Tizenharmadika.

Sziasztok!
 Köszönöm a visszajelzéseket, az egyre növekvő feliratkozókat, igazán hálás vagyok nektek! <3

Xoxo.Bri. 

"Finoman, rajongva csókolt meg. Megfeledkeztem a tömegről, a helyről, az időpontról, az okról... csak arra emlékeztem, hogy szeret, akar, és az övé vagyok."

Ajkainak nyoma az egész éjszaka, s a reggel minden percében ajkamon bizsergett. A szívem majd' kiakart ugrani valahányszor visszaemlékeztem a délután keserédes, de végül jól végződő óráira. Alig akartam elhinni, hogy mindez velem történik, képtelennek tartottam, hogy egy fiú ekkora hatással legyen rám olyannyira, hogy még ellenkezni se tudjak vele, ha mindent bevet és nem fogad el nemleges választ.

A szerelem terén egész életemben hadilábon álltam már betegségem előtt is. Gyakran megesett, hogy akit én szerettem az nem viszonozta az érzéseim, illetve aki engem szeretett azt nem tudtam ugyanolyan átéléssel szeretni, mint ahogyan egy kapcsolat megkövetelte volna. Persze akadtak jó párosítások is, mikor fülig szerelmesen sétáltam haza hetek múltán is a barátomtól, vagy éppen azon tűnődtem, hogy mennyire szeretem xy-ont, akit talán egy hónap múlva yxv követett. Mind-mind hatalmas szerelemnek ígérkezett, s mindegyikből kiderült, hogy csak fiatalkori románc, aminek évek múltán se ereje, se nyoma nem lesz. Ezt normálisnak is tartottam, elvégre sosem voltam az a fajta, akinek a szerelem teljesen elborította a tisztánlátását.

Aztán mikor megtudtam, hogy harcolnom kell a saját életemért a szerelmen többé soha nem gondolkodtam, nem láttam értelmét. Onnantól kezdve csak néztem, de nem láttam. Nem láttam a velem szembe jövő srácok arcát, nem tudott meghatni, hogy valakinek gyönyörű kék vagy éppen mélybarna szemei voltak, esetleg dagadt az izomtól és élvezet lehet beletúrni szőke fürtjeibe, ezek értelmét vesztették nálam. Aztán jött Louis Tomlinson.

Nem tudnám pontosan megmondani, hogy mikor is vettem őt először észre, hogy mikor láttam meg őt magát gyerekes poénjaival, kisfiús mosolyával és minden aprócseprő dolgával együtt. Egyszerűen csak beszivárogtatta magát a tudatomba anélkül, hogy én ezt észrevehettem volna vagy tehettem volna bármit is ellene.

- Kim! Kim! Éééééébredj! – harsogta Lana olyan reggel hét körül, mire hangja hallatán majdhogynem szívrohamot kaptam, s nem tudtam eldönteni, hogy ég-e a ház vagy újra látta King Kongot az ablakból.

- Mi van? – nyöszörögtem, miközben igyekeztem észhez téríteni saját magamat és figyelni hadaró szavaira.

- Akkor te most Louis Tomlinson barátnője vagy? – képedt el teljesen, s noha ez a tény engem is meglepett az még inkább kiborított, hogy ez most esett le neki, miközben tegnap már akkor elújságoltam neki a hírt, mikor hat körül haza értem.

- Gyors... a felfogásod – állapítottam meg még mindig kómásan. – Ezért felébresztettél? – kérdeztem kissé elégedetlenül, dühösen. Sosem szerettem, ha felébresztenek.

- Azt hittem csak álmodtam – mentegetőzött. – De akkor tényleg a barátnője vagy? – makacskodott, elvégre konkrét választ nem adtam még kérdésére.

- Lényegében igen – motyogtam végül, hiszen Louis tegnap eléggé tudtomra adta szándékát, ami ellen képtelen lettem volna cselekedni vagy felszólalni.

- És mi változtatta meg hirtelen a véleményedet? – kérdezte.

- Nem tudom – vallottam be. – Mikor Louissal vagyok az annyira más... – kezdtem bele. – Minden megváltozik, képes elfelejteni velem minden bajomat.

- Úgy örülök, Kim – sóhajtotta boldogan, miközben gond nélkül magához szorított és hosszú másodpercekig ölelt.

- De miért? – Persze, addig értettem, hogy örül a boldogságomnak, én is örültem, ha neki sikerült valami, de ezt azért túlzásnak gondoltam.

- Mert boldog vagy – felelte egyértelműen. – Mert találtál valakit, aki mellett önmagad vagy gondok nélkül, megérdemled ezt.

