Huszonharmadika.

Sziasztok!

Eszméletlenül örülök, hogy ennyien figyelemmel követitek a blogot! Köszönöm a kommenteket, több mint hetven feliratkozót és a lájkokat! (:

Az elkövetkezendő fejezetek természetesen tartalmazni fognak szomorú jeleneteket, illetve nyomott hangulatot, kérlek írjátok le nekem, hogy áttudom-e adni az érzelmeket nektek.

Xoxo.Bri.

"Az a szomorú igazság, hogy bizonyos dolgokat nem lehet visszacsinálni. Ha egyszer elkezdődik valami, bármit tehetünk, nem térhetünk vissza a kiindulóponthoz. Ha csak a legkisebb dolog is félresiklik, az örökre úgy marad."

Önző mód féltem, egyenesen rettegtem tőle, hogy vallomásommal minden megváltozik. Nem akartam elveszíteni azt a három fiút, akik miatt úgy éreztem még az utóbbi napokban is, hogy élek, ők voltak az egyetlenek, akik nem néztek rám aggódva, mintha csak azt várnák mikor ájulok el, mikor veszítem el az eszméletem, s töröm össze magam darabokra. Őket befedte a jótékony tudatlanság, amire néha én is vágytam. Kívántam azt, hogy ne tudjak a betegségemről, ne tudjak semmit, ne kelljen amiatt aggódnom, hogy vajon melyik lesz ama bizonyos utolsó nap. Viszont bizonyos tekintetben örültem is neki, már amennyire egy ilyennek örülni lehet. Tudtam mi vár rám, így fel is tudtam rá készülni. Értékelni tudtam a pillanatokat és az embereket. Magát az életet, s most féltem, hogy a maradék kapcsolatom is megszakad azzal, hogy élőnek érezzem magam a fiúk mellett. Nem akartam, hogy aggódjanak miattam, hogy minden mozdulatom lessék és féltsenek. Csak arra vágytam, hogy minden olyan legyen, mint nem rég, önfeledt és gondtalan... Túl sokra vágytam volna?

- Kincsem! – hallottam meg nagypapám hangját a vonal másik végéről, mikor nagy nehezen ráakadtam a telefonomra és feltudtam venni mielőtt még kinyomta volna.

- Szia – mosolyodtam el halványan. – Mi újság? – kérdeztem.

- Csak a szokásos, ami ilyenkor szokott – mondta. – Most vagyok Párizsban, gyönyörű város, képtelenség megunni!

- Azt elhiszem – nevettem fel lelkes hangja hallatán. Szinte láttam magam előtt Párizs gyönyörű fényeit, az Eiffel tornyot, a jellegzetes erkélyes épületeket... Ott akartam lenni vele.

- És veled minden rendben? – kérdezte aggodalmasabbra véve a dolgot. – Nagyi mesélte, hogy megint kórházban vagy.

- Igen, megint, de jól vagyok – nyugtattam meg. – Minden kezdődik előröl – mondtam, majd pár másodpercig vacillálva úgy éreztem, hogy ki kell mondanom. Valakinek el kell mondanom. – Papa? Mondhatok valamit? De ne mond el senkinek – kértem bizonytalanul, azzal a régi kislányos kérleléssel, mikor mindig valami óriásinak tűnő titkot akartam megosztani vele.

- Számon lakat! – ígérte. Bármennyire is próbált továbbra is vidám lenni éreztem hangjában a pillanatnyi megremegést, mikor felkészült a legrosszabbra.

- Van egy...szóval van egy olyan érzésem, hogy már nem is jutok ki – sóhajtottam végül lemondóan, elrebegve félelmem bizalmasan.

Noha nem foglalkoztam ezzel az érzésemmel sokat valami belül azt súgta, hogy nincs minden rendben, hogy abszolút soha többé nem lesz semmi sem rendben.

- A nővérem is megérezte ezt annak idején – sóhajtotta gondterhelten, félig a múlton merengve. – Elvileg az ember ezt érzi, ha eljött az idő...

