Tizedike.

Sziasztok!

Úgy imádlak benneteket! Komolyan! Elképesztő napról napra figyelni a visszajelzéseiteket, s ezért elképesztően hálás vagyok, noha ezt minden alkalommal elmondom, s talán számotokra már eléggé unalmas ez az egész.

Mindenesetre itt a következő fejezet, remélem tetszeni fog.:)

Kellemes olvasást és szerencsésebbeknek téli szünetet! <3

Xoxo.Bri.

"A búcsúzás fájdalma jelentéktelen a viszontlátás öröméhez képest."

Furcsa izgatottság lett úrrá rajtam, mikor kora reggel a megszokottól is korábban felkeltem, s arra lettem figyelmes, hogy nem minden fehér és fertőtlenítő szagú. Az orromba makacsul bekúszott az engem körbevevő színesebbnél színesebb virágok illata. Tekintettem szinte itta magába a színes árnyalatokat és az élettel teli növények gyönyörűségét. Pár pillanatra teljesen ki is ment a fejemből, hogy hol vagyok, miközben némi nehézség árán feltápászkodtam fekvő helyzetemből és jobban megcsodáltam a csokrokat.

- Jó reggelt – hallottam meg egy ismerős, vidám hangot magam mellől, mire gondolataim egyből félre rakták a virágok hadát, hogy emlékeimbe fogadhassam Louis kedves mosolyát és boldogan csillogó, kék szemeit.

- Louis! – nevettem fel, s gondolkodás nélkül vetettem magam a nyakába üdvözlésképpen, amit gondolkodás nélkül, felkacagva viszonzott. Hosszú másodpercekig szorosan ölelt magához, miközben észrevétlenül beszívtam ismerős, hiányolt illatát és közelségét.

- Nem gondoltam volna, hogy ennyire örülni fogsz – vallotta be zavartan, ami kicsit észhez térített, s teljesen zavarba hozott. Azért mégsem illene ennyire örülnöm neki, elvégre lehet, hogy csak pulcsijáért jött és semmi több.

- Én? Dehogyis! – hárítottam elviccelve a dolgot. – Mi ez a sok virág? – kérdeztem újra végig futtatva tekintetem a virágokon. Mélyet szívtam a finom illatukból, alig bírtam róluk le venni a szemem, s ha ez sikerült csak azért, hogy Louis pillantását az enyémbe fúrhassa.

- Sokat panaszkodtál, hogy itt minden olyan fehér és ingerszegény, hát gondoltam teszek ellene valamit – magyarázta. – A lányok meg általában szeretik a virágokat – érvelt, mire csak bólintottam és még hatalmasabb mosoly költözött az arcomra.

- Köszönöm – nevettem. – Gyönyörűek – tettem még hozzá teljesen elragadtatva és továbbra is gyönyörködve. Az élénk, vidám színek felfrissítették az idegeim, csak akkor tűnt fel, hogy a folytonos fehérség és egyhangúság mennyire tönkre tudja tenni az ember közérzetét. Ráadásul az illatuk...csodálatos volt.

- Reméltem, hogy tetszik – sóhajtott megnyugodva. – És sajnálom, hogy nem tudtam jönni, csak a menedzserünk betáblázott programokkal és nem tudtam szabadulni – magyarázkodott bűntudatosan. Úgy éreztem a szívem ketté hasad örömömben, miközben szavait hallgattam és kénytelen voltam elhinni, hogy tévedtem; ő betartja az ígéretét.

- Fel sem tűnt – legyintettem szórakozottan, mire pár pillanatig hitetlenkedve bámult rám, s mikor rájött, hogy csak hülyítem megadóan felnevetett.

- Nagyon gonosz vagy – állapította meg. – Máskor kétszer is meggondolom, hogy bejövök-e – fenyegetőzött, s noha megijesztett a gondolat, hogy komolyan gondolja, de ettől csak egy valami jutott eszembe;

- Jöhetsz, nem leszek itt – vigyorogtam. Arcán pár pillanatra ijedtség tükröződött, majd értetlenség.