- Köszönöm – viszonoztam gesztusát, majd kibontakozva karjaiból inkább a zuhany felé vettem az irányt, hogy gyorsan letusoljak, majd valami ehetőt készítsek reggelire, míg Lana is összeszedi magát.

- Nem is tudtam, hogy tudsz főzni – vigyorogta falánkul. Ebben olykor kezdett Niallre emlékeztetni, akit noha nem ismertem olyan mélyre menően, de nem is kellett a lelke legmélyéig hatolnom, hogy tudjam; imád enni.

- Ilyen egyszerűbb fogásokat már megtanultam – mondtam, miközben a rántotta nagyját Lana tányérjára kotortam.

- Miért olyan keveset eszel? – vette észre azonnal, mikor leültem mellé, s elkezdtem volna enni. – Kim, nekem ez túl sok... – folytatta volna, de én szavába vágva félre toltam a tányérom, hogy ne tudjon semmit sem átkotorni hozzám.

- Nekem ez bőven elég – mondtam. – Ráadásul elvileg délután hivatalos vagyok a One Directionhoz – újságoltam, s félve gondoltam bele, hogy Niallre újra rájön az etethetnék és addig nem hagy békén, amíg nem eszek valami emberit.

- Tényleg? – mosolyodott el hírem hallatán.

- Nem baj? – bizonytalanodtam el. – Úgy értem itthon is maradhatok veled.

- Dehogyis! Menj csak! – vágta rá. – Majd felhívom valamelyik barátnőm, biztosan benne vannak egy kis vásárolgatásba.

- Biztos? – kérdeztem továbbra is teli kételyekkel.

- Kim, hidd el, ha zavarna akkor bűntudat nélkül sajátítanálak ki magamnak – mondta, s tudtam, hogy igaza van. Lanának sosem okozott gondot tudtára adni bárkinek, hogy mire van igénye, így azt is könnyedén megoldotta volna, hogy az egész napot vele töltsem.

- Jogos – nevettem fel néhány emlékre.

- És mikor mész? Vagy hogy lesz? – kíváncsiskodott, miközben hatalmas adag kenyérhéjat tömött a szájába. A látványon újra nevetnem kellett.

- Louis jön értem – mondtam. – Azt hiszem olyan egy körül – tippeltem. – Legalábbis azt mondta, hogy igyekszik addigra ide érni.

- Ez király! – lelkesedett. – És felvállaljátok? Mármint a média előtt..

- Nem titkoljuk, de ha nem muszáj akkor ne derüljön ki – magyaráztam, elvégre ezt a pontot is érintettük már tegnap Louissal. Teljesen megértette aggodalmam, miszerint velem együtt betegségem is napvilágot láthat, amire semmi kedvem nem volt. Tudtam, hogy bízhatok benne.

Reggeli után elmosogatva leültem pár órácskára a tévé elé Lanával, majd miközben ő tovább kapcsolgatott a csatornák között én készülődni kezdtem. Hajam most az egyszer szögegyenesre vasaltam, miközben magamra kaptam egy egyszerű farmernadrágot és csíkos pulcsit annak reményében, hogy az anyag mintája valamennyire kövéríteni fog.

- Csinos – dicsért meg Lana, majd meghallva az ajtó kopogását már fel is pattant. Könnyedén ugrotta át a kanapé háttámláját, ahogy az ajtó felé igyekezett, miközben én még mindig a fülbevalómmal vacakoltam. – Csá, Louis – hallottam meg lazának szánt, kedves hangját. – Már találkoztunk.

- Igen, persze – jött a válasz, aminek hallatán szívem hevesebben vert és még türelmetlenebbül próbáltam helyére illeszteni a két ékszert. – Lana, ugye?

- Igen – mondta. – Gyere be, Kim mindjárt kész lesz – invitálta be pár percre a fiút, miközben itallal és édességgel kínálta. – Biztos? – makacskodott.

- Száz százalék – Éreztem a fiú hangjában, hogy mosolyog, ami engem is mosolygásra késztetett.

- Lana, akkor biztosan megleszel nélkülem? – bizonytalankodtam. – Nem akarom, hogy Lucas rosszul ítélje meg a dolgot – húztam el a szám, miközben az apró, virág mintás táskát átvetettem a vállamon, majd megigazítottam azt oldalamon.

- Vidd azonnal! – kérte Louisra nézve unokahúgom. – Én is nemsokára megyek – tette még hozzá felém pillantva, se perc alatt kinoszogatva minket a lakásból. – Jó szórakozást fiatalok – integetett.

- Fiatalok? Nem te vagy itt a legfiatalabb? – kérdezte Louis, mire a lány csak felnevetett és vállat vonva ránk csapta az ajtót.

