Hatodika.

Hellóka!

Először is szeretném megköszönni  a díjat, amit kaptam, aztán szokás szerint a kommenteket.:) Az pedig még nagyobb örömmel tölt el, ha kicsit sikerült benneteket megsiratnom, noha félreértés ne essék, nem akarlak benneteket megríkatni, egyszerűen csak örömmel tölt el, hogy az érzelmeket sikerült átadnom nektek, elvégre ettől (is) történet egy történet.:) Sokan említettétek már, hogy remélitek, Kim rendbe jön és happy end lesz a vége, nem ígérek semmit. Próbálok reális maradni, mégis valami csodát belevinni a soraimba, amit megérdemelnek a szereplőim, remélem bármi is történik nem pártoltok el tőlem.:)

Utólag is boldog Mikulást mindenkinek!<3

Xoxo.Bri.

"Jó, hogy én én vagyok. Jó, hogy te te vagy. De a legjobb, hogy mi mi vagyunk."

Unottan bámultam magam elé, miközben hol a plafon hajszálvékony repedéseit, hol az ablakon túli életet figyeltem. Pár pillanatra eltűnődtem azon, hogy napok óta nem voltam kint a friss levegőn, de úgy tűnt, hogy ma sem lesz több kedvem felkelni az ágyból. Egyszerűen gyengének éreztem magam, fáradtnak mintha napok óta csak robotoltam volna, miközben olykor felvillant előttem nagypapám arca. Vajon most hol tarthat? Olaszországban? Franciaország? Esetleg még itthon van? Mit érezhet? Legszívesebben felhívtam volna, hogy beszélgessek vele ócska kis semmiségekről, de inkább nem tettem. Nem akartam zavarni, sem fájdítani a szívét. Pedig beszélni akartam volna vele, annyi mindent elmondani, amire talán már soha nem lesz lehetőségem, s mégsem tettem. Jobbnak láttam inkább nem ragozni ezt, úgy sem szerettem soha, ha valamit túldramatizáltak.

- Louis Tomlinson megérkezett! – örvendezett a fiú, miközben egy ápolónő készségesen betolta, majd átsegítette az ágyra. – Hiányoztam mi? – vigyorogta.

- Elképesztően – nevettem fel. – Mondtak valamit? – kérdeztem.

- Holnap megmondják az eredményeket – vigyorogta. – Alig várom, hogy végre felkelhessek!

- Elhiszem – bólogattam. Elképzelni sem tudtam, hogy az amúgy energikus fiú miként képes rávenni magát, hogy a fenekén maradjon.

- Első dolgom lesz elmenni veled sétálni a parkba! – közölte. – Mindig oda jársz, nem? – bizonytalanodott el, mire csak felnevettem és bólintottam. – Miért? – kérdezte.

- Mert közel van, mert békés és mégis figyelhetem az embereket – magyaráztam. – Csak jó leülni és figyelni az életet, mintha én megrekedtem volna az időben, de az emberek továbbra is élnék a mindennapjaikat – érveltem. Részben igazam volt. Az idő nekem már semmit sem számított, mégis hihetetlenül fontos volt. Furcsa kettősség ez az egész.

- De te miért nem élsz? – értetlenkedett, amit hirtelen nem tudtam mire vélni, majd szomorú szemeibe pillantva kezdett összeállni a kép.

- Mert...mert... – kutakodtam magyarázatok után. – Ez nem olyan egyszerű, vagyis de...pontosan ilyen egyszerű, én már...én már őszintén szólva beletörődtem ebbe, elfogadtam, hogy minden elvesztettem és már nincs vesztenivalóm – magyaráztam. Kételkedtem benne, hogy ebből bárki felfoghatna bármit, de szürkének tűnő szemei megértően viszonozták a pillantásom.

- Kim, tényleg megfogsz halni? – kérdezte halkan, mintha attól félne, hogyha hangosabban kiejtené a szavakat azok valósággá változnak és minden elrontanak.

- Igen – motyogtam teljesen nyugodtan.

- Nincs remény? – kérdezte.

- Az orvos is megmondta, vannak csodák, azok mindig, de kétlem, hogy megtalálna a csoda engem – magyaráztam. – De tudod már nem is érdekel, csak a családomat sajnálom, nem akarom, hogy fájjon nekik.

- De természetes, hogy fáj nekik, szeretnek.

- Tudom, emiatt nem is neheztelek rájuk, de fáj, hogy fájdalmat okozok nekik – magyaráztam. – Nem akarom, hogy a jövőben itt leragadjanak, mindenkinek meg lesz a saját élete, ne az enyémre próbáljanak koncentrálni, mikor már nem is lesz.

- Idő kell.

- Tudom – bólintottam. – Remélem lesz elég ahhoz, hogy enyhüljön majd a gyászuk.

- Olyan könnyedén beszélsz erről... – hitetlenkedett. – Én foggal, körömmel harcolnék az életemért.

- Ezt tettem, majdnem egy évig minden percben harcoltam – közöltem vele. – De az állapotom csak romlott, aztán végül nem azt mondom, hogy feladtam, mert nem, bízom benne, hogy egy reggel felkelek és az egész egy rossz álom marad, de közben kénytelen vagyok beletörődni a dolgok alakulásába. Ez nem egy mese, ez nem egy tündérvilág...itt nincs senki, aki egy varázslattal helyre hozhatna, ahogyan a több millió sorstársamat sem.

- És...milyennek képzeled a...másvilágot? – kérdezte zavartan, hosszú percnyi némaság után.