- Hogy érted? – kérdezett rá végül.

- Fölösleges hetekig itt dekkolnom, úgy sem tudnak tenni semmit – magyaráztam. – Hát anyuékkal kompromisszumot kötöttem, hogy unokatestvéremékhez költözhetek, mert az még közel van a kórházhoz, ha esetleg bármi probléma történne.

- Akkor ez jó, nem? – kérdezte bizonytalanul.

- Igen – nevettem fel. – Nagyon! Hetek óta itt vagyok, alig várom, hogy kimehessek napokra – magyaráztam. Lelkesedésem aligha lehetett volna bármivel is lelohasztani, bár kicsit megszeppentem, mikor anyu megjelent az ajtóban, majd eléggé ledöbbent a rengeteg virág és a mellettem ücsörgő fiú láttán.

- Jó reggelt – köszönt végül.

- Szia, anyu – sóhajtottam zavartan, reméltem, hogy nem akar cikis helyzetbe hozni. - Ő Louis, Louis ő anyukám, de már párszor úgyis találkoztatok – mondtam.

- Mint szoba társad, nem mint egy barátod – hálásan pillantottam anyura, mikor hozzá tette, hogy egy, s nem a barátom.

- Louis Tomlinson – állt fel azonnal a fiú, miközben jobbját anyukám felé nyújtotta. Látszólag félt az első, úgy mond hivatalos találkozástól. Alig bírtam megállni, hogy ne nevessek görcsös jólneveltségét látva.

- Melinda – fogadta el a kezét. – Kérlek, tegeződjünk – tette még gyorsan hozzá, elvégre allergiás volt rá, ha lemagázzák. Mindig azt mondta, hogy ő nem olyan öreg, hogy csókolomozzanak neki és ehhez hasonlók.

- Rendben – mosolyodott el Louis kissé megkönnyebbültebben, kérdőn rám nézve, hogy el-e menjen.

- Maradj csak – felelt végül anyu helyettem, majd visszanoszogatva a fiút eredeti helyére immár nekem szentelte a figyelmét. – Akkor biztos Lanáékhoz akarsz menni? – kérdezte.

- Ha nem zavarom őket akkor igen – feleltem magabiztosan.

- Lana majd kiugrott a bőréből, mikor megkérdeztem tőlük – nevetett fel. – Ráadásul Lucas is alig várja, hogy ott legyél – tette még hozzá.

- Király! – szaladt ki a számon, mire Louis azonnal felnevetett.

- Segítsek valamiben? – kérdezte kedvesen felnézve anyura, aki csak mosolyogva megrázta a fejét és inkább oda adta a hozzá tartozó pulcsit.

- Oh, köszönöm – mondta meglepetten Louis, látszólag teljesen kiment fejéből a nemrégiben nekem kölcsönadott pulcsi.

- Én köszönöm – mosolyogtam.

- Én inkább nem is zavarok – szólalt meg anyu pár másodperc múlva, miközben tekintete ide-oda járt köztem és a fiú között. Csak ne kombináljon... – Lucas majd négy körül jön érted, majd hívlak, apu pedig a munkából meglátogat Lanáéknál – magyarázta.

- Rendben – bólintottam, majd elbúcsúzva anyutól újra kettesben maradtam Louissal.

- Aranyos anyukád van – mosolyogta Louis pár perc múltán.

- Csak azért, mert szimpatikus vagy neki, máskülönben már hajad tépve rohannál ki az épületből – magyaráztam, mire halkan felnevetett, s látszólag alig akarta elhinni szavaim. Pedig igaz volt, nem egy olyan ismerősöm volt, akik anyuval való találkozásuk után jobbnak látták, ha nem erősödik a kapcsolatunk.