- Hát most megismerted az unokahúgom – mosolyogtam zavartan, miközben az ajtót fixíroztam és biztos voltam benne, hogy az ajtó mögött hallgatózik.

- Aranyos lány – állapította meg a továbbra is mellettem ácsorgó fiú.

- Szerencséd, hogy ezt mondtad, Tomlinson! – hallatszott ki elégedett hangja, mire mindkettőnkből nevetés tört ki Lana szavai miatt.

- Kicsit hasonlít rád – tett egy újabb megállapítást, miközben közelebb lépve hozzám ujjainkat összekulcsolva közelebb húzott, hogy ajkait az enyémekre nyomhassa.

Csókja pontosan olyan lehengerlő, mindent elsöprő érzelmekkel hatott rám, mint legelső alkalommal. A gyomrom görcsbe ugrott, a szívem hevesebben kalimpált, miközben furcsa nyugalom szállta meg minden porcikám. Melegség áradt szét a mellkasomban, s egyszeriben úgy éreztem, hogy tényleg semmi bajom nem eshet, amíg ő mellettem van.

- Készülj fel – figyelmeztetett, miközben továbbra sem eresztve kezem levezetett a lépcsőn, egyenesen a kocsijáig, ahol aztán előzékenyen kinyitva nekem az ajtót rám is csukta azt, mikor beszálltam.

- Miért? – kérdeztem zavartan, kissé megijedtem, mikor láttam ajkain elterülni azt a szokásos „majd megtudod” mosolyt.

- Niall felakar hizlalni – vallotta be végül.

- Engem? – lepődtem meg.

- Bizony – bólogatott, miközben rálépve a gázra még pont átcsúsztunk a zöldön. – Remélem bírod majd a kiképzést.

- Hát még én – nyögtem fel előre félve a szőke fiú terveiről velem kapcsolatban. – Tud főzni? – lepődtem meg.

- Látod? Én is ettől félek – sóhajtotta aggodalmasan, miközben jól láthatóan nagyot nyelt.

Szinte láttam magam előtt az ír fiút, miközben a konyha közepén ugrál a tűzhely előtt, ami lángokban áll és készül felemészteni az egész helyiséget. Bármennyire is féltem, hogy ez lesz a valóság akaratlanul is elnevettem magam, már csak azért is, mert Niall valószínű sokkal jobban aggódna az étel miatt, mintsem a konyha épségéért.

- Mi az? – kérdezte kíváncsian Louis, de csak megráztam a fejem és inkább a mellettünk elsuhanó utcákra kezdtem figyelni.

Gyorsan feltűnt, hogy egyre gyorsabban kikerülünk a zsúfolt, forgalmas utakból, ahogy elhagytuk London központját egyenesen az egyik kertvárost célozva meg.

- Ti amúgy együtt laktok? – kérdeztem.

- Csak van egy közös házunk, bent a városban mindenkinek meg van a maga kis zuga, ahova eltud menekülni – magyarázta.

- Értem – bólintottam szavait hallva, miközben figyelve fékező mozdulatait tekintetem újra az ablakokra villant. A hatalmas hófehér házat egy szintén hatalmas téglafal kerítette el a külvilágtól. A feljáró elején kinyíló vasrács beengedett minket, majd be is csukódott mögöttünk.

Közös otthonuk kívülről gyönyörűen festett, ahogy a kert is meseszép volt, ráadásul ápolt. Volt egy olyan érzésem, hogy ez nem valamelyik kertész lelkű fiúnak köszönhető, tekintve, hogy még egyikükről sem hallottam efféle hajlamot.

- Ügyes a kertészetek – dicsértem meg, mire elvigyorodott, majd el is komorult.

- Hé! Honnan tudtad? – kérdezte.

- Kétlem, hogy Niall kertészkedne unalmában – mosolyogtam minden tudóan, mire végül egyetértően bólintott és újra összefonva ujjainkat egy gomb nyomással bezárta az autót és maga után húzott a bejárathoz.

Közös otthonuk pont ugyan olyan gyönyörű volt belül, mint kívül, csupán annyi különbséggel, hogy bent hatalmas volt a rendetlenség. Az akasztó alatt cipők voltak hanyagul lerugdosva, felsők és pólók voltak ide-oda akasztva vagy dobva attól függően, hogy a fiúknak mihez volt kedvük.

- Ne haragudj a rendetlenségért – húzta el a száját, mikor feltűnt neki, hogy min is tűnődhetek, mire csak felnevettem és megrázva a fejem biztatóan Louisra mosolyogtam.

