Tizenegyedike.

"A barátság az égvilágon semmit nem követel, kivéve egyvalamit: őszinteséget. Csak ezt az egyet, de ez nem kevés."

El nem tudom mondani, hogy milyen jó volt otthonos környezetben, a családom között kezdeni a napot. Csak úgy ittam a színes bútorok, képek és kora reggeli napsugarak látványát, miközben hallgattam magam mellett Lana szuszogását és a kint tébláboló Hope mocorgását.

Örültem, hogy tényleg nem zavarom őket, elvégre nem akartam láb alatt lenni, teljesen megértettem volna, ha azt mondják, hogy nem tudnak most engem elvállalni, s inkább maradjak a kórházban. De ilyen szóba se jött. Lana majd kiugrott a bőréből, mikor meglátott és Hope is hatalmas öleléssel üdvözölt otthonukban.

Mélyet szívtam a Lana parfümű levegőből, miközben kitapogattam a párnám alól a mobilom, ahol már egy üzenet várt rám.

Jó reggelt! Találkozhatnánk ma a Starbucks kávézónál a sarkon fél háromkor?:)

Louis adta meg a számod, vagyis inkább elloptam tőle..:P

Harry

Sejtettem, hogy Harry miért is akar velem találkozni, s bármennyire is ódzkodtam ettől a témától jobbnak láttam mielőbb tisztázni legalább Louis legjobb barátjával a dolgot. Nem akartam fölösleges bonyodalmakba keveredni, hiszen a végén még a legidősebb bandatag barátságát kellene feladnom egy olyan dolog miatt, ami nincs is. Legalábbis jobb úgy tudniuk, hogy nem érzek semmit a fiú iránt. Mindent csak megbonyolítana a szerelem, főleg egy viszonzatlan szerelem.

Ott találkozunk.:)

Kim

Pötyögtem be a választ, majd küldtem el a megadott telefonszámra, ahonnan több értesítés már nem érkezett.

Tíz körül Lana végre hajlandó volt felébredni. Már amúgy is kezdtem unni egyenletes szuszogását, s beszélnem kellett valakivel; jelenhelyzetben unokahúgommal. Ő legalább mert őszintén beszélni vagy veszekedni velem annak érdekében, hogy helyes útra térítsen.

- Jó reggelt – mosolyogta, miközben hatalmasat nyújtózkodott és felnevetett fancsaliábrázatom láttán, mikor tagjai halkan ropogtak a megerőltetéstől.

- Neked is – feleltem. – Írt Harry – tértem a lényegre, mire egyből éberebben szegezte rám a tekintetét. Ő velem ellentétben tökéletesen tisztában volt a One Direction fogalmával.

- Mit? – érdeklődött.

- Hogy ma találkozhatnék vele – magyaráztam. – Múltkor akart már velem beszélni erről a Louis ügyről, biztos vagyok benne, hogy megint erről akar – vetettem fel gondolataimat várva, hogy ő mit szól tippemhez.

- Legjobb barátok – mondta. – Biztosan erről akar veled beszélni – értett egyet. – De te mit mondasz neki?

- Fogalmam sincs – ráztam meg a fejem. – Valószínű azt, hogy nem kell mitől félnie, mert nem vagyok szerelmes Louisba, ráadásul van egy aprócska tény, ami miatt szintén nem kell aggódnia.

- De szerelmes vagy belé.

- Nevezzük ezt kegyes hazugságnak – alkudoztam. – Mindenkinek jobb lesz, ha ez nem derül ki, elvégre nem lehetne belőle semmi – érveltem. – Nem szeretném magam címlapokon látni, mint Louis Tomlinson haldokló barátnője.

- Azért eljátszadoztál ezzel a gondolattal – állapította meg Lana. – Mármint ha nem is ezzel a rossz oldalával, de azzal igen, hogy milyen jó lenne még utoljára szerelmesnek lenni...

- Nem kellene ugye? – nyögtem fel, miközben hasra fordulva arcom a párnába temettem és próbáltam eloszlatni efféle gondolataim.

Persze, hogy eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne úgy hozzá érni, hogy jogom van hozzá, mert a barátnője vagyok, milyen lenne érezni az ajkait vagy egyszerűen tudni, hogy ő is szeret.

- Dehogynem! – makacskodott. – Mégis mi lenne az emberekkel, ha még álmodozni sem szabadna? – kérdezte, noha nem várt választ.

