Tizenötödike.

"El sem tudom képzelni, hol lennék én ma, ha nem volna az a maroknyi barátom, akik képesek voltak örömmel megtölteni a szívemet. Nézzünk szembe a tényekkel, barátokkal az élet sokkal vidámabb."

A gyomrom már a díjátadó előtt két nappal hatalmas görcsben volt valahányszor ránéztem vállfán lógó ruhakölteményre. A vörös, pánt nélküli anyag mellrészén apró kövek díszelegtek, a ruha teljesen hozzám simult egészen a csípőmig, ahonnan aztán egyszerű ráncokban omlott a térdemig. Gyönyörű volt, s őszintén szólva erősen kételkedtem, hogy valóban olyan csinos vagyok-e egy ilyen csodában, mint ahogyan Louis mondta.

- Gyönyörű! – állapította meg nemes egyszerűséggel Lana, mikor legelőször meglátta a ruhát, s kezdetét is vette a csajos este. Igazán örültem, hogy unokahúgommal tölthetek pár órácskát, mert hiába fogadtak erre a rövid időre magukhoz vagy ő ment el a barátaival vagy én nem voltam itt, hogy beszélgethessünk.

Most végre volt alkalmunk mindent áttárgyalni elejétől a végig, s így természetesen barátom is terítékre került. Előre féltem Lana kegyetlen őszinteségétől, de egy rossz szava sem volt a fiúra mondván, hogy ha boldog vagyok vele akkor az több, mint amiben az utóbbi időben reménykedni mert ő vagy bármelyik családtagom. Ezen meglepődtem, így kénytelen volt elmagyarázni a dolgot kezdve azzal, hogy rengeteget változtam az utóbbi időben rossz irányba, majd teljesen jó irányba Louisnak köszönhetően. Meglepve és szomorúan hallgattam, mikor többi rokonunk aggodalmáról számolt be.

- Féltenek téged és nem attól, ami rád vár, hanem amin most keresztül mész – magyarázta.

- Fölösleges – nyugtattam meg őt. Úgy éreztem, hogy most már tényleg nem kell aggódniuk. Egy olyan bohókás, törődő fiúval, mint Louis nem volt félni valóm.

Hosszú órákon át beszélgettünk, amit Lucas egy szemforgatással díjazott és egy „csajok...” megjegyzéssel annyiban is hagyott.

- Jó reggelt! – vigyorogta Lana, mikor feltűnt neki, hogy ébren vagyok egy szokásos, csont ropogtató nyújtózkodással. – Hogy aludtál? – kérdezte összevont szemöldökkel. – Motyogtál valamit álmodba...

- Szerintem csak morgolódtam – nevettem fel. – Rémlik, hogy valami miatt mérges voltam – folytattam, s próbáltam visszaemlékezni álmomra teljesen fölöslegesen. Csak homályos foltok tűntek fel a szemem előtt, amikből semmivel sem jutottam előbbre.

- Bármit is tettél már kezdtem félni, hogy megversz álmodban – viccelődött továbbra is.

- Nem kell nekem ahhoz aludnom! – legyintettem fölényesen, mintha egy kézzel rendre tudnám inteni unokahúgom. Szerintem egy verekedésben se perc alatt ő került volna ki győztesként, de ezt nem akartam hangoztatni. A végén még elbízná magát a drága...

- Nagyon vicces vagy, Kimberly – mormolta gúnyosan, viccelődve. – Mi a mai program? – kérdezte rutinosan, miközben gyakorlott mozdulatokkal kikelt az ágyból, hogy a mosdó felé vegye az irányt.

- Nagyszerű kérdéseid vannak mostanság! – dicsértem meg továbbra is viccelődve. – És arra gondoltam, hogy süthetnénk palacsintát! – csaptam össze a kezem lelkesen, noha én nem kívántam a nyúltápnál nehezebb ételt tudtam, hogy unokahúgom oda-vissza van a palacsintáért.

- Úúú, mondtam már, hogy imádlak? – hallottam meg kiabálását a fürdőből, miközben felnevetve átöltöztem és próbáltam hajgumiba szedni rakoncátlan tincseimet.

- Azt hiszem párszor már mondtad – tűnődtem szórakozottan, végül helyet cserélve vele a helyiségben, hogy én is megmosakodhassak, amíg ő ellenőrizte, hogy minden megvan-e a palacsintához.

- Miben segítsek? – kérdezte Lana, miközben mellettem támasztotta a pultot és figyelte ténykedésem.

- Majd szólok – hárítottam, s igyekeztem mindent elővenni, ami kellhet alapanyagnak.

- Kim, csörög a telefonod! – hallottam meg pár perc múlva a hangját, mikor eltűnt a hálószobába, s én magamra maradtam a tészta kavargatásával.

- Hát vedd fel! – szóltam vissza, elvégre kételkedtem benne, hogy bárki olyan hívna, akivel Lana nem beszélhetne helyettem.

Hallottam a falakon átszűrődni összemosódó, tompa szavait, amiket nem is értettem, mikor szóba elegyedett a vonal másik végén lévő valakivel.

Végül aztán csak az rázott fel a gondolataimból, hogy hatalmas mosollyal az arcán lépett ki újra a konyhába és figyelte minden mozdulatom.

- Mi van? – kérdeztem rosszat sejtve.

- Louis volt – felelte könnyedén.