Ugyan, hol érdekel engem, hogy rend van-e vagy rendetlenség?!

- Megjöttek! – harsant fel az emeletről Harry hangja, mikor a lépcső tetején feltűnt, s üdvözlően ránk mosolygott. Mintha bombát robbantottak volna. A lakás zajos lett, lábdobogások ütötték meg a fülem, s a fiúk lelkes hangja teljesen összemosódott.

- Kim, érezd magad megtisztelve – vigyorogta Niall, miközben szorosan megölelt, s el is eresztett. – Rendet raktunk csak azért, mert tudtuk, hogy jössz – húzta ki magát büszkén, miközben a másik három fiú egyetértően bólogatott.

- Jogos – nevettem, miközben utoljára Zayn gesztusát is viszonoztam. – Például a csilláron nem lógnak ruhák – érveltem.

- Pontosan! – helyeselt Niall, mint aki teljesen komolyan veszi dicséretem.

Louis beljebb noszogatott mindannyiunkat a nappaliba, ahova akár akartam, akár nem Louis és Harry közé szorultam.

- Szóval? Mi a program? – kérdeztem rá végül, elvégre sejtettem, hogy nem egész délután itt akarunk ücsörögni és bámulni ki a fejünkből.

- Grillezünk – csapta össze a kezét Niall. – Csak még megvárjuk Daniellet és Perriet.

- Értem – bólintottam, s mint valami végszóként a csengő azonnal megszólalt. Liam pár öles lépéssel azonnal az ajtóba termett, hogy köszöntse a két, első látásra gyönyörűnek tűnő lányt.

Az első lehetett Danielle, Liam barátnője, mert elég bensőségesen üdvözölték egymást. Hosszú sötét haja volt, ami tökéletesen illett barnább bőréhez. Vékony, nőies alakját valószínű minden vele egynemű megirigyelhette.

A másik lány Zaynhez tartozhatott, hófehér bőre volt, amit csak jobban kiemelt nagyon világos szőke haja. Precízen sminkelt arcán ezer wattos mosoly játszott, miközben köszöntötte a többieket, majd végül felém fordult.

A magabiztosságom és az önbizalmam valahol a béka feneke alatt honolt biztonságban a kíváncsi tekintetek elől.

- Perrie Edwards – nyújtotta felém a jobbját.

- Kimberly Black – fogadtam el, majd ugyanezt eljátszottuk Daniellel is.

- Én nem tudom, hogy hogyan vagytok vele skacok, de én már éhes vagyok – zavarta meg végül azt a pár pillanatnyi csevegést, ami eluralkodott a társaságon Niall.

- Sejtettük, Niall – veregette hátba az ír srácot Liam. – Akkor én beizzítom a grill sütőt – döntötte el.

- Gyere, Kim, vigyük ki a zöldségeket – mosolyogta Danielle, miközben Perrievel együtt feltápászkodtak a kanapéról és maguk után húztak.

- Letörlöm, az asztalokat – segédkezett Harry és Zayn, miközben magukkal rángatták szőke barátjukat is.

- Én pedig láb alatt leszek! – csapta össze a tenyerét elégedetten Louis, mire akaratlanul is felnevettem, ahogy figyeltem, hogy barátai után iramodik egy újabb idióta poénnal.

Pillanatnyi félelmem, miszerint a két lány nem fog elfogadni vagy valami bajuk lesz velem hamar elszállt, otthonosan mozogtak a konyhában, összeszedték a szükséges hozzávalókat és eszközöket, miközben próbáltak velem beszédbe elegyedni, s megtudni pár infót rólam.

- Liam mesélte, hogy a kórházban találkoztatok Louissal – mondta Danielle. – Ugye most már minden rendben veled? – kérdezte komoly aggódással a hangjában, amit nem igazán értettem, hiszen nem is ismert. Ez kiülhetett az arcomra is, mert magyarázólag hozzá tette; – Liam azt is említette, hogy nagyon elcsavartad Louis fejét, ami tényleg hatalmas csoda, Eleanor után kételkedtem benne, hogy bárkije is lesz, de annak is már egy éve... – magyarázta, mire még inkább összezavarodtam.

- Eleanor Louis volt barátnője, de aztán elég csúnyán szét mentek, mert Eleanornak betelt a pohár a rajongókkal és a folytonos különléttel – magyarázta érthetőbben Perrie. Értettem miről beszél, nem lehetett könnyű egyik félnek sem a folytonos koncertek, turnék és rajongók hadában. – Louist nagyon megviselte ez az egész, de tényleg már egy éve történt, az bárhogy nézzük hosszú idő.