- Akkor szerencsém van – állapította meg elégedetten, s én megnyugodva bólintottam. Sem ő, sem anyu nem tudta elképzelni, hogy ez számomra mekkora megnyugvás.

- Amúgy... – kezdtem bele, mikor hirtelen eszembe jutott a tegnapi előtti jelenet; – A többiek tudják, hogy én... – inkább félbe hagytam a mondatot, még mindig fura volt valahányszor ki kellett mondanom, hogy meghalok vagy bármi ilyesmi. Teljesen lényegtelen volt, a fiú így is értette, hogy mire célzok.

- Nem mondtam el nekik – rázta meg a fejét. – Ez a te dolgod, ha te úgy látod akkor elmondod nekik, nekem nincs jogom efelett dönteni.

- Köszönöm – mosolyodtam el, elvégre ez sok mindent megmagyarázott. Például Harryt. Határozottan olyan érzésem volt, hogy a minap rám és Louisra utalt, természetesen nem tenné, ha tudná, hogy én elég hadilábon állok a hosszúnak mondható jövővel.

- Nincs mit megköszönnöd – rázta meg a fejét halványan mosolyogva.

Elképesztőnek tűnt, hogy a tegnap egész nap mellkasomban tátongó űr hirtelenjében megtelt Louis közelségével, s mintha meg sem történt volna, hogy több, mint huszonnégy órát ki kellett bírnom nélküle. Pedig aztán semmi jogom nem lett volna olyat várni tőle, hogy ne hagyjon el, hiszen nem volt köztünk semmi. Talán mások számára még barátságnak is alig lehetett volna mondani ezt az abszurd köteléket, noha számomra, s ezek szerint talán Louis számára is nagyon fontos volt.

Feltöltődtem élettel, miközben hallgattam a mesélését a tegnapi napjáról, hogy segített elpakolni mindenem, s egészen négyig várt velem nagybácsikámra, akinek végül engedelmesen bemutatkozott, majd ígéretét téve nekem, hogy még keresni fog elbúcsúzott tőlem és elment.

Azt a bugyuta, ábrándos vigyort le sem lehetett volna törölni az arcomról, mintha oda ragasztották volna hosszú órákra.

- Louis a barátod? – kérdezte bácsikám, mikor kénytelen volt megállni egy pirosnál.

- Csak egy barátom – javítottam ki. – A kórházban ismertem meg kicsivel több, mint egy hete.

- Biztos vagy ebben? – kérdezte.

- Mármint miben? – néztem fel szőke, néhol már őszülő hajára, barna szemeire és vékonyan metszett ajkaira.

- Abban, hogy csak egy barát – hangsúlyozta ki az egy szócskát.

- Igen – feleltem egyértelműen. Nem értettem, hogy Lucas most miért gondol többet, mint ami van, elvégre tényleg semmilyen félreérthető helyzetbe nem kerültem a fiúval abban a pár percben, amíg találkoztak, s amíg elbúcsúztunk. A barátok is megpuszilják vagy éppen megölelik egymást..Ugye?! - De miért? – makacskodtam a magyarázatért.

- Mert úgy néz rád, mint én Hopera – sóhajtotta végül feladóan. Tudtam, hogy bácsikám mennyire menthetetlenül szerelmes a feleségébe, hiszen Hope meg is érdemelte kedves viselkedésével és egzotikus szépségével. Láttam már Lucas bácsit elbambulni, miközben feleségében gyönyörködött egy családi vacsorán vagy bármely máskor, mikor ott voltam nálunk.

- Butaság – mondtam végül, mire Lucas egyetértően bólintott, s ajkai szegletében megbúvó mosolyból tudtam, hogy tőlem nem is várt más választ, csak a hitetlenkedést. Mindenesetre sikerült ügyesen elültetnie a bogarat a fülemben olyannyira, hogy ezekből a gondolatokból még Lana sem volt képes kirángatni a nap további részében.