- Mit mondott? – kérdeztem, mikor láttam, hogy nem akaródzik neki folytatni. Mégis mit beszélhetett vele?!

- Kérdezte, hogy ma mit csinálsz – mondta végül. – Mondtam, hogy palacsintát csinálunk, aztán valahogy az jött ki az egészből, hogy meghívtam őket, szóval egy óra és itt lesznek.

- Akkor ennyi nem lesz elég – néztem le a műanyag tálra, elvégre tudtam, hogy a fiúk nem ismernek határt, ha édességről van szó.

- Csak mond mi kell bele, csinálom az utánpótlást – ajánlotta Lana, s már lépett is a hűtőhöz, hogy szavaimnak eleget téve elkezdjen dolgozni mellettem.

Már egy óra is eltelhetett azzal, hogy a palacsintát próbáltuk feldobni a serpenyőből, hogy ne késsel kelljen folyton megfordítani azt, mikor az ajtó mögül kopogtatás hallatszott, s az öt fiú tompa, mély hangja, miközben valamiről beszélgettek.

- Nyitom! – kiáltottam ki, miközben megtörölve kezem elindultam a bejárati ajtó felé, ahol valóban mind az öt fiú ácsorgott egyenesen rám vigyorogva. – Gyertek beljebb! – álltam el az útból, majd az összes fiút egy öleléssel köszöntve visszaindultam utánuk a konyhába, ahol Lana fogadott ég felé fordított, kissé aggodalmas arccal.

- Ti sem szakács iskolába jártok – állapította meg Louis felnevetve, eleresztve a kezem, hogy segíteni tudjak unokahúgomnak, aki sikeresen feldobta a még félig nyers tésztát a plafonra.

- Gratulálok! – nevettem Lanán, aki csak csendben ácsorgott arrébb lépve a tűzhelyről, hogy oda húzva egy széket némi nehézség és nyújtózkodás árán, de leszedhessem a palacsinta képződményt, ami aztán a kukában landolt.

- A legjobbakkal is megesik – felelte végül unokahúgom teljes nyugalommal és fölényességgel, ami persze arra késztette a többieket, hogy ők is bebizonyítsák tudásukat ezen a téren.

Kezdetét vette a több órán keresztül tartó palacsinta sütögetés, míg én a kredencen ücsörögve figyeltem ügyködésüket a tésztával.

- Ugye, hogy én vagyok a legügyesebb? – kérdezte Louis, mikor végre átadta a serpenyőt Liamnek is, s inkább elém lépve megtámaszkodott a két oldalamon, így arcunk pár centire volt egymástól.

- Ki más? – nevettem fel, miközben átöleltem a nyakát és hagytam, hogy közelebb hajolva megcsókoljon. Ajkai szórakozottan játszadoztak ajkaimmal, mintha csak ízlelgette volna azt akár egy teljesen új keletű, eddig még nem tapasztalt dolgot. Egy szavam sem volt. Élveztem minden mozdulatát.

- Már megint oda égett! – panaszolta Niall, úgy tűnt az ír fiú lassan a sírás szélére kerül látva a rengeteg elpocsékolt tésztát és az egyelőre még érintetlen nutellát.

- Na jól van, elég lesz! – sóhajtottam, miközben igyekeztem lekászálódni Louis karjaiból, akinek látszólag nem igazán tetszett az ötlet, mert próbált derekamnál fogva magához láncolni, s ez elég sokat rontott szigorú fellépésemen. – A maradékot még megcsinálom én, addig menjetek tévézni – tanácsoltam, mintha egy csapat óvodást kellett volna kiterelnem a konyhából.

Mikor egyedül maradtam az apró helyiségben végre neki állhattam a tényleges palacsinta készítésnek, s sokkal hamarabb készen lettem, mint ahogyan vártam volna vagy ahogyan ők hatan elkészültek volna.

- Kész! – kiabáltam el magam, s nem is kellett sokat várnom. Mind a pult köré gyűltek, hagyva, hogy Niall vegyen először, miközben szép sorban elvették a saját részüket. Csak én ültem vissza a kredencre, hogy onnan figyeljem elcsendesült majszolásukat. Tényleg, mint az óvodások...

- És ha készen vagytok keresek nektek helyet egy kis délutáni alvásra – osztottam meg velük gondolatom, mire Louis kíváncsian felém fordult, s próbált teli szájjal nem úgy beszélni, hogy minden a padlón kössön ki.

- Te nem eszel? – kérdezte összevont szemöldökkel. – Figyelmeztetlek, hamar elfogy – bökött a valóban fogyóban lévő palacsinta toronyra.

- Nem vagyok éhes – ráztam meg a fejem ellenkezően, de természetesen minden szavam hasztalan volt.

Louis hátat fordított, már kezdtem örülni, hogy ennyiben is hagyja a dolgot, de rá pár másodpercre már felém is fordult, s addig nem hagyott békén, amíg el nem fogadtam a nutellától tocsogó édességet.

- Gondolom úgysem ettél egész nap – tippelte mindent tudóan, mire csak egy szúrós pillantással jutalmaztam szavait, s pár perc múlva egy apró puszival gondos törődését.

- Szobára! Kiskorú is van a szobában! – harsant fel Lana piszkálódó hangja, mire csak szemet forgattam és figyeltem, ahogy Niall jót szórakozik unokahúgom szavain. Ők valami oknál fogva különösen egy szinten voltak, ha poénkodásról vagy éppen evésről volt szó.