Tizenkettedike.

"Nem lesz könnyű, iszonyú nehéz lesz. Minden nap meg kell küzdenünk, de én erre vágyom, mert akarlak téged mindenestül, örökre, együtt, minden nap."

Harryvel tegnap órákon át beszélgettünk, igazán örültem, hogy megértette a nézeteim, de abban sem volt rest, hogy tudtomra adja szerinte mennyire tévedek és rosszul látom a dolgokat. Végül aztán megegyeztünk abba, hogy ezen fölösleges veszekednünk, mert talán sosem jutunk közös nevezőre.

Mindenesetre a gondolatok újra elleptek és egész éjszaka félig ébren, félig álmodva morfondíroztam a dolgokon. Képtelen voltam elhinni, hogy Louis is hasonlóképp érez, elvégre lenne egy csomó egészséges lány, akik ölnének érte, akik megvesznének, ha ezt hallanák Harry Stylestól. Erre én? Azonnal elhárítom az egészet, miközben abban reménykedek, hogy legalább barátként sikerül megtartanom a fiút erre a kevés időmre.

- Tegnap ügyesen elkerültük egymást – mosolyogta bocsánatkérően Lana, mikor reggel újra egymás mellett ébredtünk. Unokahúgom nyár és rengeteg barát lévén eléggé későn ért haza, s én annyira kimerültem, hogy inkább nem vártam meg őt.

- Beszéltem Harryvel – sóhajtottam fel nem tett kérdésére válaszolva.

- Miről?

- Louisról – feleltem az egyértelműt.

- És? – kíváncsiskodott. Átható tekintete szinte lyukat égetett a szemeimbe, miközben minden idegzetével rám figyelt.

- Elvileg azt mondta Harrynek, hogy többet érez, mint barátság.

- Te szent isten! – pattant fel ültében Lana, miközben arcán egyszerre lett úrrá a boldogság és az elképedés is. – Ez nagyszerű! Vagy..nem..? – bizonytalanodott el elnyúzott arcomat látva.

- Az én helyzetemben nem – feleltem. – Ugyan már, Lana, gondolj bele... okozzak fájdalmat neki, ha meghalok? Nem akarom őt bántani!

- Így is, úgy is bántani fogod, ahogyan minket is – mondta végül teljesen komolyan. – Nem te tehetsz róla, ezt tudjuk jól, de ez elkerülhetetlen. Akár összejössz vele, akár nem, fájni fog neki – fejezte be, majd időt sem hagyva a válaszadásra elhagyta a szobát újra egyedül hagyva engem a gondolataimmal.

Felülve az ágyban hátam a falnak vetve szorosan átöleltem a lábaim, miközben próbáltam türtőztetni ide-oda csapongó érzelmeimet. Mintha egy hatalmas nagy vihar dúlt volna bennem, mintha az utolsó percben minden összekavarodott volna az én kis világomban, s amiben minden út Louishoz és a halálhoz vezetett.

Éreztem ahogy a forró könnyek végig szántották az arcom, mikor végül beadtam a derekam és engedtem, hogy eluralkodjon rajtam a megnyugtató kétségbeesés.

- Igen? – szólaltam meg végül rekedten, alig hallhatóan, mikor a telefonom csörögni kezdett, s én gondolkodás nélkül emeltem fülemhez a készüléket.

- Kim? – kérdezte meglepetten Louis, mikor nem ismerte fel elsőre a hangom. Hangja hallatán a sírás csak még inkább uralma alá hajtott, s képtelen voltam elrejteni a fiú elől sűrű szipogásom és levegővételem. – Minden rendben? – kérdezte.

- Igen – hazudtam. – Mi újság? – kérdeztem, de próbálkozásom nem jött be. Louis makacsul kérdezősködött hogy létem felől, amit ugyan aranyosnak találtam, de egyáltalán nem segített matt helyzetemen.

- Mi a baj? – kérdezte. – Kérlek, Kim, légy velem őszinte!

- Minden rendben – makacskodtam. Mégis mit mondhattam volna neki? Szétvet a tehetetlenség, mert beteg vagyok és a megadatott rövid idő miatt nem lehetek vele boldog? Bolond lettem volna ilyet felelni.

- Nem szeretem, mikor hazudsz nekem – sóhajtotta végül feladóan, csalódottan, ami miatt a szívem csak még inkább összefacsarodott.

- Miért hívtál? – kérdeztem végül.

- Találkozunk ma? – tért rá végül a lényegre, mikor látta, hogy így semmit sem fog kiszedni belőlem.

- Persze – akaratlanul is elmosolyodtam az ajánlatra, noha gondolataim már azon kattogtak, hogy miként szedem ma össze magam annyira, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Remek! Kettőkor mondjuk a kórház előtti parkban? Úgyis megígértem, hogy veled megyek, ha meggyógyul a lábam.