- Sokat gondolkodtam ezen – mormoltam újra eltűnődve. – És igazából nem tudom mit higgyek...

- Akkor miben reménykedsz? – kérdezte makacsul.

- A szokásos, elcsépelt dolgokban – feleltem. – Hogy majd találkozom a rég elhunyt szeretteimmel, hogy fentről vigyázhatok a családomra és figyelhetem a sorsukat, majd aztán, mikor eljön az idő velük is találkozom egyszer.

- Furcsa vagy nekem – mormolta végül, mire akaratlanul is felnevettem, s kíváncsian vártam, hogy megindokolja megállapítását. – Egyszerre idegesít, hogy ennyire beletörődő vagy, miközben látom rajtad, hogy azért mégsem nyugodtál bele teljesen ebbe a dologba, de nem teszel semmit.

- Mit tegyek, Louis? – kérdeztem. – Koncentráljak, hogy meggyógyulok? Kántáljam azt, hogy nem fogok meghalni? Tegyek erről hamis ígéreteket? Lovaljam bele magam, hogy aztán pofára essek? Épp eléggé fájt, mikor közölték velem a dolgokat, már nem akarok emiatt szomorkodni – magyaráztam. – Nem akarok erre eleve gondolni, csak szeretnék egy maréknyi boldogságot, amit betudok osztani erre a kis időre. Szeretném élőnek érezni magam, érted? Anélkül, hogy azon gondolkodjak, otthon mit súgnak össze rólam.

- Mégis itt töltöd az időd – érvelt.

- Erről nem én döntök – hárítottam a vádat. – Anyuék hisznek a gyógyulásomban, így jobbnak látják, ha itt vagyok.

- De te? Mit tennél legszívesebben? – kérdezte.

- Nem tudom – motyogtam, miközben a hátamra fordultam, s újra a plafont kémleltem, miközben továbbra is magamon éreztem a fiú pillantását. – Elmennék egy koncertetekre – nevettem fel, de komolyan gondoltam szavaim. – Egyszerűen csak szeretném jól érezni magam, nem vagyok olyan helyzetben, hogy követelőzhessek.

- És mi van Olaszországgal? – kérdezte. Minden bizonnyal ezt még akkor hallotta, mikor a papám bejött elbúcsúzni tőlem.

- Nem tudom – nevettem fel újra. – Mindig szerettem volna oda elmenni, magam sem tudom miért – ráztam meg a fejem zavartan.

- Értem – bólintott halványan elmosolyodva. – Sajnálom, hogy kérdezgettelek erről...

- Ne légy buta! – szóltam rá pont olyan hangsúllyal, mint amilyennel ő szokott rám, ha valami ostobaság miatt mentegetőzöm.

- Ne légy buta...kösz a tanácsot – nevetett, mire újra elvigyorodtam, s próbáltam a témát kellemesebb vizek felé kormányozni. Kérdezgettem őt a családjáról, ismét a bandáról, az életéről és a terveiről. Ő pedig mesélt, elmondott mindent, úgy éreztem egyre inkább a bizalmába fogad, ami hihetetlenül jólesett.

- Szóval lehúztad a nadrágodat a tanárnak? – hitetlenkedtem.

- Felidegesített, na! – mentegetőzött a fiú, de késő volt. Akaratlanul is felsikítottam a röhögéstől, miközben felülve próbáltam nem megfulladni és felriasztani az egész kórházat.

- Ezt nem hiszem el! – nevettem továbbra is, letörölve könnyeimet az arcomról. – Te bolond vagy! – közöltem vele.

- Mert te nem csináltál soha semmi ilyesmit? – kérdezte.

- Nem tartozom azokhoz a rajongóitokhoz, akik felhúzzák a pólójukat – vigyorogtam továbbra is hitetlenkedve. Akaratlanul elém vetült kicsi Louis ahogy felfedi alfelét a tanárjának.

- Jó, mert tőlük néha komolyan félek – rázta meg a fejét, mintha csak az emléket akarná kitörölni a fejéből.

- Elhiszem – bólintottam. – A végén megrontanak benneteket – nevettem újra.

- Ugye?! Szegény lelkivilágunk megsérül – dramatizált.

- Borzasztó – értettem egyet vele. – Van még valami sztori, amiről érdemes tudnom? – kérdeztem kíváncsian. Nevetni akartam még.

- Én korántsem meztelenkedtem annyit egész életemben, mint amennyit Harry – mentegetőzött, amit hallva újra kibukott belőlem egy halk kacaj.

- Hogy érted? – kérdeztem értetlenül, nem tudtam pontosan mire vélni a fiú szavait.

- Hát például, aki bejelentés nélkül eljön hozzánk látogatóba annak lehet számolnia kell azzal, hogy Harryt ruha nélkül találja valamelyik helyiségben.

- Ezt észben tartom, nem akarok meztelen Harryt – Igyekeztem nem elképzelni a fiút pucéran.

- Mások pedig ölnének egy ilyen lehetőségért.

- De én én vagyok, nem más – érveltem, mire féloldalasan elmosolyodott és szemeit az enyémbe fúrva teljes egyetértéssel bólintott.

- Te Kim vagy – állapította meg furcsán lágy hangsúllyal. A nevemet hallva ügyelnem kellett, hogy ne rázkódjak meg a jóleső borzongástól.

- Te meg Louis – próbáltam elviccelni a dolgot, amit aranyosan megmosolygott, de ahogyan éreztem le sem vette tekintetét kissé elpirult arcomról.