- Az én megérzéseim mindig rosszak – próbáltam elviccelni a dolgot, jobb kedvre deríteni a férfit, mire ő mindenféle boldogság nélkül felnevetett. Tudtam, hogy hibát követtem el azzal, hogy elmondtam neki, nem kellett volna, lakatott kellett volna raknom a számra, de mégis olyan jólesett. Valakinek egyszerűen el kellett mondanom, muszáj volt!

- Majd még hívlak, rendben? – kérdezte búcsúzóul.

- Bármikor – feleltem, majd végleg elköszönve nagypapámtól bontottam a vonalat és a készüléket visszaraktam a helyére.

Túl sok időm volt gondolkodni. Mindenen. Az ég világon minden eszembe jutott, s majd' megőrültem a bennem kavargó érzelmektől, gondolatfoszlányoktól és emlékektől.

Percenként bámultam az órára, a kattogása szinte eggyé vált a szívdobbanásaimmal, miközben hol a takarómon doboltam, hol a telefonomon babráltam, s változtattam meg a hátteret és a csengőhangot is legalább tízszer. Esetleg többször, hat után már nem számoltam.

Végül aztán bármennyire is féltem a mai látogatásuktól örültem, hogy jöttek, így megmentve engem az unalomtól megőrüléstől. Borzasztó volt, de cseppet sem annyira, mint az érkezésük utáni hosszú, idegőrlő percek.

- Hogy vagy? – kérdezte Harry leülve bal oldalamra Louis mellé, a másik három fiú a jobb oldalamon ült le egy-egy műanyag székre.

- Remekül – mosolyogtam nyugtatóan. – Mondjuk borzasztóan unatkoztam – panaszoltam. Mintha csak húzni akartam volna az időt, pedig Zayn, Liam és Niall kíváncsi tekintete szinte lyukat égetett belém.

- Az orvos volt bent? – kérdezte végül Zayn, majd mikor látta bizonytalan bólintásom kissé összevont szemöldökkel rá kérdezett; – És mit mondott?

- Rendben – vettem mély levegőt, majd összeszedve a szavakat, s azok értelmét belekezdtem. Minden kitervelt mondat, jól betanult szöveg elfelejtődött, miközben a három aggódó szempárba pillantottam felváltva. – Az a helyzet fiúk, hogy nem voltam teljesen őszinte veletek – ismertem be.

- Hogy érted? – kérdezte Zayn türelmetlenül, látszólag nem nagyon értette, hogy mire gondolok, ahogyan ír haverja sem. Csak Liam barna szemeiben látszott némi derengés, mintha kezdenének összeállni benne a puzzle darabkák.

- Mikor kérdezted, hogy miért voltam kórházban hazudtam – sóhajtottam bűntudatosan. – Nem csak némi rutin vizsgálat miatt voltam benn, hanem...úgyis mondhatnánk, hogy már itt élek – magyaráztam. Minden szó nehezen jött fel a torkomon, s kellett a fiúk noszogatása, hogy beszéljek.

- Akkor miért? – kérdezte Niall. Hangjában némi félelem volt felismerhető, ami kék szemeiben is felcsillant, mikor észrevette, hogy Louis keze biztatóan az enyémre siklik.

- Mert beteg vagyok – feleltem újabb és újabb mély levegőket véve. – Rákos vagyok – sóhajtottam végül, tekintetem inkább az ágy takarójára szegezve, miközben vártam a reakcióikat. Nem mertem felnézni rájuk, figyelni az arcukra kiülő felismerést.

- Az mit jelent? – szedte össze a gondolatait Liam, úgy tűnt ő tud egyelőre a legértelmesebben viszonyulni a dolgokhoz.

- Meg fogok halni – motyogtam. A szavak szinte égették a számat, rossz szájízt hagytak maguk után, s szinte hallottam, ahogy mindhármuk lélegzete elakadt pár pillanatra.

- Louis! – csattant fel Zayn ingerülten, mire ijedten összenéztem, s értetlenül néztem a székből pattant fiú magas, ideges alakjára, majd Louisra, akinek arcán egyszerre volt sajnálat és értetlenség, ahogy barátjára nézett. – Ez nem jó vicc! Álljatok le!