- Akkor is... – sóhajtottam feladóan. – Mindegy, lesz, ami lesz! – döntöttem el végül.

- Bölcs szavak – nevetett fel, miközben feltápászkodva az ágyból összegumizta a haját, s inkább elvonult a fürdőbe, míg én átöltöztem, majd helyet cserélve ténylegesen elkezdtük a mai napunkat.

Lassan kezdtem elfelejteni, hogy milyen is a házi kaja, még ha csak egy egyszerű rántottáról is legyen szó. Hosszú hetek óta Hope ennivalója volt az egyetlen, ami nem nyúltáp volt és képes voltam hányinger nélkül megenni.

- Egyél is! – mosolyogta Lucas. – Ideje híznod is!

- Igyekszem – mosolyogtam zavartan. Nem igazán szerettem, mikor az emberek felemlegették elképesztő súlyveszteségem, elvégre ez mindig is, még a betegségem előtt is érzékeny téma volt számomra.

- Aztán jól viselkedjetek, lányok – búcsúzott el két óra múlva Hope is, mikor dolgozni indult, s mi véglegesen egyedül maradtunk az aprócska, földszintes lakásban.

- Mit csináljunk? – vigyorogta Lana, teljesen felpörgött a tudattól, hogy mostantól minden napot együtt töltünk, ráadásul ez a tény nekem is tetszett. Biztos voltam benne, hogy Lana mellett időm sem lesz szomorkodni vagy unatkozni.

- Nézzünk valami filmet! – csaptam össze a kezem. – Olyan rég filmeztem – sóhajtottam csalódottan, miközben elmosogattam.

- Akkor válassz valamit – adta utasításba. – Én addig kerítek édességet – vigyorogta falánkul, mire csak bólintottam és elkezdtem kutakodni a laptopban valami jó film után.

Rengeteg cím teljesen új volt számomra, hiszen ahogy a zene világot úgy a mostanság megjelent filmeket sem kísértem figyelemmel. Úgy éreztem magam, mint aki a kőkorszakból lépett elő...

- Még mindig imádom a jégkorszakot – vigyorogtam, mikor az animációs mese véget ért, s én kicsit elnosztalgiáztam az előző részeken. Akkor még nem volt semmi bajom.

- De Harry nem fog szeretni, ha elkésel – figyelmeztetett. – Ráadásul engem sem a haverjaim, ha kések – húzta el a száját, s nekünk több sem kellett. Egymást váltva készülődtünk, miközben olykor-olykor az órára pillantottunk sminkelés vagy éppen öltözködés közben.

Idejét sem tudtam volna elmondani, hogy mikor sminkeltem magam utoljára, elvégre a kórházban nem tartottam sem szükségesnek, sem oda illőnek. Hosszú percekig pislogtam és koncentráltam, hogy a szemceruzától ne kezdjek el könnyezni.

- Akkor elindultam – búcsúztam el Lanáról, mire ő csak megölelt és egy vigyázz magadra felszólításra útnak engedett.

Igazán felemelő érzés volt az a tíz-tizenöt perc séta London utcáin. Mélyen magamba szívtam a hideg ősz illatait, s áldottam az eget, hogy végre nem csak egy parkban ücsörgök órák hosszát.

A kávézó szokás szerint teli volt, sokan még kiélvezték, hogy kiülhetnek a tornácra, de biztos voltam benne, hogy ha Harry megelőzött akkor nem ki ült, hanem be egy rejtettebb bokszba. Igazam volt. Csak úgy vettem észre a legfiatalabb bandatagot, hogy vadul integetett nekem hátulról, ráadásul a beáramló napsugarak miatt zöld szemei csak még inkább világítottak.

Eltűnődtem; hogy lehetséges, hogy mind az öt fiúnak ennyire elképesztően gyönyörű szeme van?

- Helló – mosolyogtam, miközben becsúsztam Harryvel szembe.

- Reméltem, hogy tényleg eljössz – fújta ki megnyugodva a levegőt.

- Miért ne jöttem volna? – értetlenkedtem.

- Nem tudom – nevetett fel zavartan. – Talán mert félő, hogy meglátnak a fotósok, szóval ilyesmi... – magyarázkodott.

- Örülnék, ha nem tennék, de most ezért nem ültetlek fel – nyugtattam meg. – Szóval? Miről is akartál beszélni? – kérdeztem. Jobbnak láttam, ha egyből a tárgyra térünk.

