hiszen egyáltalán nem osztoztam gondolataiban. Úgy gondoltam, hogy téved, beképzeli a dolgokat, elvégre én sosem tartoztam azok közé a lányok közé, akik után férfiak néztek.

- Nem vitatkozom veled! Tudod mit? Ne is hidd el! A végén még találnál valakit, akivel nem versenyezhetek – sóhajtotta végül lemondóan, mikor rájött, hogy menthetetlen vagyok.

- És még én mondok hülyeségeket! – képedtem el. Még a gondolat is elborzasztott, hogy bárki mást szeressek Louison kívül. – Nem is akarnék és nem is találnék nálad jobbat! Még csak a gondolat is badarság! – hárítottam gondolatait, legalább olyan nagy meggyőződéssel, mint amivel ő mondogatta előbb, hogy szép vagyok.

- Akkor megnyugodtam – motyogta már-már ajkaimra hajolva, félig lehunyt szemmel. Lehelete bizsergette ajkaimat, a szívem majd kiugrott azokban a percekben, amíg csókjára vártam, amit valószínű észrevett meg-meg remegő tagjaimon, mert ajkain újra mosoly jelent meg, s végül megszüntette közöttünk azt a pár milliméternyi távolságot.

Nyelvének becézgetése ugyanolyan szenvedélyes és birtokló volt, mint az óriáskeréken, ha nem jobban. Karja, mely nem a derekamat ölelte körül a karomon futott végig, hogy aztán megpihenjen nyakamon, hevesen dobogó ütőeremnél, melyben lávaként száguldozott a vér, s tovább csússzon egyenesen a tarkómra, hogy még közelebb vonjon magához. Libabőrös lettem finom érintéseire, figyelnem kellett, ha nem akartam, hogy úrrá legyen rajtam gerincemnek remegése szenvedélyes érintésére.

Karjaim fokozatosan oldódtak fel ölelésében, s mire észbe kaptam volna újra nyakát fogtam körül, ujjaim a tincseiben játszadoztak, miközben átvetett lábbal az ölében csücsültem.

Úgy éreztem, a szívem hevesebben nem is doboghatna, gondolatok cikáztak ide-oda fejemben, de olyan gyorsan és érthetetlenül, hogy mind egy masszává olvadt össze, míg végül a fejem teljesen megtelt, s ki is ürült édes csókjaitól és combomon felsikló kezének simításától.

Mikor ajkai elváltak az enyémtől, hogy levegő után kapkodjunk homlokát az enyémnek támasztotta és onnan nézett bele egyenesen a szemeimbe.

- Szeretlek – sóhajtotta kissé ziláltan. Mellkasom fel-le emelkedésével éreztem az ő egyenletlen, sürgető lélegzet vételeit.

- Én is téged – motyogtam, s újra megcsókoltam. Egyszerűen fájt, ha az ajka nem az enyémen volt. Minden porcikám őt kívánta, s szinte lebénított az a fájdalom, hogy ennél közelebb nem kerülhetek hozzá.

Keze újra megindult a combomon immár a szoknya alatt, amitől akaratlanul is, de mindenképpen a jóleső érzéstől megborzongtam, s nagyon nyeltem az engem elborító, egyre követelőzőbb és türelmetlenebb érzésektől.

Pár pillanatra újra eltávolodott tőlem, miközben tekintete teli volt kérdésekkel olyan nyilvánvaló dolgokról, amik minden helyzetünkben lévő fiatalt foglalkoztattak ilyen pillanatban. Néma kérdéseire fogalmam sem volt, hogy miként adjak választ anélkül, hogy megszólalnék, így végül, mikor arra gondoltam, hogy az én tekintetem koránt sem olyan kifejező, mint az övé újra, fene se tudja hányadszorra megcsókoltam.

Pár pillanatra előredőlt, miközben én még mindig rajta csimpaszkodtam, akár egy majom az anyján, s lekapcsolva a tévét könnyedén felállt velem a karjaiban. Ezen nem lepődtem meg tekintve, hogy szerinte vasággyal alig nyomtam pár kilót.

Óvatos, tapogatózó mozdulatokkal indult meg a lépcső felé, miközben egyik kezét a fenekemre csúsztatva kajánul vigyorogva csókunkba belemarkolt, míg másikkal továbbra is derekamnál fogott. Lábaim szorosan fonódtak vékony csípője köré, karjaim továbbra is a nyakát ölelték, míg ajkaimmal hevesen viszonoztam minden becéző, édesgető mozdulatát.

Nem tudom mennyi időbe telt, míg felértünk a szobába, az időérzékem véglegesen elveszett, s nem is akartam újra megtalálni, miközben lassan ledöntött az ágyra és ajkaimtól elválva nyakamat tüntette ki figyelmével.

Öntudatom teljesen elfelejtődött, csak arra tudtam gondolni, hogy vágyom rá, hogy kívánom őt, mint soha senkit.

- Gyönyörű vagy – lehelte ajkaimra, mikor könnyedén lehámozva rólam a szépséges ruhát arrébb dobta azt, s perzselő pillantását végig vezette fehérneműbe rejtett testemen.

Némi nehézségek árán ő is megvált pólójától, miközben pár másodpercre elvált tőlem és azt is arrébb dobta a szoba valamely szegletébe, hogy aztán vissza gördülve felém újra minden porcikájával hozzám simuljon. Bőröm égett, ahol hozzám ért, a mellkasom majd' szét szakadt, miközben melltartóba fedett kebleim az ő mellkasához szorultak, míg ajkai a nyakamról egyre lejjebb vándoroltak, ahogy percek alatt a nadrágját is lerúgta magáról, s rajtam sem hagyott több ruhaanyagot.

Ajkaimból szaggatott sóhaj szakadt fel, miközben gerincem ívbe feszült, s csak arra tudtam figyelni, hogy melleim tökéletesen illenek tenyerébe, s ajkai vékony vonalat hagynak maguk után a köldökömig.

-Uram isten! – nyögtem, mikor visszatért ajkaimra, s nem bírva tovább a közöttünk megfeszült, szakadni készülő feszültséget belém vezette magát. Halkan felnevetett szavaimra, s az ő ajkait is rekedtes, férfias sóhajok hagyták el, ahogy a külvilág végleg elfelejtődött körülöttünk, s semmi más nem létezett csak mi egymásnak.