- Valóban hosszú idő egy év – ismertem el, noha én teljesen másra gondoltam, mint ők.

- Megfognád ezt? – kérdezte Danielle, miközben felém nyújtott egy zöldségekkel megrakott tálcát.

- Persze – vettem el tőle a sárga műanyagot, majd engedelmeskedve Perrie intésének követtem őt az udvarra.

Liam már a grillel szórakozott, miközben próbálta távolt tartani ír barátját nem rég szerzett szakácssapkájától, aminek láttán akaratlanul is nevethetnékem támadt.

- Nem tetszik? – szontyolodott el a fiú ajkait lebiggyesztve.

- De drágám, csodálatos – vigyorogta Danielle, miközben barátja arcára gyors puszit nyomott és lerakta a hatalmas, fehér műanyag asztalra a tálcát, ahova én és Perrie is követtük.

- Úúú, répa! – vigyorodott el a mellettem ülő Louis, miközben egyik karjával átölelte a derekam, s másikkal már nyúlt is volna az emlegetett zöldséghez.

- A-a – csapott rá Perrie a fiú kezére. – Nem fogjuk megint elküldeni Harryt répáért csak azért, mert te nem bírsz magaddal!

- Tudtam, hogy szereted, de azt nem, hogy ez ennyire komoly – néztem le meglepetten a gyerekesen durcáskodó fiúra.

- Ne tudd meg! – rázta meg lemondóan fejét Harry, miközben újra oldalra simította göndör tincseit.

- Csak azt ne mondd, hogy te nem szereted – húzta össze a szemét Louis, miközben a válaszomat várta.

- Merjem azt mondani, hogy nem? – nevettem fel, miközben kérdőn néztem a két lányra. – Miben segítsek?

- Mondd, hogy legalább te szeretsz krumplit pucolni – kérlelt Perrie.

- Imádok – sóhajtott beleegyezően, s választ sem várva csüccsentem le a krumplikhoz közelebbi székre, hogy elkezdjem őket megpucolni, miközben Danielle hozott egy műanyag tál vizet mondván, abba rakjam, ami kész van.

- Szóval...tényleg – kapott észbe Zayn, miközben kissé összevont szemöldökkel rám pillantott. – Miért is voltál a kórházban? Ezt valahogy sosem tudtam meg – magyarázta, mire két pillantást is éreztem magamon Harry és Louis felől. Arcomra kényszeredett mosoly ült ki, miközben viszonoztam a srác barna pillantását.

- Csak pár rutin vizsgálat – mondtam végül a jól betanult szöveget, hiszen ezt már sokan kérdezték, s nem voltam hajlandó mindenkinek igazat mondani. Zaynnek és a többieknek nem azért hazudtam, mert nem bíztam meg bennük, hanem azért, mert nem akartam, hogy sajnáljanak, hogy ennek árnyékában teljen a hátralévő idő.

- Értem – bólintott. – De ez nem magyarázza meg, hogy miért csak nyúlkaját eszel...

- Mert szeretem a nyúltápot! – vágtam rá, miközben sértetten beleharaptam az egyik megpucolt répába szavaim megerősítéseként. Louis csak büszkén elvigyorodott, majd Zaynre pillantott válaszra várva.

- Nyertél – emelte fel megadóan a kezét Zayn, majd folytatta a zöldségek pucolását.

Az egész délelőtt nagyszerű hangulatban telt. Javarészt csendben hallgattam a többiek szavait, s olykor-olykor felnevettem butaságaikon, mint például mikor Niall véletlenül megégette magát falánksága miatt és leginkább egy öt éves hisztizésére emlékeztetett vagy mikor Zayn megkergette Louist, mikor az harmadjára is elemelt egy répát.

Rá kellett jönnöm, hogy Danielle és Perrie is csodálatosak, elképedtem, hogy miképp lehetnek ennyire kedvesek, s elfogadóak velem szemben. Eléggé megnyugtatott, mikor ténylegesen látszott, hogy elfogadnak, mint Louis barátnője.

Barátnője... az egész olyan furcsa volt. Hosszú évek óta nem voltam senkinek sem a barátnője, s ez egész új keletű dolog volt, mert közben Louis nem csak a barátom volt, hanem a legjobb barátom is. Legalábbis mikor együtt ökörködtünk vagy cinkosan összenéztünk egy-egy csínyünk után úgy éreztem, hogy tényleg barátra is leltem az ő személyében, amit igyekezett korrigálni olykor hirtelen lecsapó csókjaival és birtoklóan csípőmre fonódó karjaival.

Azon a délutánon kénytelen voltam rádöbbenni, hogy szerettem az övé lenni.