- Rólad és Louisról – ismerte be, látszólag zavarban volt, elvégre tudta, hogy ez nem az ő ügye, de megtudtam őt érteni. A legjobb barátjáról volt szó, kötelességének érezte megóvni őt.

- Igen – bólintottam. – Nézd, ahogyan múltkor is próbáltam elmondani rosszul látod a helyzetet – kezdtem bele. – Nincs köztünk semmi Louissal – szögeztem le. – Csak egy barát, aki maga sem tudja, hogy mennyit segít nekem.

- Szerintem te látod rosszul a helyzetet – makacskodott, noha pár percig nem folytathatta, amíg leadta a rendelést, s adott a pincérnőnek egy autogramot.

- Miért is? – kérdeztem rá, miután lerakták elénk a megrendelt italokat, s jeleztem Harrynek, hogy folytathatja, mert majd megesz a kíváncsiság véleménye miatt.

- Mert Louis mesélt nekem, emellett látom rajta – felelte. – Hidd el nekem, sokkal jobban kedvel téged, mint amennyire egy barátot szokás, ráadásul biztos vagyok benne, hogyha megtudja, hogy ezt elmondtam akkor engem kinyír – próbálta elviccelni a dolgot, de már késő volt. A szívem hatalmasat dobbant, miközben hitetlenkedve viszonoztam a göndörke pillantását.

- Mondta? – kérdeztem alig hallhatóan.

- Igen.

- Akkor beszéld le róla, vagyis rólam – mondtam végül, mire rajta volt a megdöbbenés sora.

- Mi? Miért? – kérdezte. – Miért?!

- Mert nem szabad – feleltem.

Annyit szórakoztam a gondolattal, annyiszor elképzeltem az utóbbi két napban, hogy ez megtörténik, s most mégis kétségbe ejtett a gondolat. Az agyam elkezdett zakatolni, átvette az irányítást a szívem felett és jobbnak látta megóvni az elkövetkezendőktől Louist.

- De miért? – kérdezte. – Ő is pontosan ezt mondta, mikor mondtam neki, hogy beszéljen veled nyíltan. De nem értem, hogy miért?!

- Mert meg fogok halni – sóhajtottam végül, miközben hosszú pillanatokra lehunytam a szemem, s vártam Harry válaszát. Mikor az nem érkezett kénytelen voltam újra kilesni a világra, ahol a fiú elnyúlt, megdöbbent vonásaival találtam szembe magam, miközben tekintetében megannyi kérdés csillogott.

- Tessék? – kérdezte hitetlenkedve, láttam rajta, hogy bízott benne, ez csak rossz vicc. Én is hosszú ideig vártam, mikor megtudtam, de kénytelen voltam rájönni, hogy ez nem az.

- Jól hallottad – mondtam. – Rákos vagyok.

- De hát teljesen jól nézel ki – makacskodott, mire savanyúan elmosolyodtam és megráztam a fejem.

- Mert egy kiló alapozó van rajtam, a kórházban meg természetes, hogy nem tűnt fel, mennyire sápadt vagyok – magyaráztam. – És ti magatok is láttátok, hogy mennyire sovány vagyok, ez nem azért van, mert vigyázok az alakomra.

- És megfogsz gyógyulni? – kérdezett rá félve. Mint egy kisgyerek, aki nem tudja meddig mehet el.

- Nem – mondtam. – Az orvosok szerint pár hetem van hátra – tettem még hozzá, csakhogy akkor már tisztázzunk mindent.

- Annyira sajnálom, Kim!

- Nem kell! Nehogy sajnálj, Harry! – szóltam rá teljesen komolyan. A gyomrom felfordult a hangjából csöpögő sajnálattól, ami még a torkomat is elszorította, s alig kaptam levegőt tőle. – Én elfogadtam ezt! Louis is tudja, most már te is tudod, de kérlek a többieknek ne mond el!

- Mért? De persze, nem mondom, ha úgy akarod – felelte készségesen, még mindig megannyi kérdéssel a szemeiben.

- Pontosan ezért, nem akarom, hogy többen sajnáljanak, mint amennyi szükséges.

- Szóval ezért nem akarsz Louistól semmit? Csak ez az akadálya?

- Nem elég? – kérdeztem vissza, jelezve, hogy igen; beleszerettem a legjobb barátjába.