Kilencedike.

Sziasztok!

Nagyon szépen köszönöm a hét kommentet, a majdnem ötven lájkot és majdnem negyven feliratkozót, az utóbbi napokban kapott díjakról már nem is beszélek! Tényleg, nincs elég köszönöm, hogy kimutassam, mennyire örülök nektek!

Xoxo.Bri.

"Előző nap még nélküle is volt értelme az életemnek. Most viszont szükségem volt arra, hogy mellettem legyen, hogy meglássam a dolgok valódi fényét."

Másnap elemi erővel tört rám Louis Tomlinson hiánya, s bármennyire is próbáltam kiirtani magamból az érzéseket azok makacsul hozzám kötötték magukat és képtelen voltam ellentmondani nekik. Valahányszor igyekeztem elterelni gondolataimat egy könyvvel, sehova sem vezető császkálásokkal a folyosón tudatomba újra és újra bevonszolta magát a fiú kisfiús mosolya, dallamos nevetése és pimaszul csillogó, kékes szempárja. Néha legszívesebben a falba vertem volna a fejem emiatt, de senki mást nem hibáztathattam csak magamat. És nem voltam képes megszabadulni pulcsijától annak reményében, hogy illata még hosszú órákig kitart, s elborítja minden szaglójáratom. Egyszerűen imádtam az illatát, s kétségbeeséssel árasztott el a tény, hogy ez egyre inkább halványodik miattam. Egyre inkább az én samponom illatát éreztem mintsem az ő kölnijét.

Volt olyan is, hogy az emlékekbe merültem. Perceken keresztül vetültek le előttem a hét történései, miközben egy-egy pillanaton akaratlanul is leragadtam akár hosszú percekig is. Például a tegnapon. Felrémlett előttem, szinte éreztem magamon átható pillantását, érintését, mikor búcsúzóul megölelt és megígérte, hogy ma bejön hozzám, s nem szabadulok tőle olyan könnyedén.

Próbáltam magamból kiűzni a remény legapróbb csíráját is, de képtelen voltam nem heves szívdobogással fogadni, ha a szoba ajtaja kinyílt, miközben abban reménykedtem, hogy ő lesz az. Sosem ő volt. Gondolhattam volna, nem kellett volna ennyire csalódnom, elvégre folyton figyelmeztettem magam, hogy ezek csak szavak. Mégis miért akarna bejönni? Esetleg majd valakit beküld a pulcsija miatt és ennyi...

Utáltam emiatt magam. Mármint sok dolog miatt utáltam magam, de ez volt a legújabb okom. Mert megszerettem őt. Túlságosan a szívemhez nőtt a fiú, miközben folyton azon voltam egy éven keresztül, hogy senkivel se kössek komolyabb kapcsolatot a családomon kívül. És most? Újra a kórházban voltam teljesen egyedül és tehetetlenül. De közben rá is haragudtam, mert ennyire megszerettette magát velem, mert volt olyan önző, hogy összebarátkozzon valakivel, aki nem untatja, amíg itt kell lennie.

- Oké, emlékeim szerint neked nincs ilyen pulcsid – hallottam meg Lana mosolygós hangját, mikor egy óra körül besettenkedett a szobámba, s felébresztett marcangoló gondolataimból.

Kábán pislogtam párat, mikor rávettem magam, hogy tekintetem elfordítsam az ablakból és unokatestvéremre nézzek.

- Nem az enyém – motyogtam végül, miközben felültem és figyeltem, ahogy mellém húzva egy széket leül rá, s onnan várta tovább magyarázatom. – A fiúé, aki itt volt... Tegnap fáztam, anyu meg elvitte minden ruhám és oda adta, mármint csak kölcsönbe, de itt felejtette. Majd valaki biztos eljön érte, szóval... – makogtam.

- Értem – motyogta gyanakodva, furcsán megcsillanó barna szemekkel. Összevont szemöldökkel néztem, s vártam, hogy mit is akar mondani, mert láttam rajta, hogy ehhez van valami hozzáfűzni valója. – Akkor eléggé...összebarátkoztatok – állapította meg.

