Tizenhetedike.

Sziasztok!

Jó olvasást a következő fejezethez, ismét csak köszönni tudom a majdnem hatvan feliratkozót és minden visszajelzést! Imádlak benneteket!

Noha ez a rész nem sikerült valami hosszúnak a következő fejezet tartogatni fog egy-két dolgot! (:

Xoxo.Bri.

"Annyira gyönyörű vagy (...). Úgy értem, ez a szó, hogy gyönyörű, ki sem fejezi igazán, legfeljebb egyfajta felszínes módon, ami csak a külsőről szól, és nem igazán hatol le a valódi, teljes mélységére annak, amit én a gyönyörű alatt értek."

Sosem szerettem a díszes ruhákat, a rengeteg sminket és azt a sok csinosítgatást, amit egy-egy alkalom megkövetelt. Irtóztam az ilyenektől, elvégre sosem éreztem magam elég szépnek ahhoz, hogy olyan ruhát vegyek fel, amilyet szívem szerint akartam, ráadásul ha fel is vettem borzasztóan állt rajtam, s inkább a lehető legmesszebb dobtam magamtól.

Ez most sem volt másképp. Túl gebének éreztem magam ahhoz, hogy egy ilyen gyönyörű ruhát magamra vehessek, túl sápadtnak, hogy a smink minden hibám eltakarja és esetlennek, hogy én egy ilyen rendezvényre betehessem a lábam Louis oldalán.

Lana természetesen egyáltalán nem így gondolta, ő reggeltől egészen estéig fel volt pörögve, s alig várta, hogy kicicomázhasson miután letusoltam és hagytam, hogy azt csináljon velem, amit akar. Mert hát a sminkeléshez még mindig jobban értett, ráadásul megígértem neki valami idióta oknál fogva, hogy erre a napra lehetek a próbababája. Ahogyan az várható volt ő ezt maradéktalanul ki is használta.

Miután lezuhanyoztam ellentmondást nem tűrően nyomott a székre egyenesen a tükör elé, amibe belenézve pár pillanatra megbotránkoztam sápadt bőrömön és beesett arcomon. Általában kerültem a tükörrel való kontaktust, így eléggé új dologként ért, hogy órákon át csak bámultam magam, ahogy Lana egyre elfogadhatóbbá varázsolt a rengeteg fecsegése közepette.

Percek alatt fekete, füstös szemeket varázsolt nekem, miután az alapozót és a pirosítót eligazította rajtam, majd a spirállal szempilláimat is kezelésbe vette, s végül ajkaimat is kihangsúlyozta a ruhámhoz illő rúzzsal.

Hosszú percekig bámultam magamra tükörben, alig akartam elhinni, hogy micsoda optikai csalódást nyújthat a smink vékony arcomon, s örültem, hogy már nem voltam sápadt.

A hajamat begöndörítette, majd a felső tincseket valami furcsa mód pár vörös hajtűvel kontyba fogta, amik aztán vissza is hullottak társaik közé immár rendezettebben.

- Elképesztő – motyogtam. – Mond csak, te milyen szakmát is akarsz? – fordultam Lana felé, s elképesztő hála töltött el unokahúgom iránt. Még azt is megmerem kockáztatni, hogy azokban a pillanatokban szépnek éreztem magam, miközben harisnyát húztam vékony lábaimra, s magamra óvatoskodtam a gyönyörű ruhát is. Az anyag finoman tapadt alakomra, miközben az oda nem illő ráncokat igazítottam el, mielőtt a tükör felé fordultam volna.

- Cipő! – szólt rám Lana, mielőtt elfeledkezhettem volna a fekete, magassarkúnak nem nevezhető fekete lábbeliről. Nem, képtelen lettem volna talpon maradni egy magassarkúban.