- Nem viccelnék ilyennel, Zayn, ezt te is tudod! – ellenkezett Louis teljesen komolyan, s ezt a másik is teljesen jól tudta. Ez csak amolyan védekezés lehetett, valami lehetséges útvonal, hogy ez az egész hazugság.

- De biztos lehet tenni ellene! – makacskodott Liam. Nyugodt volt, összeszedett, csak barna szemeiből tudtam kiolvasni, hogy mekkora káosz uralkodik benne igazából. Ahogyan sejtettem, s vártam is egyből tenni akart valamit, segíteni. – Valamilyen gyógymód...megszoktak gyógyulni, vannak olyanok.. – makacskodott.

- Nem rég azt mondták, hogy egy hónapom lehet hátra – újságoltam. – A lehetőségekhez képest elég jól tartom magam, szóval nem tudom...az orvosok sem tudnak jósolni. De ez történt majdnem egy hónapja – mondtam. – Meg mondták, vannak csodák, de... ennyi – mondtam végül. Értetlenül hangzottak szavaim, mikor visszagondoltam, de mind a hárman értették, hogy mit akartam mondani, miközben másik oldalamon Harry és Louis ücsörgött némaságba burkolózva. A szemem sarkából láttam, ahogy inkább gondolataikba merülnek, miközben Louis szinte elszorította a kezemben a vérkeringést, ami noha kissé kellemetlen volt, de cseppet sem zavart. Legalább éreztem őt.

- Nem! – ellenkezett Zayn. – Nem! Biztosan van valami, valamilyen orvos! Kell lennie egy jó orvosnak!

- Kim! – Liam kusza gondolataiból és Zayn tehetetlen dühéből csak Niall szipogó hangja tudott kirántani mindenkit. Mire felé fordítottam volna a pillantásom ő már mellettem csücsült az ágyon, miközben szorosan megölelt és arcát a nyakamba fúrta. Éreztem bőrömön meleg könnyeit, miközben halkan szipogva szorított és a nevemet ismételgette. Karjaim pár pillanat döbbenet után maguktól fonódtak a fiú köré, miközben mélyen beszívtam kölnijének illatát.

Borzasztó volt hallgatni a sírását, érezni kezem alatt rázkódását.. Összeszorult tőle a torkom, s hirtelen megbántam, hogy elmondtam nekik az igazat. Talán jobb lett volna hallgatni, s nem ekkora bánatot okozni Niallnek és a többieknek.

Tekintetem Zayn csalódott, szomorú arcára siklott, miközben hol engem, hol karjaimban lévő fiút figyelte, majd át siklottam Liam nyugodtabb, ám szomorú vonásaira.

Hosszú percekre néma csend ereszkedett a szobára, miközben Niall légzése lassan egyenletessé vált, s elhúzódva tőlem zavartan elfordította sírástól kipirosodott tekintetét.

Halványan elmosolyodva nyúltam álla alá, hogy magam felé fordítsam könnyektől nedves arcát, miközben próbáltam minden vidámságom összeszedni.

- Ne merj emiatt szomorkodni! – kértem – Egyikőtök sem! – néztem végig mind az öt fiún. – Ezért nem mondtam el, nem akartam ilyen arcokat látni, nem akartam ezzel elrontani azt a kevés időt, ami megadatott veletek – magyaráztam. – És sajnálom, hogy hazudtam, nem akartam, de nem volt más...pontosan ezért – néztem újra Niall kipirosodott arcára. – Nem kell! Jól vagyok, rendben? Amíg én nem esek kétségbe addig ti sem tehetitek! – kötöttem ki. – Most pedig... – csaptam össze a tenyerem. – Menjünk le sétálni, egész nap itt bent henyéltem, kell egy kis friss levegő! – mondtam, s választ sem várva már másztam is le az ágyról.

Kényszeresen próbáltam más felé terelni a témát, kicsit felvidítani a légkört vagy kiszabadulni a négy fal fogságából, hogy a szomorúság ne fojtogasson annyira.

Megtörtént amitől rettegtem; elkezdtek gyászolni engem.