Hetedike.

"A változás úgy jön, mint egy apró fuvallat, ami meglibegteti a függönyöket, és úgy kúszik elő, mint a fűben rejtőző vadvirágok titkos illata."

Eltelt egy hét, s valami megváltozott. Akkor sem tudtam volna erre magyarázatot adni, ha komolyabban eltűnődöm a dolgon és addig nem nyugszom, amíg rá nem jövök a változás okára, de nem tartottam ezt olyan fontosnak, hogy az okokon vagy a miérteken törjem a fejem. Megtörtént és kész. Én élveztem, tetszett, pedig idegen szemmel aligha változott bármit is az életem e rövid idő alatt.

Nem éreztem magam olyan egyedül. Az volt az első alaklom, mikor Louist elvitték megnézni a vérképét, s egyedül maradtam, mégsem éreztem magam magányosnak. Végig fülemben csengtek a fiú bohókás, szórakozott szavai, miközben a plafont bámultam és élveztem a reggeli napsugarak játékát a fehér takarómon. Jól éreztem magam, kiegyensúlyozott voltam, s talán az volt az első nap, hogy egyáltalán nem gondoltam a jövőmre. Nem érdekelt.

- Húha, Louist elvitték az UFOK éjszaka? – kérdezte Harry jókedvűen, mikor belépve a kórterembe sehol sem találta legjobb haverját.

- E.T. haza vitte magával – sóhajtottam megjátszott csalódottsággal, mire csak felnevetett és szórakozottan lecsüccsenve mellém hallgatta tovább magyarázatom; – Megint megnézik a vérképét, szerintem nem sokára visszahozzák.

- Akkor megvárom – bólintott. – Addig is élvezheted a társaságomat – mondta fölényesen, mire pár pillanatig hitetlenkedve pillantottam hirtelen jött, hatalmas önbizalmára, miközben arcom láttán felnevetett, amit én is követtem, míg óvatosan meglöktem a vállánál fogva.

- Szerintem inkább fordítva, ugyan már Harry Stylesal tele van a világ, de én én vagyok, igazi ritkaság – nevettem.

- Teljesen jogos! – csapott a térdére. – Hogy én eddig erre nem gondoltam... – dramatizálta a dolgokat, pont úgy, ahogyan haverja szokta pár gyenge pillanatában. Vagyis inkább jó sok pillanatában.

- Látod? Tőlem mindig tanul az ember – mosolyogtam továbbra is, mint valami szerencsétlen, s csak azért nem éreztem magam kellemetlenül, mert Harry is pont olyan bolondul viselkedett, mint amilyen én voltam azokban a gyorsan elmúló percekben.

A csend hirtelen zúdult ránk, mikor a poén elillant, s mindketten hagytuk, hogy a némaság pár pillanatra kitöltse az apró helyiséget, egészen addig, amíg Harry komolyan, de továbbra is kedvesen meg nem szólalt.

- Ne törd össze a szívét, rendben? – kérte halkan, folyton a szemkontaktust keresve velem. Zöld íriszeiben valóban aggodalom látszott, amit hosszú másodpercekig nem is tudtam mire vélni.

- Hogy érted? – kérdeztem rá végül.

- Louis nagyon megkedvelt téged, látom rajta, úgy ismerem, mint a tenyeremet – magyarázta teljes meggyőződéssel. – Csak arra kérlek, hogy ne okozz neki csalódást.

- Rosszul látod a helyzetet – kezdtem volna a magyarázkodásba, de az ajtó hirtelen kicsapódott és meg is halhattuk Louis jókedvű hangját, miközben immár befáslizott, két lábon jött be a szobába.

- Harry! Csáó! – köszönt jókedvűen a fiú, mikor az említett futtában rám pillantott jelezve, hogy ez még itt nincs lezárva, majd mosolyt erőltetve az arcára Louist kezdte el kérdezgeti hogy léte felől.

- Mikor jöhetsz haza? – kérdezte a göndörke, miközben haverja lábára tekert fáslit tanulmányozta hosszú másodpercekig.

- Holnap – csapta össze a tenyerét Louis, s látszott rajta, hogy legszívesebben össze-vissza futkározna, hogy behozza az egy hetes folytonos ücsörgést és fekvést. – Noha még sokat kell pihentetnem a lábam, de már haza engedek – tette még hozzá elégedetlenül tudván, hogy bandatársai figyelni fognak rá, még akkor is, ha ő direkt el is felejti az óvó szavakat.

- Végre csend lesz – sóhajtottam piszkálódóan, mire kaptam egy szúrós pillantást tőle és egy fenyegetésnek szánt ígéretet is.

- Ne álmodozz, Kim, jövök be hozzád minden nap – vigyorogta, s noha nem tudtam eldönteni, hogy komolyan beszél-e vagy sem, a mellkasom tompa sajgásának jót tett ez a pár szó.

- Akkor szobát cserélek valakivel – makacskodtam.

- Most meg is sértődhetnék, Kimberly Black! – fonta össze mellkasa előtt karjait, s igyekezett durcás arcot vágni, miközben a padlót fixírozta.

- Gyerekek... – horkantott Harry fáradtan, majd fogva magát hátra vetődött és keresztbe elterült az ágyamon. – Nem is értem, hogyan bírnak veletek – hitetlenkedett.

- Nem vagy formában, baj van? – kérdezte Louis kissé összevont szemöldökkel, haverja elterült alakját mustrálva.