- Nem... – kezdtem volna, de aztán fölöslegesnek láttam az ellenkezést. – Vagyis azt hiszem igen, de teljesen mindegy – vontam vállat.

- Kim, csak nem beleszerettél? – nevetett fel legjobb barátnőm meglepetten, s én ugyanabban a pillanatban sírtam el magam, amit aztán főleg nem értett, s teljesen megrémített a helyzet. – Hé! – simított végig a karomon. – Most mi a baj? – kérdezte.

- Lana, én nem lehetek szerelmes – szipogtam. A felismerés villámként csapott le rám, egyenesen a mellkasomra, ami erre összeszorult és sajogni kezdett. Hogy lehetek ekkora marha?! Hogyan szerethettem bele egy sztárba, miközben én egy senki vagyok?!

- Ugyan miért nem?! – horkantott elégedetlenül. – Mindenkinek joga van a szerelemre!

- De nem hiányzik nekem, hogy valaki olyan után epekedjek, aki pár nap múlva nem is fog rám emlékezni!

- Sose tudhatod! – ellenkezett.

- Jaj, kérlek, Lana! – nyögtem fel. Semmi kedvem nem volt a saját igazát hallgatni.

- Ne legyél már ennyire pesszimista! – szólt rám kissé paprikásan. – Azért panaszkodsz, mert mindenki úgy kezel mintha már meghaltál volna, de te is így viselkedsz saját magaddal! És ha csak egy hónap van hátra? Egyel több okod van, hogy élj és ne csak a sorsod miatt sopánkodj! – vágta fejemhez az igazságot, amitől hosszú másodpercekig köpni-nyelni nem tudtam. – Inkább gondolkodj el ezen! – mondta még mindig mérgesen, miközben magára vette a kabátját és ki is viharzott a szobából.

Még mindig szavain rágódtam, valahogy nem tudott meghatni, hogy köszönés nélkül eltűnt, de az annál inkább megmosolyogtatott, mikor ugyan olyan lendülettel vissza is jött, látszólag ugyanolyan haraggal az arcán, hogy megöleljen és elköszönjön.

- Holnap jövök – mondta, s hátat fordítva újra kipördült a szobából. Csak az ajkaimon megpihent apró mosoly jelezte, hogy Lana tényleg itt volt, s még akkor is képtelen félre tenni szeretetét, mikor éppen civakodunk.

Lanának sikerült az, ami nekem egy délelőtt alatt egyszer sem. Kicsit elfelejtette velem Louist, rengeteg más gondolkodni valót adott, amik szinte egész délután maguk alá temettek.

Igaza van. Erre már akkor rájöttem, mikor a szavak elhagyták az ajkait, s finomkodás nélkül fejemhez vágta a rideg tényeket. Tényleg úgy viselkedek, mint aki már meghalt, tényleg gyászolom saját magam, miközben másoktól azt várom el, hogy ne tegyék, hogy kezeljenek élőként. De hogyan, mikor én magam sem teszem azt?

- Kim! – hallottam meg négy körül Amy vékonyka, régen hallott hangját, s mire észbe kaphattam volna már mindkét rosszcsont mellettem terpeszkedett. Akaratlanul is felnevettem hevességük láttán, majd mindkettejüket szoros ölelésben részesítettem egy csomó puszi kíséretében. Elképesztően jó volt őket újra látni. Sokat nőttek, de gyermekded vonásaikból és lelkesedésükből semmit sem vesztettek.

- Greg bácsi! – mosolyogtam nagybácsikámra, aki csak vigyorogva megpuszilta a homlokom és utat engedett nagymamámnak is.

- Kincsem – adott puszit az arcomra, majd gondosan letörölte rúzsának pirosló nyomát. – Hogy vagy? – kérdezte.

- Remekül – mondtam, noha ez nem állt olyan közel a valósághoz, mint ahogyan azt eleinte gondoltam. Össze voltam zavarodva, s tekintetem időről időre Louis ágya felé vándorolt, ami most szépen bevetetten várta a következő beteget. Eltűnődtem, hogy a fiú mit szólt volna két unokatestvérem láttán, elvégre ő maga mesélte, hogy mennyire szereti a gyerekeket, s akkor is lesz egy kisfia, ha előtte egy tucat kislánnyal ajándékozzák meg.

