Huszonegyedike.

Sziasztok!

Egyre többen kitértek arra a tényre, hogy lehet csak egy elseje lesz a történetben, ami nyilvánvaló dolgokra utal. Nem mondok semmit, csak arra buzdítalak benneteket, hogy olvassatok továbbra is és kísérjétek végig Kim és Louis történetét. Csodák vannak, már csak azt kell kivárnunk, hogy az ő életükben ez miként is fog megjelenni.(:

Köszönöm a visszajelzéseket, ennyi fejezet is után is elképesztően örülök és hálása vagyok minden szavatoknak és szerintem ez nem fog változni.

Xoxo.Bri.

"Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Azt hittem, elég lesz mosolyognom meg bólogatnom, úgy csinálnom, mintha minden rendben lenne."

Szinte éreztem ahogy az altató hatása kiszivárog a szervezetemből. Az öntudatom kezdett visszatérni, de még a homályos ködön át is tudtam, hogy hol vagyok, mikor még nem ébredtem fel teljesen. A kórház maró, zavaró szaga az orromba kúszott, fejemben csak a kintről beszűrődő beszélgetések és csoszogások visszhangoztak. Alig ébredtem fel, de már ki akartam menni az épületből. Fel akartam kelni és kisétálni, hogy haza mehessek. Tudtam, biztos voltam benne, hogy erről szó sem lehet, s rettegtem attól, hogy mindenkire frászt hoztam, főleg Louisra.

Felrémlett előttem a tegnapi nap, az izgatott kíváncsiság, a kellemes meglepetés, majd végül az én rosszul létem, ahogyan mindent elrontok és megijesztem őt. Szinte éreztem hideg kezét forró bőrömön, aggodalmas pillantását az enyémbe fúródva, miközben nekem beszélt, hozzám szólt, s én nem tudtam őt megnyugtatni. Megakartam nyugtatni, fel akartam őt hívni, valahogy elérni őt és bocsánatot kérni azért, amiért tegnap minden elrontottam.

- Kim? – hallottam meg Lana hangját, mikor mocorogni kezdtem, s lassan vissza leheltem az életet a tagjaimba. Mindenem zsibbadt, éreztem, ahogy a vér ismét egészségesen kezd el áramlani bennem, s mintha apró tűkkel szurkálták volt a végtagjaim, amíg nem nyújtózkodtam egy hatalmasat.

- Jól vagyok – feleltem reflexszerűen, noha unokahúgom száját semmi hasonló kérdés nem hagyta még el. Kicsit megelőztem őt. – Mi történt? – kérdeztem, miközben hunyorogva, igyekeztem hozzá szokni a fehérséghez és tekintetem az ő aggódó szemeibe fúrtam válasz után kutatva.

Keze szorosan szorította a kezem, úgy éreztem tényleg, igazán aggódik értem, s ez aggasztott. Nem akartam, hogy aggódjon, mert jól éreztem magam. Fáradt voltam ugyan, de semmi bajom nem volt.

- Rosszul lettél az étteremben, elájultál, aztán Louis hívott mentőt, bejött veled és egész éjszaka itt volt – újságolta. – Pár órája ment el, mikor sikerült őt megnyugtatnom, hogy semmi gond nem lesz.

- Fel kell hívnom! – döntöttem el, s egyből a telefonom után kezdtem el kutakodni. – Hány óra?

- Lassan dél – felelte, majd átnyúlva a fogasra kihalászta mobilom a kabátomból, hogy oda tudja adni.

- Köszönöm – mondtam hálásan. Ujjaim fürgén pötyögtek a készüléken, s türelmetlenül vártam, hogy a hívás végre révbe érjen.

- Addig iszok egy kávét – mondta Lana, majd utolsót simítva a karomon elhagyta a szobát, hogy a büfé felé menjen némi frissítőért.

A telefon alig párszor csengett ki, amit aztán Louis sürgető, továbbra is aggódó hangja zavart meg, aminek hallatán furcsa nyugalom és idegesség egyvelege nehezedett rám. Nyugodt voltam, mert hallhattam a hangját, de közben aggasztott is, hogy aggódik értem. Nem akartam terhére lenni, s sűrű programjai közepette az irántam faló féltése csak teher lehetett.

- Kim? – kérdezte sürgetően.

- Igen, én vagyok az – mondtam, majd meg sem várva, hogy bármit is mondjon folytattam; – És jól vagyok, ne aggódj miattam! Annyira sajnálom, hogy tönkre tettem a tegnap estét, nem így terveztem – nevettem fel elkeseredetten, bűntudatosan.

- Ne butáskodj! – szólt rám. – Tényleg jól vagy? Orvos volt már benn nálad? Lana? Biztos minden rendben? – csak úgy záporoztak a kérdései, s én úgy éreztem összeszakadok alatta.

- Jól vagyok, csak fáradt vagyok – mondtam. – Lana elment pár percre kávéért, az orvos még nem volt benn, gondolom majd szól neki – feleltem. – Ne aggódj, Lou!

- Csak annyira rám ijesztettél... – sóhajtotta. – Nem tudtam, mi van vagy hogyan kellene kezelnem a dolgot, elképzelésem sem volt, hogy mi történt veled – hangja meg-meg remegett a félelemtől, hogy a dolog akár komolyabban is végződhetett volna. Persze, tudtam róla, hogy miről beszél, hogyisne tudhattam volna, miközben a torkom összeszorult, s erőlködnöm kellett, hogy az én hangom nyugalmat és magabiztosságot sugározzon számára.

- Sajnálom, Louis – mondtam. – Jól vagyok, rendben? Nincs semmi bajom! – tettem még hozzá. – Ne idegeskedj miattam!