- Nem, dehogyis! – ellenkezett azonnal Harry. – Csak nem kellemes arra ébredni éjfél körül, hogy Zayn és Niall majdnem felgyújtják a házat – nevetett fel fáradtan. Szinte láttam magam előtt a két fiút, ahogy a konyhában ugrálnak össze-vissza annak érdekében, hogy a lakás egyben maradjon főzőcskézésük után is.

- És ilyenekről maradok le – nevetett fel Louis. – Inkább rendeljetek kaját, rendben? Kétlem, hogy az én cuccaimat bármelyikőtök is megmentené...

- Hé, rám számíthatsz! – makacskodott a bongyorka.

- Ja, az alsó nadrágjaid után biztosan – horkantott a legidősebb bandatag, mire újra feltört belőlem a nevetés és élvezettel hallgattam pár perces, gyerekes civakodásukat. Tényleg mintha csak pár éves gyerekeket hallgattam volna egy játékon veszekedni.

- Ha,ha,ha, nem a te alsónadrágjaidról van szó – durcáskodott Harry, mikor felém pillantott.

- Nincsenek is alsónadrágjaim – érveltem, ami Louist késztette mosolygásra.

- Akkor ezt ne nem értheted! – legyintett a fiú, s jobbnak láttam nem veszekedni vele. Elképzelni sem mertem, hogy mekkora IQ harcba kerülne egy szóváltás vele, mikor ennyire szórakozott.

- Hát látod, Styles, érthetetlen számomra a sztárocskák élete – motyogtam végül, mikor rájöttem, hogy még sem olyan könnyű magamban tartani a szavakat.

- Inkább nem mondok semmit, jó? – nevetett, s tényleg feladta sehová sem vezető szóváltásunkat, miközben a plafont bámulta.

- Helyes – vigyorogtam, s teljesen kiélveztem, hogy enyém az utolsó szó lehetősége.

Louis persze nagyszerűen szórakozott, úgy tűnt arcán elterülő mosolya miatt, hogy képtelenség lenne letörni jókedvét, s ennek valamiért örültem. Jó volt ilyen boldognak látni, elvégre élvezet volt belenézni kéken csillogó, vidám szemeibe.

Olyan fél négy körül végül Harry elbúcsúzott megígérve Louisnak, hogy nem felejtik el és holnap jönnek érte.

- Nagyon vicces vagy – morgolódott a fiú, mire göndörke csak felnevetett és tőlem is elköszönve elhagyta a szobát. – Te pedig! – nézett rám vádlóan. Pár pillanatra komolyan megijedtem, hogy valami rosszat csináltam. – Majd akkor járj örömtáncot, ha már elmentem, rendben? – kérte. Tényleg hosszú pillanatokig nem tudtam eldönteni, hogy komolyan beszél-e vagy sem. Aztán elárulta meg-meg remegő ajka széle.

- Nem azért örülök mert elmész – kezdtem magyarázkodni. Tudtam, hogy csak viccelődik, de tisztázni akartam ezt vele. – Vagyis de örülök mert elmész, mert az azt jelenti, hogy nem vagy beteg – érveltem. – Legalábbis nem a szó eredeti jelentésében – tettem még hozzá piszkálódóan, mire csak felhorkantott, s mielőtt menekülni tudtam volna már mellettem is volt és könnyedén igyekezte megtorolni hecceléseim.

Ujjai hozzáértően jártak fel-le az oldalamon egyből eltalálva érzékeny pontjaimat, ahol, ha végig simított nevetve ugrottam arrébb abban bízva, hogy végre abba hagyja.

- Tomlinson! – szóltam rá röhögéstől berekedt, fulladozó hangon. – Elég! Kérlek! – fogtam könyörgőre a dolgot.

- Kérek egy szívből jövő bocsánatot – követelte fölényesen, élvezve, hogy sokkal erősebb nálam.

- Bocsánat Mr. Tomlinson – nevettem, s alig láttam át felgyűlt könnyeimen jóképű arcára, miközben az oldalamra fordulva hagytam, hogy ő is elterüljön mellettem keresztbe az ágyon.

- Most az egyszer szerencséje van, Miss Black.

- Ezt tudásnak nevezik – ellenkeztem, s mielőtt bármit is tehetett volna áthajolva felette megragadtam a párnám és azzal próbáltam visszaadni előbbi csikizéses malőrjét.

- Hé! – nevetett, miközben próbált félre tolni. – Kim!

- Nem hallak – vigyorogtam ördögi kacajt hallatva, ami még inkább röhögésre késztette. Csak az volt képes mindkettőnket a kórház falai közé visszarángatni, hogy az ápolónő kissé hangosabban kopogni kezdett az ajtón, majd egy szigorú tekintetet erőltetve magára rendre intett minket.

- Gyerekek, itt betegek vannak, nektek is inkább pihenni kellene – mondta. – Jó éjszakát! – búcsúzott végül, amit mi viszonoztunk, s noha folytattuk egyértelmű kimenetelű birkózásunk immár sokkal halkabbak voltunk, mint eddig.

- Ha velem akarsz birkózni egy kicsit gyúrj még és ne nyúltápon élj – vigyorogta újra fölényesen, miközben fölém kerekedett.

- Nagyon vicces vagy – morgolódtam kissé sértetten. – Nem ér kigúnyolni a kisebbet!

- Bocsánat, ha megsértettem a törékeny lelki világod – nevetett továbbra is, s néhány zavarba ejtő pillanat múltán pár milliméternyire lévő arca eltávolodott, s ujjai is elengedték vékony csuklóimat. Csak azt vettem észre, hogy a levegőt újra egyenletesen szedem és a szívem sem akar kitörni közelségétől vagy az előbbi birkózástól ziláló mellkasomon.