- Jól hangzik – erőltettem vidámságot a hangomra. – Akkor kettőkor a kórház előtt?

- Ott leszek – ígérte. Szinte láttam magam előtt féloldalas, édes mosolyát, miközben tekintetével a levegőt bámulta. Mindig ezt csinálta, ha telefonált.

- Szia, Louis – búcsúztam el, majd hallva az ő elköszönését végleg bontottam a vonalat.

Pár mély levegővel igyekeztem teljesen lenyugtatni magam, miközben a tőlem telhető legésszerűbben átgondoltam a helyzetet, s arra jutottam, hogy ezt nem firtatom tovább. Régebben is voltam reménytelenül szerelmes, most is az leszek csak kicsit máshogy. Attól még lehetek a barátja, attól még igényelhetem az ő barátságát.

- Kettőkor találkozom Louissal – újságoltam Lanának, akinek szavaim hallatán ugyan felcsillantak szemei lelkesedése oda is lett sírástól vöröslő szemeim látva.

- Nem akartalak megsiratni – motyogta bűnbánóan, de mosolyt erőltetve remegő ajkaimra megráztam a fejem és próbáltam eloszlatni buta hiedelmét.

- Nem az miatt sírtam – mondtam. Teljesen fölösleges lett volna azt hazudnom, hogy nem sírtam, elvégre egyértelműek voltak sós könnyeim nyomai. – Csak ki kellett adnom magamból a gőzt, de már jól vagyok.

- Biztos? – kérdezte.

- Persze – makacskodtam, majd leülve vele reggelizni csendben elpusztítottuk a müzlinket, majd leülve a tévé elé megnéztünk pár reggeli műsort, s én lassan készülődni kezdtem.

A gyomrom furcsa görcsbe rándult, miközben azzal nyugtattam magam, hogy ez sem lesz több, mint más találkozásunk. Louis még mindig Louis, fölösleges izgulnom vagy szépítkeznem. Direkt ügyeltem rá, hogy ne vigyem túlzásba a készülődést a tegnapinál, elvégre akkor is csak Harryvel találkoztam, most csak Louissal találkozom.

Az emberek nyüzsgése, a zaj és a megállíthatatlan élet kissé visszarántott mélabús gondolataimból, elfoglalta idegzetem a körülöttem zajló élet, s ennek felettébb örültem. Legalább mikor a kórházhoz értem nem voltam annyira ideges egészen addig, amíg meg nem láttam a felém közeledő fiút arcán kedveskedő mosollyal, szemeiben boldogan csillogó fénnyel.

- Szia – ölelt meg köszönésképpen, amit azonnal viszonoztam, majd nem túllépve a barátság határait eleresztettem és elindultunk a park felé.

- Hogy vagy? – kérdeztem a lábára utalva, mire nyugtatóan csak legyintett egyet.

- Egyre jobban – mondta. – Csak sokat kell pihennem, ami elég idegesítő – húzta el a száját.

- Te szegény, napokon át csak pihenned kell? Minő borzalom – dramatizáltam túl a dolgot, mire csak felnevetett és kiöltve rám a nyelvét inkább egy padot célzott meg, hogy leüljünk.

- Több együttérzést vártam – szólt rám.

- Igyekszem – bizonygattam, majd feltartva mutatóujjam hagytam magunknak pár másodpercet. – Nem megy – vallottam be, mire újra felnevetett és csak megrázta a fejét.

- És veled mi újság? – kérdezte komolyabban.

- Minden rendben – hazudtam. Szívből reméltem, hogy nem veszi észre füllentésem, ám belém fúródó pillantásából tudtam, hogy veszett ügyem van. – Sajnálom – sóhajtottam, mikor elszégyelltem magam, hogy ismét csak hazudok neki.

- Mi történt reggel? – kérdezte. – Miért sírtál?

- Mert lányból vagyok, megtehetem – próbáltam elviccelni a dolgot teljesen ügyetlenül. Nem volt mókás kedvében azokban a percekben.

- Miért sírtál? Harry megbántott? – kérdezte, mire értetlenül néztem fel komolyan csillogó, szürkének tűnő szemeibe. Hogy jön ide Harry?!

- Tessék? Mi van Harryvel? – adtam hangot tudatlanságomnak.

- Kim, én tudok róla...

- Miről? – értetlenkedtem. Tényleg fogalmam sem volt róla, hogy miről beszélhet.

- Rólatok – mondta, miközben elkezdett pötyögni a telefonján, hogy a következő percben az orrom alá dugja azt.

Harry Styles ismét egymás után cseréli le barátnőit!

A fiatal énekest tegnap kapták lencsevégre, mikor egy eddig nem látott fiatal lánnyal találkozott egy kávézóban.