Megfordulva a tükör felé kellett pár pillanat, míg elhittem, hogy tényleg én nézek magamra vissza. Egy olyan alkalmat sem tudtam volna mondani, ahol ennyire kicsinosítottak volna, tényleg, még kicsit szépnek is éreztem magam. Úgy gondoltam, hogy amit belőlem ki lehetett hozni azt Lana kihozta.

- Gyönyörű vagy! – tapsikolt mögöttem elégedetten Lana, miközben felém nyújtotta az apró, cipőmhöz illő fekete táskát, amit átvetve a vállamon eligazítottam az oldalamon. – Csak aztán nehogy félnem kelljen, hogy Louis elrabol – vigyorogta cinkosan, mikor meghallotta az ajtó csengőjét, s egészen a nappaliig kísért, ahol aztán szorosan megölelt és utamra engedett.

A pillanatnyi érzés, miszerint mondhatni szép vagyok se perc alatt elpárolgott, miközben a szívem a torkomba ugrott, a gyomrom össze zsugorodott, s legszívesebben visszafutottam volna a szoba biztonságot jelentő falai közé. Nem tettem, nem is tehettem volna, így ujjaim kissé görcsösen a kilincsre szorítottam, ahogy erőnek erejével ellent mondtam negatív érzéseimnek és gondolataimnak, miközben kinyitottam a bejáratot.

Louison egy piros nadrág volt, kantárral, amit felvezetett fehér ingén a szürke öltöny alatt. Általában kócos, barna haja most rendezetten hátra volt fésülve, s ez csak még felnőttesebb külsőt kölcsönzött neki. Az egyetlen, ami arra utalt, hogy még mindig ugyanaz a fiú, akit megismertem az a szórakozottan csillogó, elképesztően kék szeme volt, melyekkel újra és újra végig nézett rajtam.

Éreztem, ahogy az arcom vörösbe borult, s fölöslegessé válik a pirosító.

- Gyönyörű vagy! – motyogta végül teljesen elképedve, ámulattal a szemeiben, ami csak még inkább zavarba hozott.

- Köszönöm – mosolyogtam végül, mikor rá bírtam magam venni, hogy ne süssem le a szemeimet és felnézzek rá pár pillanat erejéig, amit féloldalas vigyorával viszonzott, míg közelebb hajolt és egyik kezét a derekamra csúsztatva lágyan megcsókolt.

Arra a pár másodpercre minden gondolat tova tűnt a fejemből, kétségem sem fért hozzá, hogy szép vagyok, mert ő annak látott minden percben, s noha amúgy kételkedtem szavaiban éreztem, tudatta velem, hogy ő mindig így gondolja. Most is így gondolta.

- Menjünk – fonta össze ujjainkat, s óvatosan az autóhoz húzva maga elé engedett, majd ő maga is beszállt mellém, ahol újra kezem után nyúlt.

- Kim! – köszöntött Danie. – Csinos vagy! – nézett végig rajtam, mire mindenki helyeselni kezdett, s Louis egy olyan „Én megmondtam, nem?” pillantással bámult rám.

- Köszönöm – tűrtem el a hajam, miközben a cipőm kezdtem el bámulni.

Bármennyire is jól esett, hogy dicsérnek igazából utáltam, ha bókokkal árasztanak el, nem éreztem kiérdemeltnek, ráadásul mindig zavarba jöttem és hajlamos voltam emiatt hülyeséget csinálni vagy mondani.

A szívem egyre hevesebben vert, miközben átjutottunk az esti, haza fele igyekvő forgalmon, míg végül az autó leparkolt egy hatalmas csarnok előtt, melynek elkorlátolt részeinél rajongók sikoltoztak és fényképek villogtak megállás nélkül. A nyugalom fenekestül felfordult körülöttem, s én valahol megrekedtem, miközben megszeppenve pillantottam az immár kiszállt, rám váró Louisra. Ajkaira nyugtató, aranyos mosoly ült ki, miközben kezét felém nyújtotta, hogy némi támpontot nyújtson a forgatagban és kisegítsen az autóból.

