Nyolcadika.

Hellóka!

Úristen (!), nagyon szépen köszönöm a majdnem 50 (!) lájkot, a véleményeket és a fokozatosan növekvő feliratkozókat!  <3 Imádlak benneteket! :)

Xoxo.Bri. 

"A legmélyebb és legigazibb vágy annak a vágya, hogy közel kerüljünk valakihez."

Egy éven keresztül fölöslegesnek tartottam, hogy közelebbi ismeretségeket kössek bárkikkel is, elvégre nem láttam értelmét. Minek szeressek meg valakit, akitől végül így is, úgy is el kell válnom? Miért okozzak fájdalmat másoknak is? Ha a családomat nem, de legalább az egykori barátaim igyekeztem ilyenektől megóvni, így visszavonhatatlanul megszakítottam velük a kapcsolatomat. Hosszú hetekig értetlenül álltak az eset előtt, teljesen jogosan nem értették hirtelen változásom, s pofátlanságom, hogy még csak a leveleikre sem válaszoltam a közösségi oldalakon. Aztán ahogyan az lenni szokott megharagudtak rám, megsértődtek és nem kerestek tovább. Fájt, de így tartottam helyesnek. Nem akartam, hogy ők is sajnáljanak, hogy szánalomból többet foglalkozzanak velem, mint eddig. Épp eléggé rosszul éreztem magam a családom miatt, nem kellettek ők is.

Sem a kórházakban, sem sehol máshol nem éreztem szükségét, hogy barátkozzak, sőt, inkább próbáltam távol tartani magam az emberektől. Csak akkor beszélgettem idegenekkel, ha szükséges volt, ha már tényleg nem találtam kibúvót a társaságuk alól. Ez sokakat nem is zavart, elvégre senki sem ismerkedni járt az orvosokhoz és a fertőtlenítő szagú kórházakba, megértették és gyorsan észrevették, hogy velem nem érdemes beszélgetésbe elegyedni, kivéve ha nem abszolút felületes dolgokról akar társalogni pár percig, amíg a sorára vár.

Aztán jött Louis Tomlinson. Magam sem értem, hogy miért hagytam, hogy a fiút ilyen rövid idő alatt közel férkőzzön hozzám, elvégre mindig kimondottan ügyeltem arra, hogy ilyesmi ne történjen meg. De hogyan mondhattam volna nemet kellemes hangjára? Képtelen lettem volna fapofát vágni poénjaira és kezdeményező, kedves személyiségére. A fiú akarva, akaratlanul, de befészkelte magát a szívembe, s hátra lévő életembe.

Ezért is kerültem a szoros kapcsolatokat. Mert mindig tudtam, hogy ezek nem hosszú életűek, vagy én vagy a másik, de megszakítja ezt a barátságot vagy bármi mással jellemezhető köteléket. Utáltam a búcsúzásokat.

Keserédes érzéssel keltem fel nyolcadikán, egyszerre örültem, amiért Louis meggyógyult, s bántott is a dolog, mert ez azt jelentette, hogy elmehet és talán soha többé nem látom. Ugyan, miért is akarna bejönni hozzám, miközben ő egy elfoglalt énekes? Biztosan milliónyi dolga lesz, amint kiteszi a lábát az épületből, s olyan gyorsan elfelejt, hogy még annyit sem mondhatok neki; Örülök, hogy megismerhettelek.

Egész idő alatt próbáltam mosolyogni, mintha direkt oda ragasztottam volna ajkaimat a fülem közelébe csak azért, hogy Louis ne sejthessen semmit. Nem akartam tönkre tenni az örömét.

- Aztán semmi lóti-futi fiatal ember – szóltam rá szórakozottan, mire ő csak gyerekesen kiöltötte rám a nyelvét, s azon nyomban vissza is húzta azt, mikor feltűnt neki, hogy a doktornő belépett az apró, már-már idegesítően fehér szobába.

- Igaza van Kimnek, elhiszem, hogy alig várod, hogy futkározhass, de pihenned kell nagyon sokat – intette le betegét az asszony. – A kötés mindig legyen rajtad, ha felkelsz és vedd le, ha nem szükséges – magyarázta. – Háromkor elmehetsz, addigra a papírjaid is meglesznek.

- Rendben – bólintott Louis. – Köszönök mindent – mosolyogta kedvesen. Hiába, látszott rajta, hogy angol...

- További szép napot, fiatalok – búcsúzott a nő, majd egy utolsó kedves mosoly kíséretében el is hagyta a szobát.

- Csak nem fázol? – kérdezte percek múltán, mikor tekintetét levéve az ablakról rám pillantott.

- Nem – hazudtam. Igazából majd megfagytam a takaró alatt is. Lázra gyanakodtam.

- Kim, megtennéd, hogy nekem sose hazudsz? – kérdezte. – Fölösleges, úgy sem tudsz! – mosolyodott el halványan.

- Nagyon vicces – dideregtem továbbra is, miközben értetlenül figyeltem, ahogy lábára rakja a kötést, majd feltápászkodva a helyéről elővéve egyik pulcsiját felém nyújtotta azt.

- Nem kell – ráztam meg a fejem, de látva szigorúan villanó, makacs, kék szemeit inkább elfogadtam a felém nyújtott anyagot. – Köszönöm – sóhajtottam végül.

- Látod? Ennyi az egész! – mosolyodott el elégedetten, mint egy jóllakott óvodás, miközben figyelte mozdulataim, ahogy belebújtam a meleg pulóverbe.

Öntudatlanul szívtam mélyet a puha, Louis illatú anyagból, mikor átbújtattam rajta a fejem és karjaim. Elképesztően jó illata volt.