- Louis, félreérted! – kezdtem magyarázkodni, hiszen így összeállt a kép. – Én tegnap nem randiztam Harryvel! – mondtam ki nyíltan, mikor láttam csalódott arcán, hogy újra azt hiszi, hazudok.

- Tényleg? – kapta fel a fejét szavaimra.

- Igen – mondtam magabiztosan. – Ugyan már! Harry meg én? Dehogyis! Csak beszélgettünk!

- De mégis miről? – értetlenkedett. – Tegnap Harry olyan titokzatos és teljesen levert volt, egyikünknek sem mondott semmit. Csak nem visszautasítottad? – állt elő az újabb ötlettel, amit ismét nem győztem elhárítani.

- Nem, Harrynek nincsenek efféle érzései felém és nekem sincsenek felé! Csak beszélgettünk – ismételtem.

- De miről? – kérdezte, majd mikor látta, hogy nem akarok válaszolni elő vette makacsabbik énjét. – Kérlek, Kim mondd el – nézett rám hatalmasra nyílt szemekkel, miközben közelebb hajolt és így beszívhattam finom illatát.

- Nem szabad – ráztam meg a fejem. – Louis, ne csináld ezt velem!

- Te csinálod ezt velem! – ellenkezett. – A legjobb barátomról és rólad van szó, szerintem van jogom tudni, hogy miről szólt a diskurzus, ha te ma sírtál ő pedig tegnap olyan búvalbélelt volt – érvelt. – Vagy megint hazudtál? – kérdezte, miközben megacélozta vonásait, s újra méregetni kezdett.

- Nem! Nem hazudtam! – szögezte le újra. – De nem mondhatom el, Louis, nem tehetem!

- De miért? Mi az, amiről nem tudhatok?

- Az, hogy rólad beszéltünk – nyögtem ki végül.

- Rólam? – kérdezte. – Tessék? – úgy tűnt szavaimtól nem igazán világosodott meg.

- Vagyis Harry akart rólunk – vallottam be. Már fölösleges lett volna a titkolózás, ráadásul Louis tökéletesen tudta, hogy miként vegyen rá a beszédre.

- Rólad és rólam? – kérdezte, majd mikor bólintottam úgy tűnt neki is leesik a tantusz. – Jaj ne! – nyögte. – Én megmondtam neki, hogy ebbe ne szóljon bele – csúsztatta arcát a kezei mögé, miközben előredőlve a térdeire támaszkodott. – Annyira sajnálom Kim, ha kellemetlen helyzetbe hoztunk...

- Ne haragudj rá – kértem. – Ő csak téged féltett.

- Mitől? – értetlenkedett.

- Attól, hogy összetörjem a szíved – ismertem be, miközben éreztem, hogy engem kémlelő pillantásától az arcomat pír borítja el, s akaratlanul is ajkamba haraptam.

- Annyira sajnálom, Kim – nyögte. – Erről nem szabadna tudnod – rázta meg a fejét elkeseredetten. – Ez miatt sírtál reggel? Én nem akartam tönkre tenni a barátságunkat...

- Azért sírtam reggel, mert tudtam, hogy bárhogy is lesz fájdalmat okozok neked – ismertem be. Idejét láttam elárulni az igazat, ha már ő is nyílt lapokkal játszott velem.

- Hogy érted? – kérdezte értetlenül.

- Úgy, hogy nagyon megszerettelek – hangsúlyoztam ki a nagyon szócskát, mire újra rám kapta a pillantását, s többet nem is volt hajlandó másfele nézni. – De teljesen mindegy, hogy én mit érzek, hiszen ennek nincs sok jövője egyértelmű okokból.

- De harcolhatnál – szólalt meg végül pár másodperc közénk állt csend múltán. – Harcolhatnánk ketten – javította ki magát, miközben kezét az enyémre csúsztatta és összekulcsolta ujjaink.

- Bármit is teszünk fájni fog – figyelmeztettem, mikor már rendszerezni tudtam hirtelen elakadó lélegzetem érintését érezve. – Reménykedhetünk, de a tények még mindig tények.

- Akkor azokat majd megoldjuk, ha eljött az ideje – biztatott.

- De akkor már nem lesz olyan, hogy mi.. – éreztem, ahogy a szemem újra ellepik a könnyek, miközben lehajtott fejjel hagytam, hogy hajam az arcomba hulljon remélve, hogy így búvóhelyet nyújt Louis pillantás elől. Persze tévedtem, nem is értettem, hogy gyerekes tervem hogyan is válhatna be.

Szabad kezével óvatosan simított végig arcomon, miközben feljebb emelve a fejem letörölte a könnyem, s magához húzva óvatosan megcsókolt.