Kellett pár másodperc míg megszoktam a vakuk villanását, a kiabáló rajongókat és azt a felhajtást, ami a One Directiont és a már itt lévő, s érkező sztárokat övezte.

Kicsit észhez tértem, mikor éreztem Louis érintésének hiányát, pár pillanatra a világ is megpördült körülöttem, miközben ő az arcomat vizsgált, s várta reagálásom. Értettem, tudtam mire gondol, elvégre tisztán kitudtam olvasni szemeiből a kérdéseket és a vágyakozást.

Halványan elmosolyodtam, miközben igyekeztem megtartani egyensúlyom, s kezem visszacsúsztattam Louis ujjai közé, amit a fiú vidáman mosolyogva fogadott, s jobban maga mellé húzva megindult velem a bejárathoz.

Próbáltam mély levegőket venni, s csak mosolyogni, miközben Louisba kapaszkodtam és engedelmesen hagytam, hogy magával húzzon, miközben a többiek sokkal inkább feloldódva követtek minket be az épületbe.

A hatalmas csarnok másik végébe színpadot állítottak fel körülötte fehér abroszos, virágokkal díszített asztalokkal, rengeteg fénnyel és eleganciával. Gyönyörű volt az egész berendezés, mintha csak a tévén keresztül néztem volna valamelyik hasonló rendezvényt, ám ez sokkal élethűbb volt. Természetesen.

A már megérkezett vendégek között felismertem a Little Mix énekeseit, Ed Sheerant, Rita Orát, Adelet és még sok más irtózatosan tehetséges csúcson lévő vagy éppen feltörekvő énekest.

- Jól vagy? – kérdezte Louis mosolyogva, egy pillanatra sem eresztve el közeléből, miközben elfoglaltuk a helyeinket, s vártuk a nyolc órát.

- Persze – mosolyogtam rá nyugtatóan, s szabad kezemmel magától értetődően simítottam végig másik kezem szorongató karján, amit jólesően megmosolygott, s közelebb vonva magához óvatosan megcsókolt.

Idegességem fokozatosan feloldódott, mikor a műsor elkezdődött, s maradék idegszálammal, amivel nem Louisra vagy a többiekre koncentráltam a színpadot tüntettem ki figyelmemmel. Hallgattam a műsorvezetők bénának tűnő poénjaikat, a fellépők elképesztő, számomra teljesen lehengerlő hangját, s a díjak kiosztását.

Halványan megmosolyogtam Louis ujjainak szorítását valahányszor egy boríték kinyitódott vagy egy kategóriát olvasott fel bármelyik gyönyörű ruhába öltözött énekesnő, érezni lehetett a fiúk izgalmát, miközben olykor-olykor megfeszültek a várakozástól.

- És a következő fellépőink a X faktor felfedezett brit-ír fiúbandája, a One Direction! – konferálta fel őket Cheryl Cole, mire mindenki tapsolni kezdett, s a fiúk a színpad mögé mentek pár pillanatra, hogy felkészüljenek az előadásra.

- Minden rendben? – kérdezte Danie kedvesen mosolyogva, hatalmas izgalommal barna szemeiben.

- Persze – mondtam. – Csak még nem láttam őket élőben fellépni – magyaráztam.

- Akkor csak figyelj – nevetett fel, s figyelme vissza is irányult a fiúkra.

Az LWWY betöltötte az egész épületet, a fiúk tomboltak, energikusan fel-alá járkáltak a színpadon, éneklésre buzdították a közönséget és teljesen feldobták az eddigi hangulatot.

Elképesztőek voltak, a világ hirtelen megszűnt számomra létezni, miközben őket figyeltem és folyton folyvást jóleső bizsergés futott végig gerincem mentén összekovácsolódott hangjuk hallatán. Teljesen más volt őket élőben hallgatni, érezni azt a töltetet, ami belőlük áradt éneklés közben, miközben ők maguk is belemerültek a lüktető, energikus dallamokba.