- Délután bemegyek hozzád – mondta végül, s nekem eszemben sem volt ellenkezni. Biztos voltam benne, hogy nem szabadulok ki a kórházból egyhamar. Egyáltalán kiszabadulok valaha is?

- Rendben – mondtam, majd elbúcsúzva tőle a készüléket szokott helyére, a paplan alá csúsztattam vissza.

Aggasztott, hogy Lanára és Louisra is rá ijesztettem. Nem akartam, hogy aggódjanak értem, hiszen jól voltam. A lehetőségekhez képest nagyon is jól.

A nap folyamán kiderült, hogy mindenkire sikerült ráijesztenem, s aggodalom szűnni sem akart soha többé. Talán óránként hívtak, s fogalmam sem volt róla, hogy hányszor kellett elmondanom, hogy jól vagyok és minden rendben van. Annyiszor mondogattam, hogy végül teljesen elbizonytalanodtam. Őket akarom ezzel nyugtatni vagy saját magamat? Tényleg minden rendben vagy csak én akarom úgy, hogy valóban minden rendben legyen?

- Szia – nyitott be Louis késő délután ajkain kissé erőltetett mosollyal, miközben többször is végig futtatta rajtam a tekintetét. Hát igen...képzelem milyen borzalmasan festhettem smink nélkül, sápadtan és elnyúlt ruhákban, noha úgy tűnt ő ezt észre sem vette.

- Fáradtnak tűnsz – állapítottam meg bűntudatosan, de csak megrázta a fejét és leülve mellém megcsókolt, majd kezem az övébe helyezte.

- Lényegtelen – felelte. – Volt benn az orvos? Mit mondott? – faggatózott.

- Csak a szokásos – vontam vállat lemondóan. Az orvostudomány már igazán nem tudott többel szolgálni, mint amit eleve tudtam.

- Mikor engednek ki? – kérdezte reménykedve, noha szerintem teljesen tisztában volt a válasszal.

- Nem engednek ki – feleltem, mire az egész helyiségen hatalmas, kínos csend lett úrrá. Szinte bántott a fülem, miközben a fiú arcvonásait figyeltem. Ennyi erővel azt is mondhatták volna, hogy hamarosan tényleg eljön a végem. – A fiúk hogy vannak? – kérdezte téma terelésképpen. Nem akartam erről beszélni, nem akartam, hogy rossz kedve legyen. Azt akartam, hogy minden olyan gondtalan legyen, mint az elmúlt napokba, melyek úgy tűntek soha többé nem jönnek vissza.

- Aggódnak érted, főleg Zayn, Liam és Niall, elvégre ők nem tudják mi a helyzet – felelte, mikor megtalálta a hangját és szóra bírta magát. – Be akartak jönni, de Harry lebeszélte őket, majd holnap bejönnek – tette még hozzá.

- Rendben – mosolyodtam el. – Mit gondolsz, el kellene mondanom nekik? – kérdeztem bizonytalanul. Ha valamiben ebben egyáltalán nem tudtam dönteni. Helyes lenne elmondani nekik a tényeket? Vagy hagyjam őket kételyek és kérdések között? Nem az volt a fontos, hogy nekem mi lett volna a jó, hanem az, hogy számukra mi lenne a könnyebb.

- Fel tudnának készülni, könnyebb lenne nekik – érvelt a fiú, bár éreztem a hangjában, hogy ebben ő sem teljesen biztos. Hiába, ebben a dologban úgy tűnt nincs helyes megoldás.

- A napokban elmondom nekik, de nem holnap – döntöttem el végül. – Ne aggódj folyton értem – kértem, mikor tekintetem találkozott az ő aggódó, teli félelemmel lévő szemeivel. Szabad kezemmel óvatosan simítottam végig kissé borostás arcán. Érintésemre félig lehunyt szemekkel simult a tenyerembe és élvezte azt a pár perc nyugalmat, ami ránk szállt.

- Szeretlek – suttogta, mire fájdalmasan, de boldogan elmosolyodtam.

- Szeretlek – ismételtem szavát, s úgy tűnt ez őszinte mosolyt varázsolt az arcára az egész napos aggodalom és félelem után.

Tudtam jól, hogy újabb változások elébe nézek Louissal az oldalamon. Éreztem a levegőben, hogy az önfeledt szerelemet nem engedik be a kórház falai, s én ez ellen nem tehettem semmit. Csak tűrtem, hogy szerelmünk gondtalansága aggodalommá fajuljon egymás iránt. Mindketten a haláltól féltettük egymást, rettegtünk attól, hogy a másikat elkapja a sötétség vasmarka, s nem engedi el többé ujjai közül. Ő a fizikai haláltól féltett, míg én őt a lelki pusztulástól óvtam.

Újra rengeteg félelem és kétség lett úrrá rajtam. A gondolataim folyamatosan a jövendőn kattogtak, olyan őrült képtelenségeken gondolkodtam, miszerint miként úszhatnám vagy csaphatnám be a halált, a betegségem vagy a sorsom. Mindig csak egy válasz volt; sehogy.

- Holnap is bejövök, rendben? – kérdezte Lana, mikor este újra bejött, majd egy óra múlva búcsúzkodni kezdett.

- Itt leszek – próbáltam viccelődni, mire ő minden boldogság nélkül felnevetett és bólintott.

- Jó éjszakát, Kim – ölelt meg, majd kezdett el hátrálni az ajtó felé.

- Neked is, Lana – mondtam, majd mikor az ajtó becsukódott én papírt és tollat ragadtam.