Minden idegszálam rákényszerítve hallgattam a két csöppség mesélését az óvodáról, az otthon történtekről és mindenről, ami csak megmaradt emlékeikben, hogy aztán nekem is elújságolhassák.

- Kim, eljössz a szülinapomra? – kérdezte izgatottan Ben, miközben beletúrt sűrű, sötét hajába, amitől csak még kócosabbnak nézett ki, mint eddig.

- Mikor is lesz? – kérdeztem.

- Mikor haza jön a papa – válaszolta.

- Jaj, már ilyen öreg vagy? – kérdeztem viccelődve, remélve, hogy így elkerülhetem a válaszadás kellemetlenségét.

- Szóval, eljössz? – kérdezte makacsul. A szemem sarkából láttam, hogy Greg már épp rászólna kisfiára, hogy ne fárasszon ilyenekkel, de gyorsan összeszedtem gondolataim és válaszoltam mielőtt bármelyikük is felelhetett volna helyettem.

- Nincs az a pénz, amiért kihagynák egy ekkora bulit – nevettem végül. – Még ki kell találnom mit vegyek nektek – tűnődtem hangosan, elvégre tudtam, hogy ha Bennek veszek valamit, akkor majd illik Amynek is.

- Skacok, egyelőre hanyagoljuk a szülinapotokat, rendben? – kérte végül Greg, mire hálásan rá pillantottam a férfira, majd vissza a két gyerekre.

Hosszú órákon át hallgattam még különböző történeteiket egy fekete kiscicáról, egy kertben talált süniről és a szomszéd srác motorjának borzasztó hangjától, ami minden szombaton kora hajnalban felrázza az egész utcát.

Olyan fél hét körül végül mind elmentek, de alig volt pár percem nyugton maradni, anyu és apu ismét nem hagytak gondolkodni.

- Hogy vagy? – jött a szokásos kérdés, amire mosolyogva, már-már betanultan feleltem.

- Anyu...azon tűnődtem, hogy...szóval esetleg haza mehetnék – hoztam fel végül azt a témát, ami órák óta ott motoszkált a fejemben. – Fölösleges itt benn lennem.

- De hátha itt jobban gyógyulsz – kérlelt anyu, de hangjából éreztem, hogy nyert ügyem van.

- Nem, a családom körében jobban gyógyulok – makacskodtam, azt inkább nem akartam mondani, hogy sehol sem fogok gyógyulni.

- Inkább nem akarsz Lucasékhoz költözni? – kérdezte végül apu, hiszen ő tudott velem mindig kompromisszumot kötni. – Itt laknak a közelben, ha bármi baj van... – kérlelt.

- Az is jó – mosolyogtam. Örültem, hogy nem kellett velük veszekednem a magam akaratáról, ráadásul kételkedtem benne, hogy Lanát bántaná a dolog az oda költözésem illetően.

- Ne mossam ki azt a pulcsit? Mégis csak illene tisztán visszaadnod a fiúnak... – kérdezte anyu, mikor észre vette, hogy még mindig Louis pulcsijában vagyok, noha teljesen fölöslegesen. Nem fáztam, s már az illata sem volt ugyanaz.

- Azt megköszönném – mondtam hálásan, miközben letéptem magamról az anyagot és óvatosan anyu felé nyújtottam azt.

- Milyen fiú? – kérdezte meghökkenve apu, amit alig bírtam ki nevetés nélkül.

- Csak egy barát – zártam le a témát, ami úgy tűnt most az egyszer elégnek bizonyult számára, mert pár perc múlva elbúcsúztak tőlem és végre teljesen magamra hagytak.

Hosszú percekig hallgattam a folyosón lévők csoszogását és tompa beszélgetését, az autók motorja halkan szűrődött át az ablakon, miközben oldalamra fordulva addig figyeltem a másik ágyat, amíg el nem nyomott az álom.

Hazudott. Nem látogatott meg.