- Nem vagy lázas? – kérdezte kipirult arcom láttán, s választ sem várva kezét a homlokomra csúsztatta, majd végig simított arcomon, ami érintésétől még inkább elvörösödött. Szívből reméltem, hogy csak a lázra fogja. – Meleg vagy, hívok orvost – mondta, s már ott sem volt. Csak érintésének nyoma maradt az arcomon, s orromban pulcsijának elképesztően finom illata.

Louis nemsokára egy ápolónővel tért vissza, aki gyakorlott mozdulatokkal megmérte a lázam, majd beadatott velem pár gyógyszert, miközben egész napos pihenésre intett.

- Mivel érdemeltem ki, hogy ennyire törődj velem? – nevettem fel zavartan, elvégre tényleg egyre inkább szemet szúrt, hogy a fiú egész nap a mozdulataimat leste és azt, hogy miben tud segíteni.

- Tegnap rájöttem, hogy milyen kis törékeny vagy – mondta végül, miközben pár lomha mozdulattal felém fordult, s onnan fúrta kék szemeit a tekintetembe. Úgy éreztem mintha a vesémbe látna a legféltettebb titkaimon át a legnagyobb félelmeimig és érzéseimig.

- Kicsi a bors, de erős – nevettem fel végül, csakhogy oldjam a pillanatot.

Nem akartam ezt érezni iránta, nem akartam ennyire elmélyülni szemeinek kékjében vagy ennyire élvezni hangjának minden dallamát és szavát. Nem akartam egy kicsit sem szeretni őt, hiszen tisztában voltam vele, hogy talán ma látom őt utoljára.

- Gondoltam, hogy valami ilyesmit mondasz – vigyorogta.

- Csak nehogy elkezdj olvasni a gondolataimban, Tomlinson – nevettem.

- Esetleg olyanra bukkannék, amire nem lenne szabad? – kíváncsiskodott.

- Na látod, ezt sosem fogod megtudni – intettem le tudásvágyát, hogy még inkább az őrületbe kergethessem szegény fiút.

- Soha ne mondd, hogy soha! – mondta végül, hogy csak azért is az övé legyen az utolsó szó, amit most az egyszer rá hagytam. Legyen egyszer neki is gyereknap.

- A rajongóitok biztosan nagyon fognak örülni, hogy végre szabadlábon vagy – mosolyogtam ugyanazzal a keserédes szájízzel, mint amivel pár órával ezelőtt fel keltem.

- Hajlamosak túl dramatizálni a dolgokat, de azért tényleg jó lesz már kimenni innen. Hiányoznak – mosolyodott el zavartan, mint aki szerint valóban zavarba ejtő és nem mindennapi bejelentés, hogy a rajongói hiányoznak neki. Szerintem aranyos volt.

- Nem elég élvezetes a társaságom? – kérdeztem megjátszott sértettséggel, miközben mellem előtt összefontam a karom és direkt az ellenkező irányba kezdtem bámészkodni.

- Jaj, Kim, tudod jól, hogy nem így értettem! – kezdett magyarázkodni. – Kiiim! – nyafogta, s én alig bírtam ki, hogy ne vigyorodjak el hangja hallatán. – Ne csináld ezt! – folytatta, miközben egy hatalmas lendülettel átült az én ágyamra, s átkarolva engem halálra ijesztett. – Kiforgatod a szavaimat! – sóhajtotta végül durcásan, de kezdtem elfelejteni civakodásunk fővonalát hozzám simuló oldala és nyakamat csiklandozó lehelete miatt.

- És te komolyan elhiszed, hogy haragszom rád? – kérdeztem hitetlenkedve, felnézve Louis elképesztően kéknek tűnő szemeibe. A szívem akaratlanul is nagyot dobbant, ahogy arca újra pár centire volt az enyémtől, miközben pillantását az enyémbe fúrta és másodpercekig késleltette válaszadást.

- Nálad sosem tudni – mondta végül. – Mondtam már, hogy alig tudlak kiismerni.

- Ezt dicséretnek veszem – mosolyogtam végül elégedetten.

Csak akkor tűnt fel, hogy Louis karja még mindig a derekamat öleli körbe, mikor a srácok berontottak a szobába, majd meg is torpantak a félreérthető helyzetet látva.

- Vissza jöhetünk később is – szólalt meg végül Niall, s látszólag nem tudta eldönteni, hogy szabadna-e nevetésben kitörnie vagy ez nem az a pillanat. Végül aztán Louissal úgy rebbentünk szét mintha tényleg történt volna valami köztünk, ami a fiúkat természetesen gond nélkül megmosolyogtatta.

- Már azt hittem tényleg megfeledkeztetek rólam – terelte a témát Louis, s úgy tűnt nem csak nekem kell küzdenem kissé vörösbe hajló zavarommal, persze nekem könnyebb dolgom volt, én amúgy is vörös voltam a lázam miatt.

- Gondolkodtunk rajta, hogy egy pár napra még itt hagyunk, de aztán Liam meggyőzött minket – magyarázta Zayn, miközben előzékenyen megragadta haverja cuccait, míg az megigazította lábán a fásli kötését.

- És te, Kim? Téged mikor engednek haza? – kérdezte Niall mosolyogva, mire bennem még a vér is megfagyott pár pillanatra. Engem miért engednének haza? Pár másodpercre Louis felé kaptam a fejem, aki alig észrevehetően megrázta a fejét jelezve, hogy ő nem mondott semmit betegségemről a többieknek.

- Fogalmam sincs, Niall – mondtam végül mosolyt erőltetve arcomra, miközben igyekeztem nem oda figyelni Harry vizslató, átható szemeire. Nem akartam hazudni nekik, de az igazsággal is fölösleges lett volna előállnom. Ráadásul ez félig igaz is volt, nem tudtam, hogy mennyi azaz annyi.